Google+ Followers

2015. október 31., szombat

Z. Tábori Piroska: A nagyszakállú törpe



Volt egyszer egy szegény favágó. De bizony nem nagyon szerette a mesterségét, jobban szeretett volna szántó-vető gazdaember lenni. Egyszer, amint a fát vágta az erdőn, elébe ugrik egy nagyszakállú törpe és azt mondja: - Te szegény ember, adok én neked annyi aranyat, hogy földet és házat vehetsz magadnak. – Azt feleli a favágó: - Jó volna, de mit adjak cserébe? – Feleli a törpe: - Ami odahaza az asztalodon fekszik, azt add nekem. – Gondolta a szegény ember, az csak nem lehet drága dolog, ami az asztalon hever, hát odaigérte a törpének. Az meg jókora aranydarabot adott néki.

Hazamegy a szegény ember, hát egy ici-pici kislány fekszik az asztalon. Bizony búsult nagyon, de hát odaigérte, oda is kellett adnia a törpének. Kinálta ugyan, hogy inkább vigye el a fiát, az már nagyobb is, több hasznát veszi, de a törpének csak a kislány kellett.

Telt, mult az idő, felnőtt a szegény ember fia, erős legény lett belőle s akkor elindult, hogy ő bizony megkeresi az édes hugát. Hiába marasztalta az édesapja, nem maradt. Csak a favágó-baltát vitte magával az útra.

Megy, megy, jó sokáig, egyszer csak egy nagy hegy oldalában sötét barlangot talál. Hát ott ül az édeshuga megláncolva és sír. Alighogy megcsókolják egymást, nagy morgás, dörgés hallatszik, jön haza a törpe. A legény hamar elbujt a barlangban, a lány meg nekilátott, hogy kifésülje a törpe bozontos szakállát, mert ez volt a kötelessége. Ahogy egy szálat meghúzott, a törpe nagyot ütött rája.

Nézi a legény, nézi, mérgelődik, hogy mit üti a csúf törpe az ő édes hugát, előugrik, s ahogy a lány marokra fogva tartja a törpe szakállát, a baltájával csak levágta. Hát, uramfia, ahogy levágta a törpe is holtan esett össze. A zsebéből előkerült a lánc kulcsa, megszabadult a rabságból a lány, a barlangban megtalálták a törpe kincsét is, hazavitték, másnak is adtak belőle és vígan éltek, míg meg nem haltak.











Nemes Nagy Ágnes: Madár


Egy madár ül a vállamon,
ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
ellökném, rámakaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét,
vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
mostmár eldőlnék nélküle.


Kormos István: Fehér virág


Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll

eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

Csuka Zoltán: Újra tavasz


A sok mogyoró lobogója kibomlott,
száz pici szoknya kacagva beint:
Te vén fiú, dobd le magadról a gondot,
hisz itt a tavasz, nosza dalra megint.

A tar csupasz ágakon fürge madárkák,
pittyegetésük égi nyitány.
Hallod a harkály víg kopogását?
Cin-cin, a cinke is újra nyit ám!

Kis szél vihorászik a fák szövevényén,
duzzad, elárad ezer kicsi ág,
játszva kering az ég teli kékjén,
kelleti, kéreti ringva magát.

Te csak mosolyogva dalod dudorászod,
s bölcs mosolyod olyan furcsa, ravasz,
ha hamvad itat majd ezer virágot,

lesz akkor is, akkor is: újra tavasz!

Csuka Zoltán: Árvácska


Árvácska, árvácska,
Börtönudvar kis virága,
Rabok fáradt mosolygása,
Szirmod sötét bársonyára
Ráhullott a nap sugára.

Árvácska, árvácska,
Tűnt otthonok melegsége,
Csend, szeretet, enyhe béke,
Tépett lelkek menedéke,
Kárhozottak csillagképe.

