Szél fúj, nyugati szél fúj,
madárszavú:
sírok e meleg szélben, elönt a könny,
a bú.
Nyugati földön, barna hegyeken kél,
jelent áprilist, nárciszt nekem e
szél.
Az a szép föld a gyötrött szíveknek
gyógyerő,
erősít, mint a bor: a jó levegő.
Almafák virágoznak, füvön nyújtózni
jó,
fészkelő rigók hangja aranyfuvolaszó.
„Régen elmentél, testvér, meddig
leszel oda?
Április van, fehér a galagonya:
kisüt a nap, a fényes eső meleg,
mikor jössz haza, testvér, mi lesz
veled?”
„Zöldell a vetés, testvér, ugrál a
nyúl,
habos az égbolt, áldott esője hull,
attól dalol a férfi, esze tüzel,
sétál a víg tavaszban, vadméhre
felfülel.”
„Szól a pacsirta, testvér, a zöld
vetés felett,
jössz-e nyugtatni, testvér, sanyarú
testedet?
Adok gyógyírt, ha szíved, ha szemed
szomorú” –
szól a nyugati szél, a madárszavú.
Azon a fehér uton nyugatra megyek én,
megfáradt fejem, szívem lepihen hűs
füvén,
rigók, ibolyák, szívek szerelme
hazavon,
nyugati szép hazámba, ahova tartozom.
/Ford.: Nagy László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése