Google+ Followers

2015. július 31., péntek

Görög rege: Európé


A türoszi király, Agénor leányára, a szépséges Európéra csodálatos álmot bocsájtott egy éjszaka Aphrodité, a szerelem istennője. Két világrész versengett érte, asszonyi alakban álltak meg az ágya fölött, az egyik Ázsia, a másiknak akkor még neve sem volt.

-      Az én földemen született, én is neveltem őt – mondta Ázsia, és átölelte a leányt.

-      De nekem rendelte Zeusz, és róla fognak elnevezni engemet – mondta az ismeretlen, és ellenállhatatlan erővel ragadta magához Európét.

Ekkor felriadt álmából a királyleány. Sokáig ült még szótlanul az ágya szélén, dörzsölte szemét, de nem tudta kitörölni belőle a látomást, olyan mélyen vésődött a szívébe a két asszony alakja.

-      Melyik isten küldhette szememre ezt az álmot? – tűnődött magában. – És ki lehet az idegen asszony, hogy máris vágy fogta el a szívemet utána? Milyen szeretettel karolt át, és úgy nézett rám, mintha a leánya volnék! A boldog istenek fordítsák jóra az álmomat!

Fölkelt, és felkereste leánypajtásait, s kiment velük a rétre, a tenger partjára, hogy virágot szedjen. Egyik a jácintot, másik a nárciszt szerette, volt, aki az ibolyát, de Európé, ki, mint Aphrodité a Khariszok között, minden pajtása közt a legszebb volt, csak piros rózsát szedett aranykosarába.
Messziről nézte őt Kronosz fia, Zeusz, a szerelem nyila megsebezte szívét, s mátkájának akarta a leányt. De a féltékeny Hérát nehéz volt kijátszania.

Elrejtette magában az istent, és bika alakját öltötte magára. De nem akármilyen közönséges bikáét, amilyen az istállóban ropogtatja a szénát, vagy amilyen a mezőn az ekét húzza. Ennek a bikának véges-végig aranyszőke volt a szőre, csak a homlokán ragyogott egy hófehér kerek foltocska. Hát még a szarva! Hajszálig egyforma volt a két ága, s olyan volt, mintha a hold ezüstsarlóját hordozta volna a fején.

Úgy jött a pázsitos rétre, nem is ijedtek meg tőle a leányok. Mindegyik közelről akarta látni, ragyogó, sima szőrét mindegyik meg akarta simogatni. Csodálatos illat áradt a testéből, mely a virágos rét szagánál is jobb volt.

Büszke, nyugodt léptekkel járkált a leányok között, és a szépséges Európé mellett megállt. Hízelkedve nyalta meg a királyleány hófehér nyakát, ez pedig átölelte őt, és gyöngéden törölgette szájáról a habot, sőt meg is csókolta. Nyájasan bőgött erre a bika, majd meghajlította térdeit, fejét visszafordította, és okos, nagy szemeivel széles hátát mutatta Európénak.

A királyleány odaszólt széphajú leánypajtásainak:

-      Jertek, jertek, lányok, üljünk fel a bika hátára, kényelmesen fölférünk rá mindnyájan, akárcsak egy jó tágas hajóra. Nézzétek, milyen szelíd, nézzétek, milyen okos a tekintete, olyan, mint egy ember, csak éppen beszélni nem tud.

Így szólt, s jókedvűen ült fel a bika hátára. A többiek is nekikészülődtek, de ezt már nem várta meg a bika. Amint a hátán volt az, akit keresett, egyszeriben felugrott, és nyílsebesen tartott tenger felé. A királyleány még visszafordult, hívogatva nyújtotta kezét pajtásai felé, de azok nem tudták utolérni.

A bika pedig egyenesen a tenger felé tartott. Nem riadt vissza a haboktól, csak bele a vízbe, mint valami delfin. Elsimult a hullám, száraz patákkal ment végig a tükörsima tengeren. A tenger népe felismerte az istent a bikában. Cethalak játszottak a lábai előtt, jókedvű delfin bukfencezett tiszteletére, és a cethalak hátán a szép Néreiszek is felbukkantak a víz alól. Maga Poszeidón, a tenger istene egyengette az utat testvére előtt, a Tritónok mind köréje sereglettek, és fújták a kagylótrombitát. Ez volt a nászének a türoszi királyleány lakodalmán.

