Google+ Followers

2015. február 25., szerda

Marguerite Yourcenar: Afrodízia, az özvegy


Vörös Kosztisznak hívták, mert láng vörös volt a haja, mert a lelkiismeretét elég sok kiontott vér terhelte, és főként, mert piros zekét hordott, amikor lejött, arcátlanul, a lóvásárra, és egy-egy rémült parasztot, aki nem akarta kitenni magát a hirtelen halál különböző változatainak, arra kényszerített, hogy olcsó áron átengedje neki legjobb hátasát. A hegyekben élt, elrejtőzve, néhány óra járásnyira a szülőfalujától, és a gonosztettei hosszú ideig különböző politikai gyilkosságokra és egy tucat sovány birka elrablására korlátozódtak. Visszatérhetett volna tűzhelyéhez, nem háborgatta volna senki, de azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennél többre becsülik a szabad levegő és a lopott ennivaló ízét. Azután két vagy három közönséges gyilkosság miatt hadiállapotba került a község parasztjaival: üldözték, mint egy farkast, hajszolták, mint egy vadkant. Végül is sikerült elfogniok Szent György éjszakáján, és egy nyergen keresztbe fektetve vitték be a faluba, nyitott torokkal, mint egy levágott állatot, és az a három-négy fiatalember, akiket magával sodort a kalandos életbe, ugyanúgy végezte, mint ő, golyóktól lyuggatva, késszúrásokkal borítva. A vasvillára tűzött fejek a falu főterét ékesítették: a holttestek a temető kapujánál feküdtek, egymásra dobálva: a győztes parasztok, a naptól és a legyektől védve, zárt zsaluk mögött vigadoztak: és az öreg pópa özvegye – férjét  Kosztaki gyilkolta meg, hat éve, egy néptelen úton – a konyhában sírt, azokat a poharakat öblögetve, amelyekben pálinkával kínálta az őt megbosszuló parasztokat.

Afrodízia, az özvegy, megtörülte szemét, és leült konyhájának egyetlen zsámolyára: két kezét az asztal szélének támasztotta, a kezére pedig az állát, amely úgy remegett, mint egy öregasszonyé. Szerda volt, és ő vasárnap óta nem evett. Nem is aludt már három napja. A visszafojtott zokogás csak úgy rázta a mellét fekete etamin-ruhájának sűrű ráncai alatt. Akaratlanul elbóbiskolt, elringatta saját nyögdécselése: azután hirtelen kiegyenesedett: az ő számára még nem jött el a pihenés és feledés órája. Három nap és három éjjel várakoztak a falu asszonyai a téren, és fel-felsikoltottak, valahányszor egy lövés visszhangja mennydörgött végig a hegyeken: és Afrodízia jajveszékelése magasabbra csapott fel, mint a többi asszonyé, ahogy az illett is egy olyan köztiszteletben álló személyiség özvegyéhez, amilyen az öreg pópa volt, aki immáron hat éve feküdt sírjában. Rosszul lett, amikor a harmadik nap hajnalán a parasztok meghozták véres terhüket egy agyonhajszolt öszvér hátán, és a szomszédasszonyoknak kellett őt visszavezetniök abba a félreeső kis házba, amelyben özvegysége óta. A keze és lába még remegett, ahogy sorban odament a férfiakhoz, lakott, de, mihelyt magához tért, teljesítette a kötelességét: itallal kínálta megbosszulóit akik szinte elviselhetetlen bőr- és fáradtságszagot árasztottak a szobában: és minthogy nem fűszerezhette méreggel a kenyér- és sajtszeleteket, amelyeket az ő számukra készített, be kellett érnie vele, hogy titokban rájuk köpjön, azt kívánva, hogy az őszi hold már az ő sírjuk fölött keljen fel.

