Hol a Névezis csobog a Vörös tanyán át,
A Nemunashoz hajtva tiszta vizű árját,
Feljönni készült a nap a nyári éj végén:
Arany szikrák villantak a hegyek szegélyén
-
S egy megbéklyózott ló a fűben
szundikálván
Rabságán tűnődött és vad nyomorúságán:
Hogy egész nap a trágyát mily keményen
hordta,
S hogy alig volt ideje evésre, álomra.
"Már mindjárt feljő a nap, szép
lassan megvirrad,
S a füvekről ezüstként elgurul a harmat,
S nekem fel kell kelnem és munkába kell
állnom,
És húznom kell az igát ma is
mindenáron."
Így tűnődött a ló a nyári pirkadatban,
S meglátott ugyanabban a pillanatban
Egy medvét, láncot vonszolt az üde zöld fűben:
A hegyoldalon mászott a bokros sűrűben.
A megrémült paripa most ugrálni kezdett.
"Ne félj: bántódás nem ér! - mondotta
a medve. -
Egyetértés volt, miben az őseink éltek,
Együtt születtek, nőttek és együtt is
féltek.
És íme, lásd, még most is egyforma a
sorsunk:
Még ma is mind a ketten láncot s béklyót
hordunk!"
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése