2015. március 29., vasárnap

William Blake: A lélek vándora


Távoli földet jártam én,
férfiak és nők birodalmát,
s oly szörnyü dolgot láttam ott,
mit földi vándor sohasem lát.

Mert kéjben sarjad ott a kisded,
ki keserű kínban fogant,
mint kéjjel szedjük a gyümölcsöt,
mit felnevelt keserű gond.

És hogyha fiú lesz a gyermek,
nőni egy Vén Anyóhoz adják,
aki egy puszta szigetre szegzi,
aranykelyhekbe gyüjtve jajját.

Vas-töviseket rak fejére,
kezén-lábán átver szeget
és melléből kimetszi szívét,
hogy tűrjön hőt és hideget.

Minden ízén végigtapint, mint
fösvény, ki aranyait bújja,
jaján lakmározik, s amint az
felserdül, ő megifjul újra.

Míg Ifjúvá nem nő a gyermek,
s virágzó Lányka lesz a tört vén:
akkor az szétveri bilincsét,
vágyát a lányon ott betöltvén.

A lány testét beveti vágya,
miként a földmíves a szántót,
s azontúl ő lesz tág lakása,
és termő kertje, hétszer áldott.

De Vén Árny lesz, hamar eloszló,
botorkál egy kunyhó megett,
mely arannyal telt s drágakővel,
miket szorgalma megszedett.

A lélek drágaköve az mind,
gyöngye szerelem-vert szemeknek,
tört szív aranya, mártir-hörgés,
és sóhaja, akik szeretnek.

Ez étele s ez itala,
vendége mind, aki arrajár:
koldús szegény, jöttment utas:
kapuja mindig tárva áll.

Az ő kínja nekik örök kéj,
ujjongásuktól fal s tető reng,
míg a tűzhelyről élte pattan
egy kisded leány-csecsemőnek.

S a lányka oly szűz fényben izzik,
gyöngy és arany, hogy nem meri
csöpp testét pólyába takarni,
sem durván megérinteni.

Az férfit választ ott magának,
mindegy: ifjú, vén, dús, szegény:
s a Vén Gazdát kiebrudalják,
mint vak koldust más küszöbén.

És elvándorol sírva, míg egy
szíves ház küszöbére nem lép,
megtörve sokszor és vakon már,
s el nem nyeri egy lány szerelmét.

Szegény a lányt ölbe kapja,
fagyos korát hevíteni,
a kunyhó eltűnik előle
s a kert és minden díszei.

A vendégei szertementek,
mert váltott szem változva lát,
érzékeit görcs húzza össze,
s a sík föld gömbbe fordul át.

Nap, hold és csillagok letűnnek,
áll véghetetlen pusztaság,
hol enni-inni nem maradt már,
csak vak vadon, amerre lát.

De mézet a lány kisded-ajka,
s kenyeret s bort mosolya kínál,
s vadat kóbor szeme: s közelget
a gyermeksége, érzi immár.

Mert lakván étellel s itallal,
ifjabb lesz mindenik napon,
s együtt mennek a pusztaságban,
társuk iszony és borzalom.

Vad csikóként a lány elillan,
bozótokat hajt rettegése,
s ő űztön-űzi nappal-éjjel,
száz szerelemtől megigézve,

szeretet s gyűlölet büvétől,
míg tele lesz a puszta föld
szerelem útvesztőivel, hol
farkas és oroszlán üvölt.

Míg makacs Kisded vál az Aggból
s a lánykából rívó Anyóka.
Akkor jön arra két szerelmes,
s legördül csillag s nap ragyogva.

A fák édes mámort kinálnak
a sivatagban bújdosóknak,
s épül sok fényes város ott,
víg lakhellyel a pásztoroknak.

De feltünik a Szörnyü Gyermek,
s rémület ráng a tájon át:
"Megszületett! eljött a Kisded!" -
kiáltják, s fut, ki merre lát.

Mert Szörnyü Testéhez ki érni
merészel, lerohad a karja:
a fenevadak bőgve futnak,
s a fák gyümölcse hull elaszva.

Nem érintheti Szörnyü Testét
más, csak egy Vén Anyó megint.
Aki kiszegzi egy puszta szigetre -
s kezdődik újból minden így.


/Ford.: Somlyó György/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5