Google+ Followers

2015. november 19., csütörtök

Z. Tábori Piroska: A vizi tündér


Volt egyszer egy szerencsétlen molnár. Olyan szerencsétlen volt, hogy akármihez kezdett, semmisem sikerült néki. Elkeseredésében kiment a tó partjára, gondolta, beleugrik és azzal vet véget a sok bajnak, nyomorúságnak. Amint ott áll a parton, hogy elbúcsúzzék Isten szép világától, gyönyörű szép tündér jelent meg előtte. Kérdi a tündér: - Mi bajod molnár? – Elmondja a molnár, hogy milyen szerencsétlen. Azt mondja a tündér, sohse búsuljon, ő majd segít rajta, lesz annyi pénze, hogy még meg is sokallja. Cserébe csak azt adja néki, ami a házában a legfiatalabb. A molnár tudta, hogy a macskájának reggel született hat kis fia, odaigérte hát a tündérnek. Hanem mikor hazament, akkor ijedt csak meg! A kapuban várta a legénye, nagy örömmel messziről kiabálta már, hogy a molnárnénak kis fia született.

A tündér megtartotta, amit igért, a molnárékhoz beköszöntött a szerencse. Amihez fogtak, pénz lett belőle. És a gyerek is szépen nőtt, úgy látszott, hogy a tündér megfeledkezett róla, mert nem jött el érette. Szép, deli legény lett, de olyan feleséget is keresett magának, akinek nem akadt párja. Aranyhaja a földet seperte, ha kibontotta. Boldogan is éltek, nagyon szerették egymást, semmi híja sem volt boldogságuknak. Hanem egyszer, amikor a fiatal férj a tó partján sétált, valami gyönyörű éneket hallott a vízből. Lehajolt, hogy megnézze, ki énekel, hát két fehér kar nyúlt ki és behúzta a vízbe.

Kereste a felesége, összejárt érte erdőt, mezőt, hiába. Leült a tó partjára és ott siratta az urát. Amint ott sír, apró zöld béka ugrott az ölébe. Az asszony nem kergette el, megsimogatta, még legyet is fogott neki. Akkor azt mondja a béka: - Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, hogy az uradat a vizi tündér tartja fogva. Akarod-e megszabadítani? – Feleli az asszony: - Már hogyne akarnám! – Akkor vágd le tőből az aranyhajadat, fonj belőle hálót, terítsd a tóra és várj.

Az asszony nem sokat gondolkodott, levágta a haját tőből, hálót font belőle s a tó vizére terítette. Hát egyszer csak felbukkant az ura, magára borítja az aranyhálót, jött utána a gonosz tündér is, de nem tudott keresztül nyúlni a hálón, hogy visszahúzza. A férfi kiugrott a vízből, hazament a feleségével, de bizony többet sem ment a tónak, hiába énekelt a gonosz tündér olyan szépen.


Váci Mihály: Búcsú és üdvözlet


Őrházikók, már elmaradtok,
bocsássatok meg énnekem:
te búzatáblán felaranylott
ragyogás, ne hívd a szívem.

Maradjatok mögöttem lombok
szárnya alá fészkelt jajok,
ti legelők alkonyatba bomlott
távlatai, kihúnyjatok.

Elvesztem – mint hívő a mennyet –
a gyalogutak ihletét:
térdelhetek! – már nem születnek
jászolban megváltó igék!

Kivész lelkem őszi tarlóján
napszámba menők lábnyoma.
Nem menetel a szívemen már
az aratók szíjbocskora.

Ó, nyomorult, gazdag szegénység!
Mesebeli nyomorúság!
Bibliai legendaként élsz
imádó lelkemben tovább.

Mint Galilea méz mezőit
Jézus – zokogva hagyom el
tájad, mely majd ragyogva őriz
alkonyi porfelhőivel.

A pásztorok, ácsok fiát most
várja a törvény temploma,
áldja s felfeszíti a Város
nehéz keresztútjaira.

Siratom ifjúságom táját,
áldom Ünnepi Városom,
hová én sem hoztam megváltást,
s ahol én is elkárhozom.

Lator László: Emlékezz hát


Ó álmaimban aluvó!
Szemed pillája rebben,
Mint méz a sejtben, felragyogsz
szétszórt emlékeimben.

Emlékezz hát! A túlnehéz
homályban hogy hajoltunk
egymás felé, hogy készülődött
változhatatlan sorsunk.

Felém hanyatlott homlokod,
s önnön szándékom ellen
csókoltam idegen fejed
fájdalmas szerelemmel.

Mint kimerült menekülő,
ha lélegzete fárad,
úgy érzem, szinte fojtogat
mellembe gyűlt hiányod.

Mert minden tefeléd sodor,
akármi lesz a vége.
Nem védem már magam, s magad
te is hiába véded.

Emlékezz hát! A jeges éj
üres örvénye érint.
Fejünk felett a zord idő
vad látomása érik.

Zelk Zoltán: Hóvirág


Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.

Juhász Ferenc: Koraesti ének

                                                       
                    
Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélegzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó
vadmadárnak.


Juhász Ferenc: Fecske


A tintakék égbe,
mint suszterszögecske
fúródik a kemény
magasba a fecske.

Csapkod, cikkan, s ahogy
megvillan a teste,
elolvad, mint kézben
jégeső-szemecske.

Szabadság madara,
bársonyszárnyú lélek,
ó, de boldog vagyok,
hogy szabadon élek.

Nézem most a fecskét,
kiáltok repesve:
ni, hogy cikkan, röpdös,
testvérem, a fecske.

Anyám, kinek gyönge
szívéből szakadtam,
rabnak szült, - már dalom
szállhat szabadabban.

Este, mikor szagos
párnámra feküdtem,
s nyakig az örömbe
bújva elmerültem,

az ablakon át, mint égő
búzaszemecske,
csillag szállt az égről
kemény tenyerembe.

Vele beszélgettem,
halkan, énekelve,
s megláttam a tükrön,
ott alszik a fecske.

No, te égi pajtás,
gyermeke a rendnek,
fészek helyett most a
szívemen pihensz meg?

Szóltam, s odavettem
magamhoz az ágyba, -
pötty szívével vert a
szívem dobogása.

Reggel, ahogy lángban
lobogott az ablak,
a fecske kiröppent,
nekiszállt a napnak.

S én szóltam, szabadság
forró szerelemben,
soha, soha, soha
ne veszíts el engem!

2015. november 4., szerda

Z. Tábori Piroska: A két púpos



Élt egy faluban két púpos ember. De másban aztán nem hasonlítottak egymásra. Egyik vidám, jólelkű, dolgos ember volt, a másik meg irigy, kapzsi, mogorva, rest.

Egyszer a vidám emberke kiment az erdőbe gombát szedni. Szedett is tele kosárral, de nagyon elfáradt, lefeküdt hát egy nagy fa alá aludni. Úgy elaludt, hogy csak csillagos éjszaka ébredt fel, akkor is csak valami vidám muzsikaszóra. Nézi, hogy ki muzsikál itt az erdőn, hát látja, hogy egész sereg manó énekel, táncol a fák között. Tücsök hegedült nekik, dongó brummogott hozzá, a sok apró manó meg járta. A vidám emberkének nagyon megtetszett a dolog, odaperdült közéjük és bizony eljárta a kállai kettőst! A kis manók nézték, nézték, az oldalukat fogták, úgy nevettek rajta. Mikor elfáradt, mindenféle jóval megvendégelték s azt mondták neki, hogy holnap éjjel is eljöjjön ám! A vidám emberke meg is igérte, hogy eljön. Csak a manók királya nem hitte el. – Tudod mit, - mondta néki – hagyd itt a púpodat zálogban, akkor elhiszem, hogy eljössz! – A kis emberke jót nevetett, otthagyta a púpját és hazament.

Kérdik tőle otthon, hová lett a púpja, el is mesélte, mi történt vele az erdőben. Meghallotta ezt a másik púpos is, rögtön megirigyelte és elhatározta, hogy ma éjszaka ő is elmegy az erdőbe, a manók közé. Hadd szedjék le az ő púpját is!