Európé egyik kezével a bika hosszú szarvába fogózott, a másikkal bíbor ruháját fogta össze, hogy ne érjen a tengerbe. Könnyű peploszába kapaszkodott a szél, és felduzzasztotta, mint hajóvitorlát. Szülőföldje eltűnt más a szeme elől, egy parti szikla sem, egy magas hegycsúcs sem látszott már belőle. Felül kék égbolt, alul a parttalan tenger.

Riadtan nézett körül a királyleány:

-      Hová viszel, te csodálatos bika? Ki vagy, hogy a tengertől sem félsz, és a fókák útját ilyen bátran járod? Gyors hajóké a tenger, a bika visszaretten tőle. Mert hol veszed itt az édes vizet, ha megszomjazol, édes füvet, ha legelni akarsz? Vagy talán isten vagy? Mert az istenekhez méltó, amit cselekszel. Talán, ha úgy tetszik, a kék levegőbe is fel tudsz emelni, a röpke madarak közé. De jaj, velem mi lesz, hogy atyám házát elhagytam, s a bika hátán bolyongok, elhagyottan, s azt sem tudom, hová, azt sem tudom, meddig. Legalább te segíts, tengerek királya, földrengető Poszeidón, legalább te vigyázz rám kegyesen! – mondta.

De megszólalt a szépszarvú bika:

-      Ne félj, szépséges szűz! Mert tudd meg, Zeusz vagyok, és az emberek közt olyan alakban tudok megjelenni, amilyenben csak akarok. Szeretlek téged, azért kellett bejárnunk ezt a nagy tengeri utat. De mindjárt Krétába érünk, és a kegyes sziget, ahol nevelkedtem, téged is befogad. Ott ülünk menyegzőt, én szépséges mátkám, s híres, nagy királyok származnak majd tőlünk.

Így szólt, és csakugyan feltűnt már Kréta szigete. Ott újra felvette isteni alakját Zeusz, és megtartották a menyegzőt. A három Hóra volt a násznép.

Így lett a szép türoszi királyleány Zeusz hitvese, s amint Zeusz ígérte, híres, nagy királyok lettek gyermekei, Minósz, Szarpédón és Rhadamanthüsz.

Írta: Trencsényi-Waldapfel Imre



Z. Tábori Piroska: A jószivű királyfi


Egy királynak három fia volt. Együtt indultak világot látni. Amint mennek, egyszercsak egy nagy hangyabolyhoz érnek. A két idősebbik királyfi széjjel akarta verni a hangyabolyt, minek állja útjukat. De a legfiatalabbik nem engedte.

Mennek tovább, szép kerek tóhoz érnek. A tavon nagy csapat vadkacsa uszkált. A két idősebb királyfi mindjárt vette a parittyáját, hogy néhányat megöljön, jó lesz a húsa vacsorára. De a fiatal királyfi most sem engedte. Morgott a két idősebbik testvér, de hiába. A legkisebb volt a legerősebb, nem mertek verekedést kezdeni vele.

Megint csak mennek, hát egy nagy fából finom, sárga méz csurog. Méhek laktak a fában. Szaladt a két királyfi, hogy rőzsét szedjen, tüzet rakjon, kifüstölje a méheket. De a kis királyfi odaállott a fa elé, nem engedte. Hanem most igazán csaknem megverték bátyjai.

Nemsokára aztán elvarázsolt kastélyhoz értek. Öreg ősz ember őrizte a kastélyt, az mondta meg azt is, hogy hogyan válthatnák meg a varázslattól. Első nap azt mondta, hogy a királylány elszórt a fűben ezer gyöngyszemet, azt kell összeszedni. A két idősebb királyfi mindjárt nekilátott, de bizony egyet sem találtak meg a magas fű között. Hanem a harmadik királyfinak a hálás hangyák egy-kettőre összeszedték a gyöngyöket. Másnap az volt a feladat, hogy a tóból fel kell hozni a királylány belédobott aranykulcsát. A két idősebb csak halászott, de bizony hiába. Hanem a legfiatalabbat a hálás kacsák megsegítették, egyszeribe felhozták néki a kulcsot. Harmadnap azt mondta az öregember, hogy jöjjenek utána, az aranykulccsal kinyitotta az elvarázsolt királylányok szobáját. – No, aki megismeri, hogy melyik közülük a legfiatalabb, azé lesz a kastély, meg a sok kincs! – mondotta. Bizony a királyfiak meg nem ismerték volna, de ahogy ott nézelődnek, berepül a méhkirályné, egyenesen az egyik királylány ajkára. Mert hogy az volt a legfiatalabb és utoljára éppen mézet vacsorázott. Rámutat a legkisebbik királyfi, egyszeribe felébredt a három királylány, a legkisebbet mindjárt feleségül is vette, övé lett a palota meg a sok kincs, hanem mert jószivű volt, adott belőle a bátyjainak is, azok elvették a két idősebb királylányt és azontúl bizony sohasem bántották az állatokat.



Pilinszky János: Te győzz le


Te győzz le engem, éjszaka!
Sötétben úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tűnődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy:
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád:
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.

Illyés Gyula: Egy barackfára



1

A kis barackfa
vállig sem ér.
De már barack van
ága hegyén.

Lábujjra állva
nyújtja feléd.
Mint szűz leányka
behunyt szemét.

Állj csak elébe:
szál derekát
hajtja és lépne-
futna tovább.

Piheg és illeg,
melege van.
Legyez, legyintget
divatosan.

Rázza ruhája
lebke diszét.
Pirulva várja,
hogy megdicsérd.

Folyton azt nézi,
csak őt keresd.
Bálterem néki
még ez a kert.

2

Estém ott töltöm
naponta nála.
Holnap is jöjjön,
súgja utánam.

Fölzizeg lágyan,
ha visszatérek.
Rá még hatással
van a költészet.

Drága barackfám,
veled álmodtam
a zörgő szalmán
a hűs lugasban.

Mesgyénél, kútnál
szét-széttekintve
útnak indultál
hold-ezüst ingben.

Léptél, növelve
halkan a csendet.
Hoztad ölembe
jószagú tested.

Pirulva nézek
feléd azóta.
Nézz te is, kérlek,
félre pirulva.


Tasnádi Varga Éva: Itt van az ősz


Piros már a csipkebogyó,
tetején ül egy kis manó.
Hűvös szél fúj a nyakába,
les a szélbe, les a fára.

Megjött az ősz – mondja halkan,
nyuszi bujkál a bokorban.
Aludni megy most a gyíkanyó,
egyet-kettőt szól a rigó.
Róka fiúk is bebújtak,
ködösek már mind az utak.
Elmúlt a nyár, szól a manó,

s hajlik, leng a csipkebogyó.

Sarkadi Sándor: Gesztenyecsalogató


Héj, héj, héj
Szúrós tüskehéj.
Vadgesztenyehéj.
Tarka boci lakik benne,
Ess ide a tenyerembe.
Héj, héj, héj,
Nyílj ki, tüskehéj.

Csanádi Imre: Búcsúzva köszöntő



Szállj, szállj
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykdva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,

fűre koccanó dióval.

Fésűs Éva: Őszi dúdoló


Mit siratsz te kismadár?
Elrepült a drága nyár.
Búzaszem
nem terem,
köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc.
Itt az ősz,
csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom menj aludj.
Jó gyerek
nem brekeg,
téli álom lepte meg.


K. Hadzopulosz: Nem másét keresem


Nem másét keresem, titkot nem kérdezek,
nem keresek kegyet:
elvettek valamit: lelkemből valamit
tőlem elvettetek.

És nem voltak kezek, nem: semmilyen kezek
s kísértetek sem ott -
de volt egy este, hogy rezegtek remegőn
a parti csillagok.

És jött a szél, suhant a szél, az északi,
s jött a sötét megint -
ó húgom, valami elveszett kincseket
siratgattunk mi mind,

a hullámok között nyit titkos utakat
a hold, mely fent lebeg...
Elvettek valamit:
lelkemből valamit
tőlem elvettetek.

/Ford.: Végh György/

/Forrás: A bolond gránátalmafa/

K. Hadzopulosz: A harang sír


A harang sír ott fent talán:
gyászfekete anyám?

Ugyan miért sír, mit sír a szél?
Nem tudni: mit beszél...

Egyedül, egyedül megyek
szikláidhoz, hegyek -

S utam előlem elszökött
sötét erdők között.

A harang sír ott fent talán:
gyászfekete anyám?

Ugyan miért sír, mit sír a szél?
Nem tudni: mit beszél...


/Ford.: Végh György/

Jeorjosz Zalokosztasz: Bárány-dermesztő északi szél


Nyögette az éji tetőket
a szél, sűrűn havazott.
Mondd, miféle nagy bajt üzengetsz,
bárány-dermesztő északi szél?

A házban: fájdalom-sújtotta
anya, halál-gyötörte:
görnyed gyermeke bölcsőjére,
szemét tíz napja le se hunyta.

Három gyermekét temette már,
három liliomfehér angyalt,
még ez az egy maradt neki,
most ez is közel a sírhoz.

Sírva nyögdécselt a gyermek,
mintha segítséget kérne,
anyja sírdogált mellette,
mellét verte iszonyodva.

Ó, nyögések, ó, sírások,
lelkem mélyét sebeztétek!
Életem társa e balsorsú asszony,
életem gyermeke a csöpp beteg!

Nyögette háztetőmet
a szél, sűrűn havazott.
Jaj, tudjuk már, mi bajt üzensz,
bárány-dermesztő északi szél!

Az anya meglátja az orvost: és
eszelősen felszökken. Nagy csend.
Lángol lelkének fájdalma.
Szájából így szakad a szó:

"Ó, szörnyű sors ront bennünket!
A gyermek, doktor, a gyermekem!
Csak ő maradt már, többünk sincs...
Mentsd meg, s a lelkem vidd érte!"

Az orvos nem tekintett fel,
ajka soká nem nyílt szóra...
Végül - jaj, vigaszul mondta -:
"Ne félj - így szólt -, még él, még él!"

És úgy tett, mintha pulzusát
tapintaná, fölé hajolt,
És megpróbálta titkolni,
hogy arcán könnycsepp gördül le.

Nyögette házunk padlását
a szél, sűrűn havazott.
Ó, nagy bajt üzentél nekünk,
bárány-dermesztő északi szél!

Anya nem látta még soha
könnyezni sápadt orvosát,
bármi halálos betegen
feküdt az ágyban gyermeke...


/Ford.: Tandori Dezső/

Jules Supervielle: Fák éjjel és nappal


Fekete lángú gyertyatartók
árnyak főbiztosai, fák.
gyászos-nagyok hiába vagytok,
testvéreim, csak egy család
vagyunk mi, ugyanaz a fajta,
idegenség nyomakodik
az erekig, a gallyakig,
minden ízünket megrohanja.

Nektek a nedv, nekem a vér,
nektek erő, nekem az ének,
de éj-nap ugyanaz a lényeg,
bennünk a titok lüktet, él,
mennydörgésre s halálra szántan
élünk nagyként és kicsiként
a végtelen bő záporában,
mely egy eget boltoz fölénk.

Föld öleli gyökereinket,
az égbe nyúlik a fejünk,
de, fatörzs-e, bús szív-e, mindegy,
csak magunkban növekedünk.
Szorongás hajt egyforma sorsra,
s a favágó is egy, aki
a földre fog majd dönteni,
s emlékezetünket kioltja.

Szerencse s szél gyermekei,
nincs sem apátok, sem anyátok,
szülöttei az ősanyának,
a Földnek, ős díszei, ti,
magatokat a gyökerekben
s ágakban sokszorozva meg,
markoljátok fenn az eget,
és megkötitek a fövenyt lenn.