Árvácska, árvácska,
Csüggedt szívek bíztatója,
Elsüllyedt múlt takarója,
Szelíd színed szívünk ójja,
Bánatunk csitítgatója.

Árvácska, árvácska,
Csak keringünk körbelépve,
Körbe-körbe megigézve,
S úgy nézünk fel a kék égre,

Mint elforgó messzeségre.

Émile Verhaeren: A szél


A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
garabonciásan útra kél,
és mindig új haragba fúj,
zúg-zúg a szél,
a vad novemberi szél.

A kutakon viharra vár
a vaslakat, s a csiga, zár
csikordul:
az utakon viharra vár
a vaslakat s a csiga, zár
zordul
azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,
levél röpül nyomába száz,
a vad novemberi szél,
a szél haragja szétszed
minden picinyke fészket:
vasvesszővel dörömböl,
agg lavinát tépáz szilaj örömből,
üvölt a tél,
süvölt a szél,
a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák
megfoltozott ablakja sír,
röpül a rossz újságpapír,
a szél mível most galibát
-      a vad novemberi szél! –

És te mit se tudva az időről,
a vén malom csak jár le-fel,
villanva kattog, kelepel,
a bús malom most szelet őröl,
a lisztje most a szél, a szél,
a szél,
a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,
a vén templomtorony mögött,
recsegnek régi cölöpök:
sóhajt a gátor, a sikátor,
a bátor
szél vad zajától,
a vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek
holtak kinyúló karjai,
lehullanak, a fejfa reszket,
a szél, a szél csavarja ki.

A vad novemberi szél,
a szél
halljátok, hogy sziszeg a szél
boszorkánylakta út a cél,
fagyot fütyöl, dühvel tele,
remegjetek, tarol a szél
a félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
letépte az égről a holdat,
remegtek rozoga faluk,
a megriadt nép nem aludt,
csak vacogott az ugaron,
mint a barom.

A végtelen vad réteken
bömböl a szél,
a vad novemberi szél.


/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Radnóti Miklós: Virágének


Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj
megszólal a néma, ezüst éj:
kivirágzik az égi fa ága,

hold bámul a néma világra.

Váci Mihály: Éj


Az éj nagy barna csónak,
úszik az ég sötétjén,
- egy soha nem volt csóknak
rózsáját hogy letépném!

A Duna kardél-fénye
kettészeli szívem.
Sorsom két meredélye!
- a hidat keresem.

Nem tudnék mit kívánni,
mert nem tudom, mi kell?
S már így kell itt kivárni,

azt ami nem jön el.

Váci Mihály: Rózsák


Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásig verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.

Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés, szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.

Halálosat dobbannak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égre sikoltozzák,

mit nem tudok megvallani.

Tóth Árpád: Kincs


Emléked már oly ódonan aranylik...
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tűnődön...

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád...

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közül,

S setét lombok közt lassan messzegördül...

Tóth Árpád: Őszi alkonyat


Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét.
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan...s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai:
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre...újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége...elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben...s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségnek tükröt úgy tartanak,

S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

Csanádi Imre: Első hó


Hó, hó, friss hó,
angyalváró,
gyöngyen hulló
gyöngyvirág - hó, -
csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,
kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek

ünneplője.

Kiss Dénes: Pehely-pillék


Hó pilléje,
zúzmara,
csipketáncból
szőtt ruha.

Téli idő
szempillája,
ég-föld pislog
így magára:
ide nézve,
oda nézve,
ezüst-sűrű

hóesésbe.

Fazekas Anna: Hó


Hó porzik az úton,
cseng, csörög a szán,
hó borul a rétre,
hó csillog a fán.

Hófellegek futnak,
ostorral a tél
riadt nyáját hajtja
dudorász a szél.

Hócsillagok szállnak,
bújj ki fényes nap,
varázsolj a földre
hóvirágokat!