El is ment, meg is találta őket, de olyan ügyetlenül táncolt, hogy a manók királya megharagudott, és haragjában még a vidám emberke púpját is a hátára ragasztotta. Most már két púpja volt és még mogorvább, még irigyebb lett, a faluban pedig mindenki nevetett rajta.




George Tipirceanu: Lárma egy válóper körül


Misu Szté Popescu elhagyja a párját,
Ezt sokan vitatják, bőven kommentálják.

Mondják:  sor erre Misu miatt került,
Háza nélkülözte a szükséges derűt.
Nem bírná ki senki sokáig mellette,
Szerencséje volt, hogy Zoét elvehette,
Mert az eltűr mindent, cipeli a terhet,
Elviseli némán, mit ember viselhet,
Más azt meg nem tenné semmiféle kincsért,
De az asszony egy szent: földreszállt szelídség.
Pedig szegény Zoe, ha eszes, nem tart itt,
Mert ő elszalasztott sok-sok fényes partit.
Zsorzs Atanasiut, persze nőtlen korban,
Meg akarta kérni egy bankár is, Goldman,
S Guta Popindau bor-nagykereskedő,
Kikkel együtt Misu nem is említhető.
Exisztenciákat dobott íme félre,
Csak hogy egy akárki legyen most a férje.
Mikor szegény Zoé megismerte őt,
Misu csak lézengett, s nyakán volt a csőd.

S azóta vár Zoe, s mindhiába várja,
Hogy eltűnjék Misu rengeteg hibája.
Soha sincsen otthon vacsora időre,
Pláne, fizetéssel haza se vetődne.
Elkóborol minden rosszhírű lebújba,
Botrányokat rendez, s este elmegy újra,
Ezt még meg lehetne bocsátani végre,
De a nagy baj: Misu erkölcstelensége!
Az asszony is tudja, s úgy tesz, hogy nem látja,
Mert Misunak madam Virlan a babája,
Egy torzkép... s a férfit biztosan megfogja,
Pedig oszlop-lábú, s feje szénaboglya,
Perszóna... affektál... csúf és egy rosszféle...
Nem is tudni: Misu mit akarhat véle?

Sokaknak viszont más véleménye van,
Mivel Misu férjnek igazi arany.
No de Popescuné! Nincs csöpp hála benne,
Pedig Misu nélkül vénkisasszony lenne...
De útjába akadt egy jóságos marha!
Azt aztán megfogta, ujjára csavarta...
Mert hiszen Vasluiban történt a dolog,
Misut odahívták épp a rokonok,
Szép bérházuk volt ott, habár csak vidéki,
S a konyhában váltig magyarázták néki,
Főként délben, mikor az ebéd már kész lett,
Hogy Zoe kisasszony házias természet.
És - senki se mondja, hogy vak volt vagy bigott,
De a franciához nem nagyon konyított,
Francia könyveket szerzett nemsokára,
S Misut kérte meg, hogy "titkukat föltárja",
(Kacérkodott véle.) Így ment napról napra,
Ma egy csók... Azután... ugyan ki tudhatja?

A francia könyvek meg a többi dolog:
Így a szegény fiú beleháborodott.
Bár ez mind mellékes, rossz fényt vet a lányra,
Kinek ráadásul nem volt hozománya.
Három ház? Az isten a megmondhatója!
Azt beszélik: inkább három viskó forma...
Kérdezzék meg Lambrut, s kérdezzék meg főleg
Paladenét, ezt a talpig úrihölgyet,
S bárki, aki látta, tudja a valót,
Avval ment csak férjhez, ami rajta volt.
Misu persze másként nősülhetett volna...
De a nőnek mégis nagyon fenn az orra,
S ahelyett hogy tisztelné, s férjével törődne,
Csak hisztériázást lehet látni tőle,
Szegény Misunak még szuszogni sem szabad,
Mert a felesége fején van a kalap.
Viszont - s hazudik, ki másféléket állít -
Az a nő mellette megtehetett bármit.
Este járt pletykálni a barátnő-haddal,
Regényt is olvasott a díványon nappal,
A cselédjük pedig (most fogadott újat)
Kulccsal a zsebében akármihez nyúlhat,
Nyitva van előtte szekrény, éléskamra,
Így hát a szemüket bátran kilophatja.
Mások úgy tudják, hogy Lipmanné a minap
Bemutatta Zoét valami mukinak.
Iorgu Damian nevű, vén éjjeli lepke,
S van valami köztük, egyéb mi lehetne?
A nő tudniillik sose beszél róla;
Madam Stematénak mégis elárulta:
"Oh, ma chére, az milyen szép és nemes lovag!"
De Madam Stamate elmondta titkukat,
S elég, ha csak néhány egyén továbbmondja -