Nagy mozdulatlan hercegek,
madarak bizakodva érzik,
hogy fészkük titkát őrzitek
hiven ti a kirepülésig.
Bozontos szivetek a sok
szárnyat óvón formálja egyre,
s titkos hűséges íjatok
röpíti őket az egekbe.

Nem ismeritek a szerelmet,
ó, fenséges magányosok,
akiket a föld rabul ejtett,
ó, zsibbadt fa-Narcissosok,
ne fájjon a kalandos élet,
boldog, kit megköt, nem ereszt
a sorsa: jobb halált remélhet,
egy vándor mondja néktek ezt.


/Ford.: Lator László/

Jules Supervielle: Eltűnsz


Eltűnsz: immár csupa köd vagy, és mi feléd itt
már csak úgy evezünk, akár egy esten át:
éveid közt magad maradsz, míg fölemésztik
karodban maradék reményed fonalát.

Régi szerelmeid fáradt fuvallatára
lábad nyomába holt levelek raja száll:
fogyó erőd a hold lassan szívja magába,
s kékíti arcodat végső napjára már.

De sápadtságodon olykor még átsugárzik,
melytől szived dobog, az a szikrányi áram,
s van úgy, hogy valami fölserkent, átvilágít,
s tündöklő baglyokat lobbant föl éjszakádban.


/Ford.: Rónay György/

Falu Tamás: Kamilla


Kis kamilla finom szirma,
Balzsama a gyógyulásnak,
Enyhíts minden sebet, lobot,
Ahol gyógyulásra vágynak.

Kis kamilla, a földgömbön
Mindig kigyullad az átok,
Lepj el minden csöppnyi helyet,

És gyógyítsd meg a világot.

Falu Tamás: Hű leszek


Hű leszek én tehozzád,
Mindig, örökre hű.
Dőlt fejfádon én leszek
Az utolsó betű.

Hogyha fejfádon meghal
Az utolsó betű,
Elsimuló sírodon
Én leszek majd a fű.

Mikor a fű kiszárad,
S mindenki elfeled,
Én leszek a felejtés,

És dajkálom neved.

Váci Mihály: Harmónika


Harmónika! Nép orgonája!
Te sírsz, ha fáj a fájdalom:
harsogsz, ha ujjongás dobálja
szívünk, s epedsz, ha vágya von.

Kell, hogy sírva áradjak rólad,
mert itt most nagyapám, apám
emléke kél, kik párás ólak
ágyán ringattak sok tanyán.

Béresek és kocsisok, szolgák
nyomortól pálló éje mélyén
a kín, a korán sajgó félénk
unokába terajtad foly át,

míg hallgattam hunyt lámpafénynél
csitíthatatlan dallamod,
ha sóhajtoztál apám térdén,
ki néma ajakkal ringatott.

Szegény apám! ugye te féltél
dalolni harmónika-szóra,
nehogy előttem szégyent érjél,
s kitörj hangosan felzokogva.

Nem tudtam én még, hogy olyankor
kezdett benned felsebesedni
minden, mit az embertelen kor
mélyein kellett eltemetni!

Most értem csak, hogy az, mi engem
emberré tesz és felemel,
istállókban aludt  el benned,
s ahol a néma nyáj legel.

Apám! nem látja senki se:
szám szélén mélyül bús vonásod:
kacagok vígan, de szivárog
nyelvem alatt keserű szád íze,

míg itt a víg kirándulók rajára
fehér hó-fogsorával ránevet,
s fogai közt zümmög lágy éneket

egy honvéd kacagó harmónikája.

Szepesi Attila: Százéves történet egy öreg madarászról, a lappokról és a vadludakról


Herman Ottó, öreg madarász
- haja válláig ért -
elindult egyszer Norvégiába
jéglakó vadludakért:
kilesni - túl a Sarkkörön,
hol jégbe dermed a föld -
a császármadár és a hó-
bagoly merre költ,
hova fészkel a lumma, a csér, a sirály,
az alka, a dunnalúd,
hol ordas szél fut a völgyeken, és
hóba-vész minden út...
Vitte hajó a tengeren át
jégsziklás partok előtt,
hol téli-nyári zimankóban
hiúz és farkas üvölt,
fél évig az északi nap ragyog, és
fél évig az éjszaka
borít borongó ködlepelt
jéghegyek ormaira...
A tengerpartra kilépett,
s ahol a lappok népe él,
fölmelegedett a viskók
lobogó tüzeinél.
A bundás lappok énekeltek
- limó-lalió! - régi dalt
visszhangzott a zimankós tundra
s a sziklapart.
Majd felrikkantott Herman Ottó:
"Lássuk, a vadlúd merre költ!"
- s útra kelt, hol a szél huhol és
az ösvény mohazöld.
Egy tarándszarvas hátára pattant,
így kelt a völgyeken át,
futott előtte a hómezőn
róka és rozsomák,
a hóbagoly földre lapult,
szállt pinty és seregély,
suhogva a lumma, a fajd, a sirály,
az alkamadár meg a csér...
Körül a hosszú éjszaka
a tájra leborult,
hókucsmás bércek magasában
az északi fény kigyúlt:
cikázott fönn az égkupolán
fénykígyó, lila, kék,
narancspiros- és smaragdzöldben
ragyogott a vidék.
S hol fészket raknak a vadmadarak
a parti szirteken,
s mint fehér gyöngysor, millió
lúd és sirály pihen,
s csapong odafönn tenger kusza szárny
vibráló északi fény alatt,
Herman Ottó hálót vetett,
hogy fogna vadludakat.
Kezén feszült a zsineg-fonadék,
s felszállt suhogón a madár-
sereg: tengernyi szárcsa, lilik
és réce réce után:
megsűrűsödött a lég, s ahogy
a hálót fogta öreg
Herman Ottó, a tudós madarász,
már szállt a mezők felett:
emelte szárny millió, magasan
föl csak fölfele szállt,
gegegő ludak és a récehadak
vitték hóvölgyeken át.
Vitték beállt folyók s csillámló
sziklabércek felett,
s látta alant lobogni az éji
őrtüzeket,
a tűz körül heverészni a lomha
taránd-nyájakat,
viskó-kapuban a didergő, fáradt
pásztorokat.
S kiáltottak a bundás lappok
utána: "Hová? Limó-lalió!"
- s visszakiáltott Herman Ottó:
"Hazafelé, hahó!"
Fogta a hálót, szállt magasan,
míg a láthatár peremén
kigyúlt ragyogón, lobogott körös-
körül a sarki fény:
smaragd karikákat gurigatott,
türkiz nyilakat lövellt,
aranyba az éjt borította, majd
ködbe fakult odalent...
Távolban elmaradtak a lappok
pásztortüzei,
suhogva szállt a madársereg
a tengeri
sós szélben, s vitte öreg tudós
Herman Ottót az éjen át,
zúzmara lepte szakállát és
kusza haját...
Szálltak tova gyöngyház fellegen
a vándormadarak,
elhagyták rég a hullámőrlő
norvég partokat,
odalenn a tenger kitárult:
bálnák és delfinek
járták táncuk hullámok alatt és
hullámok felett.
Zúgott szemközt seregélycsapat,
csivitelve millió
szőlőmadár meg szürke daru
és cserfes nádirigó.
Majd tenger szárnyak magasában
gyűlni kezdett a köd,
pipált csak előbb, majd gomolyogva
megsűrüdött...
Úttalan éjbe nyilallt a madár-
sereg: récék, ludak
követték - vakon fürkészve -
a vezérmadarat.
Vén gúnár suhogott legelől
fáradhatatlanul:
figyelte a szélzúgást odafenn
s a távol ezer neszét alul...
Prüszkölt a ködben öreg tudós
Herman Ottó, s hunyorogva figyelt,
de csak az ordas szél suhogott és
szárnyak ezre odafent...
Délnek jártak, ki tudja, hol,
a ködből zerge-járta hegyek
nyújtották ég fele hóborította
bérceiket:
kibukkant egy-egy felleg-ülte
komor sziklaszál,
s kucorgott fenyő hegyében a horgas
csőrű sasmadár...
Hirtelen felszakadt a köd,
szálltak már a tűző napon,
s kitárult kék hullámaival
a Balaton:
hívogatott Badacsony hegye,
Gulács és Tátika,
és fecskemadár csivitelt, millió
Tihany kettős tornyaira.
Gágogva, sipongva keringett
alá a madársereg,
szárnylassúdva a víztükör
felé közeledett,
s habot ért, hol ragyog körös-körül
az ernyős kákavirág,
rejt vidravárat a fűzpagony és
ringat rucafészket a nád,
s a gyepen tihanyi halásznép
bográcstüze lobog...
A partra kilépett Herman Ottó:
"Megjöttem zúzos északi tájról,
szerencsés jónapot!"

