Google+ Followers

2015. május 29., péntek

Angolai népmese: A nyúl és a majom


Egyszer a nyúl és a majom nagy vitába keveredett. Sehogy sem tudtak megegyezni, melyikük az állhatatosabb. Elhatározták hát, hogy próbát tesznek.

- Ha kibírod, hogy egy napig nem vakarózol - ajánlotta a ravasz nyúl, mert biztos volt benne, hogy a majom bizony nem állja meg vakarózás nélkül -, akkor elismerem, hogy te vagy az állhatatosabb.

- Semmiség - legyintett fölényeskedve a majom. - Te meg állandóan körbepislogsz. Hadd látom, kibírod-e, hogy reggeltől estig csak a földet nézed!

Na, ebben meg is egyeztek. Másnap aztán letelepedett egymás mellé a két szájhős, hogy összemérje tudását. Igen biztosak voltak a dolgukban, az első órácska el is telt hamar. A majom megállta vakarózás nélkül, a nyúl pedig kitartóan leste a földet, meg sem moccantak.

De aztán úgy déltájban a majom már igencsak hemzsegett, viszketett a bundája.

- Képzeld, komám - sandított nagy ravaszdin a kuporgó nyúlra -, a múltkorjában üldözőbe vett a vadász. Csak úgy záporozott utánam a sok golyó! Az egyik itt súrolta a bundámat - bökött az oldalára. - A másik meg emitt...aztán itt...meg itt...- és fürgén szép sorjában megvakarta a sosem volt golyók helyét.

Csakhogy a nyúl is kétszer állt sorba, amikor a ravaszságot osztogatták, átlátott rögtön a szitán. Nagy sunyin megszólalt:

- Nahát, ki hitte volna, hogy egy szőrszálad se görbül! Engem is puskavégre akart kapni a galád vadász - tette hozzá nagy ártatlanul. - De jól kitoltam vele, mert ha jobbra lőtt, én balra ugrottam, ha meg balra lőtt, jobbra ugrottam. Ugráltam ide-oda, ide-oda...- és közben a nyúl koma nem győzte forgatni a szemét, csak úgy cikázott a tekintete, ahogy elképzelte, milyen sebesen ugrik el a golyók elől.

Lapított a majom, nem mert rápirítani a nyúlra. Állhatatosságban bizony nem állták ki a próbát. De vajon ravaszságban melyikük győzött?

/Ford.: Dornbach Mária/
/Forrás: A titokmondó fa/


Justinas Marcinkevicius: Bűnbánat


Rideg csillag, fekete szilfa-nyájon.
Megdermed ott a fényes szárnyu este.
Erdők hulláma lágyul, mint az álom,
szomorú síkságokkal lengedezve.

A homályos mélyből felkél a bánat,
mint harang reze kondul a toronyban.
Lelkiismeretem konok szavának
ajtót-nyitok - fájó sebbe kotortam.

Ó, messzi robaj! Honnét? Ki mutat
feléd oly iszonyú intelmes ujjal?
Vakító fény villan! hogy nem tudod:
Születik valaki? Valaki meghal?

Szétszóródik a szürke hamurózsa.
Rideg végtelentől retteg a csillag.
És nehéz bűnbánattal koszorúzva
a vétkes fő lehorgad.

/Ford.: Tandori Dezső/


Justinas Marcinkevicius: Öszi hangszerelés


Savanyú szagu őszi ködökben,
kopogó szava lassu csőre
rázkódva-zokogva leröppen
lucskos levelek terítője.

S a korom-tapadásu nyiroknak
fal, üveg nem gátja, tető se,
beborít, ág-bogra lekoptat,
csupaszít vacogós libabőrre.

Erdő melegét moha: szíved
már rejti az elme előle.
És néma a táj. Komor ívek,
lombpergés-zajra bedőlve.


/Ford.: Tandori Dezső/

Alfonsas Maldonis: Téli szántások



És hull a hó, s zimankós szél seper,
Már minden hó alatt.
Mint az eke, mely szántásban telel,
Rozsdáll a gondolat.

A hófúvás az ekén odakint
Fehér várat emelt.
Közömbös a fehér kenyér, amint
Megszegik idebent.

Téli érzés gördül - domboldalon
hógombóc - erre le.
Nézz ki az ablakon: sötét nyomom
Fehér hó lepte be.

Ahol járunk, s mi földbe tipratott,
Már mindent hó temet.
Tiszta fehér időnk faggyal ragyog,
S emlékké széledett.

Ó, sorsom, én jósorsom, csillagom,
Legjobb s legboldogabb,
Maroknyi porhóval derült napon
Mosod meg arcodat.


/Ford.: Garai Gábor/

Török Sophie: November


Ázik a gyökér a földben,
ázik a nyálkás mag a földben,
ázik, ázik, a halott a földben.

Hunyt szemmel fekszem, szívem ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,
tömött rendekben millió füzér veri a földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit önti
a félgömb éjszaka, riadt városok fölött
és tunya mezők fölött sistergő oszlopokban áll a víz
végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh jaj! kimossa belőlem az életet!

Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyujtózik meglazult börtönében,
s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.

A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sírjukból kitörnek az édes nap elé.

Egyszer tavasz lesz. A földbe zárt halott fölött

tavaszig mélyen besüpped a domb.

Leonyid Martinov: Tavasz


A tavasz hosszan jött, sokára!
A megdermedt, hófödte síkon
még ugyanaz a régi sínyom
hevert, nem gyanítva, mi várja.

Mintha
a kikelet ki mégse törne,
minden fagyos volt, puszta, pőre.
Az öblökben – mert ott sem olvadt –
segítségül jégrombolókat
hívtak a megbénult hajók, hadd
tárják azok a hidegét szét.

A tavasz
ködben
rejtezett még.
Mint félkész házat övezték
erdei tar fák – szinte eltűnt.

De
pótolni a késést,
mint az expressz, úgy nekilendült!
A levelek
az ágra-bogra
tolulva jöttek, özönölve,
hogy a kakukk a jövendőt ne
meztelen fáknak kakukkolja.
Április, május
vívja össze-
fonódva ős-gigászi harcát.
Az almafák, mint habzó kancák
fölágaskodtak, és egy percre
úgy maradtak, hogy megmutassák
a létet, ha virágban áll.

S egyszerre ránk
robbant
a nyár!


/Ford.: Illyés Gyula/

Frantisek Halas: Ősz a tavaszban


Őrült madár fuldoklik a tavaszi ködben.
Gyermeki varázs: játszanak az erdőn!
Károg az árny, meg kell hogy öljem.

Vak kígyók bronza olvad a sűrűben,
kék szikrákkal égnek a nefelejcsek,
jégmadár fészkel friss tüzükben.

Csillagkép gyullad a fűben vidáman,
pacsirtadal zendíti az eget,
vedlik a kígyó, mint bűn az imában.

Barátkoznak velem az ég angyalai?
Velük játszhatom majd megint? Miért ne,
hisz régen csak úgy hívtak, hogy Feri!

Él még bennem néhány színed, drága Éden,
de nem jön angyal, nincs már sehol angyal,
bújdosom a játék varázserdejében.

És elfog a bánat, a némán zokogó,
s mint levél az őszi fáról,
kering rólam a szó.

/Ford.: Szabó Lőrinc/


Ivan Goll: Tavasz


A rét farsangol s itt állok vigasztalan
fakó kalap fejemben és fejem
régi világfájdalommal teli

Ma reggel az akácfa, mint a bomba
széjjelrobbant ezer fehér virágba
s a szántókon pipacs-fáklyásmenet

Illat csepeg kamasz gliciniákból
a déli rózsák tágra tárják keblüket
a szomjas méhrajoknak

Víz ömlik, sziklák közt állat kiált
Az Isten nyitva tartja a teremtést
nyolctól nyolcig naponta

És csábít, szenved, megadja magát
minden csak én élet s halál tudója
félek már most örömtelen ősztől


/Ford.: Csorba Győző/

Csuka Zoltán: Az induló Nap dicsérete


Áldás néked!
Nap!
Aki feltépted a sötétbe csuklott horizontokat
és sugaraid feldárdázták az éjszaka tespedését!
Téged hozsannáznak a lándzsás-hegyű füvek,
a te színeidet üti vissza a selyemtestű rét,
a jegenyék meggörbítik előtted dacos derekukat,
az utak diadalmasan eléd futnak,
a házak színes tetőkkel süvegelnek,
s üvegszemükből köszöntésük visszalengetik fényeid,
a lomha hegyek felpipiskednek hozzád,
s a fehér felhők szédülten tántorognak előtted!
Áldás neked, aki indulsz!
Hozsanna!
Nap!
Téged dicsérlek
én!
akiben marcangoló nyugtalanságok lázadoznak,
s akinek lávás vérét égőbbre csiholod ragyogásoddal.

Csuka Zoltán: Nyár-délután a szobában



Szemem redőnyét
Az ablak redőnyét
Leengedem, s úgy hívom sok holt álmom,
Mint süppedő, fehér halálos ágyon
Holt gyermekét az édesanyja,
Az édesanyja.

Most csendbe roskad
Halálos csendbe roskad
A perzselő nagy dombokon az élet.
S én szobámban most vacogva félek
S az árnyakat vigyázom,
Csend, csend, vigyázom.

Sápadt a függöny
Sápadtan lóg a függöny
Az ablaknyílás vér-fényt vet reája
S a két szín bús halál-harmóniája
Rámvigyorog és kuncog.
Szemembe kuncog.

Miért az élet?...
Halálba hajló élet?...
Az élet álom s eljövendő halálom
Ilyenkor, álmos nyári délutánon
Nevetve ölelkeznek,
Jaj, ölelkeznek!...


Csuka Zoltán: Tavaszi mesék télen


Dong, dong a tűz, ránk bámul és mesél…
S a fejünk összefonják hosszú árnyak…
Künn fehér havat csapdos már a szél
És itt benn nyári álmok muzsikálnak…

Itt benn két Tavasz egymás mellé bújik.
S a szent Jövőt festegeti magának,
S a lelkük mélyén sok mese vajúdik…
-      …Csak ne lennének oly barnák az árnyak!...-

Ölelj magadhoz, ölelj Kedvesem!
Két árnyas nagy szemed szemembe nézzen!
…Én lázas fejem öledbe hajtom…
…S az ajkad mostan szent mesét meséljen…

-      - - - - - - - - -

…Dong, dong a tűz, ránk bámul és mesél…
Olyan szép, amit mond, vajon meddig él?...
Dong, dong a tűz:
Örökké
Mindörökké.


Falu Tamás: Csillagok


Minden olyan messze van egymástól,
Minden ház várfal egy szirtfokon.
Nincs ki pártol, csak aki elpártol,
Nincs ma testvér, barát, sem rokon.

Hang ha kérdez, hang nem tud felelni,
Embert ember nem ér el gyalog.
A szívhez ma nincs közel más semmi,

Csak a messze, messze csillagok.

Falu Tamás: Harangszó


Az életem egy pillanat volt,
A földre leejtett falat volt,
Félig behunyt szem, ferde sóhaj,
Utazás egy törött hajóval.

Azt hittem, fehér öltözet vár,
S hogy fölvettem, fekete lett már.
Temetés volt a születésem,

Mint harangszó az estében.

Falu Tamás: Nélküled


Nélküled múlt el ifjúságom,
A tiéd pedig nélkülem.
Minket sirat a szél az ágon,
A hulló lomb nekünk üzen.

Ha felriasztnak zúgó hangok
Förgeteges vad éjszakán,
Az ifjúságom hangját hallod:

Kiáltoz a tied után.

Louise Ackermann: Szerelmes férfi szavai


Mikor a viharos vágyak sodrába veszve
s mindent felejtve már csak égek, reszketek,
s őrjöngve szorítok valakit a szivemre,
egy lényt, kit szeretek,

tudom, csak egy tűnő formát ölelek, érzem,
hogy kihűtheti egy nyomorult pillanat,
s hogy e szív, tűz s agyag, mely ma enyém egészen,
holnapra hamu csak:

hogy nem száll semmi, nem szökell vissza belőle
egyetlen szikra sem a messze tűzhelyig:
pár göröngy rá, meg a gyors kőlap, hogy befödje,
s minden kialuszik.

És legyen vígasz a végső órán, s erősség,
mikor látni, hogy a romló test sírba tér,
hogy valaki e por, e hideg roncs előtt még
öröklétről beszél!