Így történt meg aztán, hogy egy kisasszonyka
Névtelen levélbe mindezt beleszőtte,
S annyit írt alája: "Egyik tisztelője."
S tovább azt írta - tudom hallomásból - :
"Kompromittálja Önt neje egyszer-másszor".
S a férj át se vette - nem volt rajta bélyeg,
Így hát ez is elmúlt. Szóval az a lényeg,
... Hogy Misu ház-ügyben Vasluiba ment akkor,
Viszont egy barátja a Nemzeti Banktól,
Bebeszélte neki, az volt a tanácsa:
Hogy a vonatjegyét Chitiláig váltsa.
S a kritikus óra lelje őt menetben,
Aztán visszatérjen, szóval érje tetten.
S megtérve Popescu, s a villanyfényt látva,
Szép lassan fölmászott a kerti palánkra,
Majd bedörömbölt a hálószoba ajtón,
Mire egy hang bentről kiszólott, hogy "Pardon".

Zoe pedig gyorsan rákezdett a szóra
(Mert nagyon késő volt, rég elmúlt tíz óra),
Azt hitte a lárma kanmacskától ered
De Misut meglátva, majd hogy kővé meredt.
Ő meg így szólt rájuk elragadtatottan:
"Bocsánat, amiért alkalmatlankodtam."
Kabátját rátette kézi kofferére,
Majd Damianra nézett, s megindult feléje,
És csak annyit mondott "Jó estét, barátom"
(Damian meg olyan lett, mint az alabástrom).
"Már nem társalogtok? Késő van csakugyan,
De ön ne siessen, mélyen tisztelt uram."
Úgy mondta, hogy senki ne gondoljon rosszra,
Majd Damianhoz lépett, hogy jól felpofozza.
"No de, Popescu úr! Várjon, bizony isten,
Ha történt valami, ne menjek el innen."

Damian, összehordott persze hetet-havat,
De mikor alkalmas volt rá a pillanat,
Látva, hogy a dolgok rosszul állnak-formán,
Meglépett...
No erre kirobbant a botrány.
A nő meg a férjét "drágámozta" újra,
Számításból, persze, hátha megpuhulna;
De amikor végül látta, hogy nem lehet,
Még ő kezdte adni a megsértett felet,
Mert hogy ő szerette egy kicsit a férjét,
Ki most kimutatta a foga fehérjét.
Azután zokogott az ajtónak dűlve,
S onnét sikította "Te egészen hülye!"

*
Ezek a beszédek alaptalanok,
Mert senki se tudja, mi is volt az ok.
Úgy látszik pénteken fordult az ügy jobbra,
Ugyanis az utcán mentek karonfogva.
Ma este, hogy az ég kiderülni látszik,
Lám, Procopiéné mivel várta Táncit,
Ki szabásmintát kért valami ruhának:
Hallod? Popescuék most már nem is válnak!

/Ford.: Bajor Andor/

/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/  

Heinrich Vogel: Tudom...


Tudom: e véres lábnyom
szent lábadtól ered.
De, ó, ki éli át, mondd,
méltón keresztedet?

Tudom: e bíbor zápor
szerelmed gyöngyei.
De ha zörgetsz, ki bátor
a szívét tárni ki?