2015. július 30., csütörtök

Nagy Lajos: Mint macska az egérrel



Budapesten történt, tehát kávéházban kezdődött.
A lány szép volt, a fiatalember kevésbé, a fiatalember szerette a szép nőket, a leány is szivesen barátkozott a „fess fiúkkal”, de azért megismerkedtek. Előbb azonban hónapokon át ismerték egymást látásból.

A fiatalember esténként egy köruti kávéház ablakán bámult ki. A lány kinn a járdén sétált, hancurozott a barátnőivel és kacérkodott a férfiakkal: amikor az ablak előtt elment, a tekintete találkozott a fiatalemberével. A fiatalember homloka mögött szemmelláthatólag ez a gondolat mozdult:

-      Milyen szép leány: milyen kár, hogy gonosz, mert bizonyosan az, hisz a szeméből se néz ki jó!

A leány tekintete nem a fiatalembernek, hanem csak ugy maga elé, ezt mondta:

-      Miért haragszik rám ez a hólyag?

A megismerkedés maga aztán igen egyszerü volt, a leány megszólította a fiatalembert. Ez ugy történt, hogy egy másik leánnyal látta őt sétálni, amire kis barátnőivel utána törtetett, elhúzott mellette és odaszólt:

-      Jaj, meghasad a szivem!

A fiatalember másnap este már üdvözölte a leányt, azután kiment és csatlakozott hozzá.

Beszélgettek. A leány szininövendék, másodéves. Isten bizony most már nem fog lejárni a körutra, mert nagyon szeret komiszkodni és még Isten tudja mit gondolnak róla az emberek. A multkor  „az az őrnagy” megszólitotta, ő nagyon jót mulatott rajta. Randevut is kért a vén szamár. Különben ismeri Szellemfyt, a kiváló irót. Ismeri gróf Nápolyit is. Ruzicska képviselőt és báró Cukrost, őrgróf Kecmereckyt, Ikszet, Ipszilont, Kut, Kettősvét. Ismeri azt a szép szőke fiút, meg azt a rücsköd cvikkerest. De igen, az a sápadt kopasz tetszik neki, nem is tudja miért, de tetszik, olyan hideg pofa. Legvégül a fiatalember szólt:

-      Mikor lehet magát látni?

-      Majd arra jövök.

A fiatalember aztán szépen össze-vissza gondolta, hogy milyen pompás az a leány, milyen kivánatos, lehet hogy igen, lehet hogy nem, majd meglátjuk (esetleg nem is látjuk meg): furcsa, hogy csak tettetett volt a közönyössége, mert hisz’ egy kicsit mégiscsak érdeklődik iránta, különben szamárság megállapitásokat tenni, de az bizonyos, hogy nagyon kedves.

Másnap eljött a leány, kedves volt.
Harmadnap nem jött el.
Negyednap eljött, kedves volt, benn ültek a kávéházban, de a leány hallatlanul szemezett jobbra-balra.

Azután több napig nem jött. De igen ügyesen mentette ki magát, lehetetlen hogy ne legyen igaz, amit mond.