Öröklét! mi ez a szörnyű rémkép a földön?
Zokog a szerető, kit gyásza porba vet:
mért kell, hogy ily jeges, dermesztő szó gyötörjön
egy már megtört szivet?

Mit? Hogy? Itt a gödör, s kit úgy féltek s kivánok,
őt ég fogadja be örök gyermekeként?
Elég nekem a sír: nem kell még egy világ, hogy
ideálljon közénk.

Hiába felelik, őrjöngésem csitítva:
"Akit könyörtelen elvesz tőled a vég,
visszaadja megint, átkozd bár sirva, vissza-
adja egykor az ég!

Vissza! nagy Isten! ó! De dicsfénnyel övezve,
uj érzés, uj ideg s uj agy lesz, kicserélt
s nem az a drága-szép bálvány, nem az az eszme,
mely róla bennem élt!

Ah! inkább soha már egymást ne lássuk, és ő
legyen százszor, legyen örökre elveszett:
kínom borzalma se sujt úgy, mint a ti végső,
szörnyű reményetek!

Mig érezni tudom, hogy dobog fel, kigyúlván,
simogató kezem alatt egy hű kebel,
s mialatt csókolok, egy részegtüzü hullám
a semmin túlemel,

keserű panaszok s minden kései bánat
nélkül tiéd vagyok, Való, te, isteni.
Agyrém, szivem soha nem kapkodott utánad:
tudja, mi kell neki.

Mit érdekeljen a fenti, komor magasság?
Tűz fia vagyok én, csóké és mámoré:
itt lent van az egem, itt a határtalanság:
testem-lelkem övé.

Az idő semmi. Ó világ, Anyám, tüzednek
mikor heve kigyúl két boldog testen át,
mit számít perc, ha szent szerelmünk végtelennek
érezheti magát?

Gyönyörként, iszonyú és fenséges gyönyörként
hull az űrbe alá részeg tekintetünk,
s vadabb az ölelés, ha érezzük az örvényt,
mely fölött lebegünk.

Ha majd jön a halál, s szakad a láthatatlan
kötelék, mely ma még tart, büszkén s magasan,
és érzem az iszonyt, mellyel a vad viharban
kincsem alázuhan,

nem fogok ingani. A kín csak edzi lelkem,
csak erősit búcsunk végső rémülete,
s lesz szerelmem elég, hogy ne legyen szivemben
remény egy szikra se.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Kiss József: Időm lejárt


Időm lejárt, hanyatlik napom,
Ifjú titánok, üssetek agyon!

Voltam nagy úr. Hírem szétfutott:
Birokra menni ma már nem tudok.

Babérerdőkön vitt utam keresztül,
Léptim nyomán most őszi haraszt rezdül.

Voltam király...Sidók királya,
Még mindig nagyon göröngyös e pálya.

Golgota hajdan...ma várja guillotin.
Rendben van! Rajta! én hős fiaim!

De egyet mondok, ifiu titánok.
Holtom után én csak haza találok.

És megnövök...mint ama szentről mondják,
S enyém lesz újra hatalom és ország.

És hurkot kötök és szétverek
Én elcsigázott, fáradt, vén gyerek.

Levedlik rólam folt, kiépül csorba,
Glóriásokkal ülök majd egy sorba.

Arany-karszékben, lábam alatt zsámoly,
Körém udvart sző az idő, a távol.

Mert szélesek és nagyok a világok -

Hol lesztek akkor, fiatal titánok?...

Kosztolányi Dezső: A kis mécs


Az este bús cselédje.
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos tálcára nézve
sercegését némán hallgatom.
A szobánk csöpp napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon
és a fény folyó arany,
szerteömlő, szótalan.
És a fülke csodapalota.
Éji rémek lengenek tova.
Csöndesen vetik az ágyat
és a párna
barna árnya
a fehér ajtóra bágyad.
Félszeg árnyék-figurák,
mind kevélyek és furák.
Egyik a felhőkbe nyargal,
másik hadonáz a karddal
és a párnát egyre rakjuk,
ferdül-fordul az alakjuk,
melyet szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti színház.
Hordjuk a fehér petrencét
s nő a vánkos furcsa tornya,
a kis ajtón - messze emlék -
hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
a kevély vár:
száz alak omol le s újra felkel.
És mi szívdobogva nézzük,
félve sandítunk feléjük
az éjben rubinpiros fülekkel.