/Forrás: "Tél csengői csengenek"/

Czeglédy Gabriella: Havas Fenyő


Hólepellel bevont,
alvó meseváros.
Csendes fehérségben
elaludt a táj most.

Útmenti fenyőfa
vastag hóbundája,
mázsás súlyként ráül
kicsi fa vállára.

Nem dobja le terhét,
pedig alig bírja.
Lehajtott ágain
a tél ajándéka.


/Forrás: "A tél csengői csengenek"/

William Henry Davies: A tél szépsége


Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Vladimir Reisel: Madár télen


Száraz ágon madár búsul,
nem énekel, csak könnye hull.
Szegénykét az éhség gyötri,
begyét nincs mivel megtömni.
Magot nem rejt fű, se bokor,
nem csoda hát, ha nem dalol.
Két kisfiú arra sétált,
s biztatgatták mindjárt egymást_
- Maradjon a madár néma?
Szórjunk neki magot néha.
Hogyha majd a tavasz ébred,
zengjen újra madárének.

/Ford.: Monoszlóy M. Dezső/
/Forrás: "Tél csengői csengenek"/

2015. október 29., csütörtök

Z. Tábori Piroska: A varázsgyűrű



Élt egy faluban egy nagyon szegény ember. Olyan szegény volt, hogy a falu szemétdombjára járt ennivalóért és örült ha valami kis kenyérhéjat lelt.

Egyszer, amint ott kaparászott a szemétdombon, pirosköves gyűrűt talált. Szépen megtisztogatta és nagyot sóhajtott: - Bárcsak ez a gyűrű egy kis pénzhez segítene! – Hát abban a percben tele lett a zsebe ezüsttel, arannyal.

Most látta a szegény ember, hogy milyen kincset talált! Örömében elmesélte a két szomszédjának és mindjárt meg is mutatta nékik, hogy mit tud a gyűrű, olyan pompás lakomát varázsolt az asztalra, hogy a felét sem tudták megenni.

A két szomszéd nagyon megirigyelte a szegény ember szerencséjét, addig suttogtak, tanakodtak, míg hajnalban, mikor a szegény ember aludt, lehúzták az ujjáról a gyűrűt. De ezzel nem elégedett meg a két gonosz, hanem a varázsgyűrűvel tarka macskává is varázsolták a szegény embert. – Fogj magadnak egeret, ha megéhezel, - kiáltották csúfolódva és a gyűrűvel odébbálltak.

A szegény tarka macska meg mit tehetett egyebet, mikor megéhezett, egeret keresett magának. Fogott is hamarosan kettőt, de milyen nagyot nézett, mikor az egyik megszólalt: - Ne bánts minket, szegény ember. Tudjuk ám, mi történt veled! Ha nem bántasz, visszaszerezzük neked a varázsgyűrűdet. – Azt mondja a macska: - Bizony, ha visszaszerzitek, holtig édes tejföllel tartalak benneteket.

A két kisegér meg átsurrant a gonosz szomszédok házába. Azok éppen azon veszekedtek, hogy melyik húzza ujjára a gyűrűt. Mindenik magának akarta. Ahogy veszekedtek, egyik egérke belebújt az egyik gonosz kabátjába és jót csípett rajta. No, el is engedte a gyűrűt! A másik odébb akart ugrani vele, neki meg a lábába harapott a másik egér. El is ejtette a gyűrűt. A kisegerek felkapták, bebújtak vele az egérlyukba és este, mikor senki sem látta, visszavitték a gazdájának. Ahogy megérintette, megint ember lett belőle, a két gonosz szomszédot szamárrá változtatta, a kis egereknek annyi tejfelt, sajtot adott, hogy holtig élhettek belőle, egész családjukkal együtt. A gyűrű aztán őt is gazdagsághoz, boldogsághoz segítette.




Csuka Zoltán: Június


Édesen csorran a nyár el a tájon,
mint cukordinnye, mézes a fény,
semmi se moccan, most nincs, ami fájjon,
duzzad az élet a föld kebelén.