Egyszer két tiszttel sétált el az ablak előtt, de kedvesen bemosolygott. Másnap találkoztak, este tizenegyig együtt maradtak, a barátság óriási ugrásokkal haladt előre, mégiscsak lesz belőle valami, ki tudja. De hazafelé, amikor a fiatalember karonfogta, kihuzta a karját, ami magában még nem lenne baj, de indulattal huzta ki, kirántotta, talán némi idegenkedéssel.

Most aztán a fiatalember főzni akarta a leányt és két napig nem ment a kávéházba. Három napot tervezett, de csak kettőt birt ki. Pechje volt, a leány ezalatt nem járt arra.

Egy este látta a leányt a nővérével együtt, jobbról-balról karonfogva mentek egy „fess fiúval”.

„Vele igen, velem nem”, - gondolta a fiatalember. – „Ezentul csupán köszönök neki, de nem beszélek vele.”

Másnap jött a leány, beintett a fiatalembernek a kávéházba, hogy menjen ki. Nagyon kedves volt. Igaz, hogy „olyanokat” csinált, de nem lehet vele szakitani, nem is volna értelme, mert hát miért jön mégis olyan szorgalmasan és miért olyan kedves? (Nem igaz?)

A fiatalember meghült, és egy hétig feküdt. Mikor már néhány napja ujra fenn járt, találkozott a leánnyal, elbeszélte neki, hogy milyen sulyos beteg volt, majdnem meghalt. A leány hallgatta, mondta, hogy szegény, szegény, de gyorsan elnevette magát. Mit lehet tudni, talán komikusnak találta, hogy most olyan rekedt és náthás a hangja. Nem baj, nem kell tulságos komolyan venni s ha nem veszi őket komolyan az ember, igen kedvesek és mulatságosak. És legbelül nem is rosszak.

-      Eh, őrült vagyok!

Ezzel a gondolattal marcangolta magát a fiatalember, mert hogy egyszer éjjel, tizenkét óra tájban, igen szépen öltözve, egy javakorabeli elegáns uriemberrel karonfogva látta a leányt. Akkor egymásra néztek, de ő nem is köszönt. Ellenben sokáig állt és bámult utánuk. Bizott magában, hogy többé nem áll vele szóba, - s ez nagyon fájt.

Később, amikor a leány megint elhaladt este a kávéházablak előtt, a fiatalember köszönt, de benn maradt. Ezuttal a leány igen komoly volt, bár egy pillanatra, amikor a köszönését fogadta, mosolygott, mintha mosolygott volna. Ez a jelenet néhányszor, hetek folyamán, megismétlődött, a fiatalember soha nem ment ki. Az utcán is találkozott a leánnyal, köszönt neki és ment tovább. A leány egyszer csak elmaradt a körutról.

Félév mulva a fiatalember egyszer délelőtt, messze az eddig történtek szinterétől, a Ráday-utcában járt, dolga volt arra. Véletlenül éppen szembe jött vele a leány. Furcsa és ujszerü volt ebben a környezetben, más időben, délelőtt, idegen, kopott házak között. Már messziről egymásra néztek, a fiatalember gondolta, hogy majd köszön és megy tovább, de a leány kedvesen mosolygott, jött feléje, nem lehetett ellenállni, talán komikus lett volna neheztelőn hidegnek és merevnek maradni. Kezet fogtak, muszáj volt beszélni.

-      Hát maga hol jár erre? – kérdezte a fiatalember nevetve.

-      Magát keresem! – felelte a leány meglepően, szintén nevetve. És megtoldta:

-      Hol bujdosik mindig, maga haszontalan? Már oly régóta gondolok magára, keresem és sohasem látom.

A fiatalember egy kicsit elbódult, és azt gondolta, talán igaz is, hogy ő bujdosik. Valami kellemes bágyadtság ömlött el a mellében és elhitte, hogy a leány keresi őt, és most is, és itt is, a Ráday-utcában, ahol tíz év óta nem járt, ahol husz év mulva jár majd megint, itt is őt kereste.


Elhitte és vele maradt.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5