2015. május 26., kedd

Z. Tábori Piroska: Békakirálylány



Három fia volt egy királynak, három szép, deli vitéz. Mikor embersorba cseperedtek, feleséget kellett választani nekik.

A király megkérdezte a jósokat, hogyan válasszon feleséget a fiainak, hogy boldogok legyenek. A főjós azt mondta, mindenik királyfi lője ki a nyílvesszőjét, ahová a vessző repül, onnét hozzon feleséget magának

A királyfiak úgy is tettek. A két nagyobbik a nyílvessző nyomán két szép királylányt hozott haza, de a harmadik királyfi ugyan megjárta. Nyílvesszője a tó közepére repült, parányi szigetre, ott is egy nagy pocsolyába. Abban a pocsolyában pedig csak egy csúf kis béka üldögélt.

No, búsult a királyfi, hogy hogyan vegye feleségül azt a csúf békát, de a béka igen szépen kérte, hogy csak vigye haza. Felvette hát a királyfi a lovára, de amint mennek hazafelé, egyszercsak leszáll egy gólya, bekapja a békát, elrepül vele. A királyfi nem volt rest, lelőtte a gólyát, begyét fölvágta, a békát meg ujra a lovára ültette.

Alig mentek egy mérföldet, előbúvik a bokorból egy nagy kígyó, felágaskodik, bekapja a békát. A királyfi utána, megölte a kígyót is, a békát megintcsak kiszabaditotta a lovára ültette. Hálálkodik a kis béka, hogy így megszabaditotta a királyfi, mennek tovább, egyszercsak megbotlik a királyfi lova, leesik a béka, a ló meg rátaposott. Bizony csak megölte.

Most búsult csak a királyfi, hogy talált is feleséget meg nem is, felvette az összetaposott kis békát, siratta, simogatta, de még meg is csókolta, nem is egyszer. Hát uramfia, egyszercsak kiugrik a kezéből a béka, hármat perdül maga körül, leveti a békagunyát, de olyan szép királylány lett belőle, hogy minden más elbújhatott mellette.

Elmondta a királyfinak, hogy egy gonosz boszorkány elvarázsolta, hogy csak akkor szabaduljon meg, ha valaki béka képében is megszereti, megcsókolja.


Örült a királyfi, hazavitte szép menyasszonyát, mindjárt lakodalmat csaptak. Az öreg király várat épittetett nékik is és boldogan éltek halálig.

Csuka Zoltán: Este


Jó így magamban. Csendben. Egyedül.
A vén ittas hold mámorosan ballag
És ezüst tócsát vet az asztalomra.
…Sok-sok könyvem most mind rámnéz és hallgat.

A sugarakra álmokat szövök most.
És sok-sok vágyam mind csak hozzád lázad,
Felizzó lelkem telve szerelemmel

Hozsannát zeng neked s a holdsugárnak.

Csuka Zoltán: Alkony a hegyek ormán


Fehér felhőprémmel dúsan szegett
Biborvörös palástba bújt a nap
S a ködsubás hegyeknek messze ormán
Most haldokolva, rőt sugárözönnel
Véresre festi a fehér havat.

A hegytetőn most elmerengve állok.
Szemem pihen a messze láthatáron…
És mint az éj tűnő napsugárnak
Ezer csillaggal kivert kupoláját,
A lelkemet az álomnak kitárom.


Csuka Zoltán: Hajnalhasadáskor, titkok nézésében


A nagy Tavaszt vártam, hajnalokban jártam.
Újnak, szentnek, nagynak lelkemet kitártam
S dúshajú fejemre, jaj kegyetlen tréfa,
Sziromhavat szórt le sok bimbós fehér fa.
Tüzek égtek bennem, s gondolattá égtek
S íme, körülöttem egyszerre csak tél lett.

Mélységek szerelme, szerelmek mélysége:
Zeng a Tavasz bennem, zúg hajrás zenéje,
Vergődöm nagy titkok súlyának alatta,
Messzeségek űznek, s ihajla, ihajla,
Dalolok lihegve, s járom a világot

Az életem titkára majd csak rátalálok…
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5