Tudom: a kínzókamrák
ölén is ott remegsz,
és minden ütleg, vadság
Rád tolja a reteszt.

Tudom: Te a nyomor bús
kordéival vonulsz.
Reményként árva, koldus
sorsok éjén kigyúlsz.

Tudom, hogy ágyad üszkös
romok közé veted,
s minden koporsószöghöz
a deszka a Tied.

Tudom: kékes ajakad
minden halálban ott,
s a keserű poharat
fenékig kiiszod.

Tudom, Uram, hogy járod
e bús ösvényeket...
De mondd, ez távozásod,
vagy már jöveteled?


/Ford.: Szénási Sándor/

Heinrich Vogel: Miért nem?


Madárka! Csúf kalitka
Beh régi foglya vagy.
Zárad kezem kinyitja.
Mért nem repülsz? Szabad!

Lélek! Sorvadsz halálba.
A gond: börtönlakat.
Isten ajtódat tárja.
Mért nem repülsz? Szabad!


/Ford.: Szénási Sándor/

Váci Mihály: Semmi az egész


Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.


Jékely Zoltán: Ősz van


Levél, holt falevél földön, padon:
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szin! Mint a kaméleon,
ezernyi szin közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk: muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy gyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél,
a hold felé, mely hindogál az égen -


Jékely Zoltán: "Nem lehetsz boldog"


Úgy fáj az őszben életünk mulása,
mint az éjfélt ütő óraharang
tizenkét szomorú, nagy kondulása...
Mi vigasztaljon, hogyha a világban
a lomb, az ősz, a halál is halott?
Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,
s az édes-szennyes ár ma megfagyott.

Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,
hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!
Ó, bár álmomba szöknének virágba
a fák, melyekben dús emléke zsong!

- Ki rémített rám, hogy "nem leszel boldog,
ha nincs bajod, világét siratod:
nem vagy különb, mint jajgató bolondok,
kiknek a sírás édes, víg dolog."

Víg őszi sírás - bús tavaszi ének:
édes fájás - keserű kéj: nem egy?
A könnytelen zokogás Istenének
áldoztad fel egyetlen életed!

És szeretnéd, ha sok hosszú nyárfa,
mely annyi évszakot visel belül,
mind, egytől-egyig emlékedre állna
s hirdetné életed végtelenül,

hirdetné, hogy a Földön te sirattad
legtöbbször a szomorú őszi fát,
a rózsatőt, melyet a földbe raktak,
s mindazt, mi téged többé sose lát.


Jékely Zoltán: Az első madárdal


Kik a hosszú, nagy tilalmu télben
ringattátok a tavasznak álmát,
daloljatok, szerelmes madárkák!
Örültök, ugye, hogy ezt megértem?

*

Az idő az embert megsajnálta,
s hirtelen borít mindent virágba.
Déli oldal vén cserfája,
mint napos kis csirke, sárga.

Szarvasfog-hántotta kőris:
rügyezik a naptól ő is!
Az árokban szürke medve:
szennyes hófolt megrekedve:
szemlátomást fogy, elolvad:

nem találja ott a holnap.

Jékely Zoltán: Az alkonyat


Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület:
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép:
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova

ringassa rajta az esti szél.

Jékely Zoltán: Az alkonyat


Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület:
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép:
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova

ringassa rajta az esti szél.

Nadányi Zoltán: Tearózsa


A tearózsa lelke
él benne. Csendes, édes,
mosolygó, szőke lelke.

Igen, ő tearózsa,
szép, szőke tearózsa.
Mosolyog titkolózva.

Hallgatag, szőke, finom.
Két szeme két smaragdzöld
bogár a rózsaszirmon.

A szava rózsaillat
és hogyha mozdul és jár,
a szellő rózsát ringat.

Oly halk, oly észrevétlen
a hozzám hajolása
a gyenge, gyenge szélben.

És egy-egy szava tüske
és sokszor összevérez,
piros lesz kendőm csücske.

De ő nem tehet róla,
ha sziven szúrt is engem.
Ő rózsa. Tearózsa.


Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5