Lány megy az úton, a válla kigyullad,
pattan a lángja, s a rét peremén,
míg kaszája a rendbe befullad,
lobbanó szemmel áll s ég a legény.

Mintha az élet most újra születne,
s percnyi se lenne mögötte a múlt,
s szállva is állna, keringve örökre

csillag, mely égve az égbe kihullt.

Csuka Zoltán: Szeptember


Fenn az égen bágyadó
Sárga lángú nap ragyog,
Lenn a kertben száz virág:
Tarkán égő csillagok.

Megborzong a levegő,
Zúg a fák halk kardala,
Titkos hárfán valaki
Mintha bús dalt játszana.

S mint a cselló, messziről
Kéményen és ablakon
Kíséri a dalt s mesél,
Zeng az őszi fuvalom.

Egyébként fű, fa, virág,
Meg se moccan, mintha még
Minden a kék ég alatt
Nyári csöndben fürdenék.

Csak, ha szemed fölveted:
Kék fecskeraj úgy cikáz,
Úgy csapong, oly nyugtalan,
Mint bújkáló, égi láz.

S akkor érzed, szíved is
Oly cikázó, nyugtalan,
Őszi ég alatt csapong,

Lázasan és hasztalan.

Csuka Zoltán: Halk őszi dal


Égbolt vagy. Fölém hajolsz.
Bölcső vagy. Ringatsz szelíden.
Szájadon szőlőfürt érik.
Csók vagy. Nektáros, édes ízem.

Elkísérsz, mint az égbolt.
Nappal a nap ragyog rólad,
Éjszaka kigyúlnak a csillagok,
Szemed sugaráról dalolnak.

Itt van az ősz már, de hiába,
Nincs, nincsen elmúlás véled,
Fölém borulsz még síromban is,

És akkor is, ott is, benned élek.

Bíró András: Sült gesztenyék


Gesztenyét vettem a Körúton.
Tíz fillér volt az öt kicsi darab.
Zsebembe süllyesztettem őket,
Hogy egy kis meleget adjanak.

Sárga fákról hullt a sok levél,
A Nagykörúton ősz volt és hideg,
Csak a zsebemben izzott öt szelíd,
Meleg fényű gesztenyesziget.

Föltámadt a szél, s haragjában
Megríkatta a körúti fákat,
Én mosolyogtam, mert a melegség

A gesztenyéktől szívemig áradt.

Bőhm András: Őszi séta


A nyári part most árva, elhagyott,
hogy egyszer itt járt, nem gondolhatod.
Ezer virága kóró lett, haraszt,
hogy újra nyílnak, álltasd csak magad.

Reménnyel menj a tél elé, hiszen
a végtelenség habokkal üzen,
az egyik jön, a másik elsimul,
a kórók magja bízva szélbe hull.

Pelyhes remények, rajta, szálljatok,
álom-virágot, ezret, bontsatok:
csak olyan legyen, mint az igazi,

fájjon, ha elkezd szirma hullani.

Marceline Desbordes-Valmore: Az elváltak


Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihunyni:
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni:
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.
Kérdezd az Ég Urát, hogy szeretlek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
mennyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni:
hangod őrzi a múlt és gyakran hivogat.
Ne nyújts élő vizet annak, ki nem tud inni:
drága betűk elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, a

mit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szivembe parazsát.
Ne írj!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

/Forrás: Az első este, francia szerelmes versek/

Falu Tamás: Virágének


Előbb hóvirág volt,
Aztán ibolya,
Önfeledt erdőnek
Örömsikolya.

Volt gyöngyvirág, jácint,
Zengő kikelet,
És mikor a nyár jött,
Tearózsa lett.

Most már krizantémum,
Kit olló harap,
Koszorú lesz, és én
Rajta a szalag.


/Forrás: F.T., Vidéki állomások/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5