Ez volt az a pillanat, amelyben be kellett volna vallania egész életét, megzavarnia őket ostobaságukban, vagy igazolni legszörnyűbb gyanúikat, belekiabálni a fülükbe az igazságot, amelyet tíz éven át olyan könnyen és mégis oly nehezen titkolt el előlük: Kosztisz iránt érzett szerelmét, első találkozásukat egy mélyútban, egy szederfa alatt, ahol egy jégeső elől keresett menedéket, és a szenvedélyüket, amely villámként érte őket ezen a viharos éjszakán: visszatérését a faluba, háborgó lelkével, amelyben több volt az ijedtség, mint a megbánás és lelkifurdalás: azt az elviselhetetlen hetet, amelyen megpróbált lemondani a férfiról, aki nélkülözhetetlenebb lett számára, mint a kenyér és a víz: és a második látogatását Kosztisznál, azzal az ürüggyel, hogy lisztet visz a pópa anyjának, aki egészen egyedül gazdálkodott egy tanyán a hegyekben: és a sárga szoknyát, amelyet ebben az időben hordott, és amelyet takaró gyanánt terítettek magukra, és olyan volt, mintha egy nyaláb napfény alatt feküdtek volna: és azt az éjszakát, amikor egy elhagyott török karavánszeráj istállójában kellett elrejtözniök: és a fiatal gesztenyegallyakat, amelyek friss pofonokként csapódtak arcába: és Kosztisz hajlott hátát, ahogy előtte járt a veszélyes ösvényeken, ahol a legkisebb hirtelen mozdulat is felriasztott egy viperát: és azt a heget, amelyet az első nap észre sem vett, és amely a férfi tarkóján kígyózott: és azokat a mohó és őrült pillantásokat, amelyeket Kosztisz vetett rá, mint valami értékes, lopott tárgyra: és a testét, a kemény élethez szokott férfi erős izomzatával: és a nevetését, amely annyira megnyugtatta Afrodíziát: és azt, ahogyan Kosztisz a nevét dadogta, miközben szerette őt.

Afrodízia felállt, és egy széles mozdulattal végigsöpörte a falat, amelyen két vagy három légy zümmögött. Nemcsak azért, mert kellemetlen férgeknek tekintette a szeméttel táplálkozó hatalmas legyeket, amelyek lágy és könnyű érintéssel mászkálnak az ember bőrén: de talán arról a meztelen testről, arról a véres fejről jöttek, és éppúgy megsértették őket, mint a gyermekek rúgásai és az asszonyok kíváncsi tekintete. Ó, ha egy mozdulattal elsöpörhetné ezt az egész falut, ezeket az öregasszonyokat, akiknek a nyelve olyan mérges, mint a darazsak fullánkja: és ezt a fiatal papot, aki, a misebortól részegen, az elődje gyilkosa ellen mennydörgött a templomban: és ezeket a parasztokat, akik úgy vetették rá magukat Kosztisz testére, mint a lódarazsak a méztől ragadós gyümölcsre. El sem tudták volna képzelni, hogy Afrodízia mást is gyászolhat, mint az öreg pópát, akit hat éve a temető legelőkelőbb sarkában kapartak el: nem kiálthatta oda nekik, hogy annyit sem törődött ennek a nagyképű korhelynek az életével, mint a vécé ülőkéjével a kert végében.

Nem tudott aludni a horkolása miatt, és elviselhetetlennek találta a harákolását, és mégis: majdnem sajnálta ezt a hiszékeny és hiú aggastyánt, aki eltűrte, először, hogy megcsalják, azután, hogy megfélemlítsék, és azzal a komikus túlzással játszotta a féltékeny ember szerepét, amellyel az árnyjátékosok nevettetik meg közönségüket: bohózati elemet vitt szerelmének drámájába. És milyen jó volt kicsavarni a tyúkok nyakát, amelyeket azután Kosztisz vitt el a zekéje alatt, azokon az esteken, amikor titokban egészen a parókiáig lopózott – és azután a rókákra kenni a tolvajlást. Még az is jó volt, egy éjszaka, az öreg felkelt – felébresztették szerelmes fecsegésükkel a platánfa alatt -: homályosan látták, ahogy kihajol az ablakon, és árnyékuk mozgását lesi a kert falán, és nevetségesen ingadozik a botránytól, meg egy puskalövéstől való félelem és a bosszúvágy között. Az egyetlen dolog, amit Afrodízia szemére vethetett Kosztisznak, éppen az volt, hogy megölte ezt az aggastyánt, aki akarata ellenére fedezte szerelmüket.

Amióta megözvegyült, senki sem tudott veszélyes találkozásaikról azokon a sötét éjszakákon, amikor nem jött fel a hold, úgyhogy az öröméből hiányzott a fűszer, hogy tanúja is van a szerelmüknek. Amikor az öregasszonyok gyanakvó szeme rátapadt a fiatalasszony elnehezült testére, legfeljebb azt gondolták, hogy egy vándorkereskedő vagy egy tanyasi munkás csábította el a pópa özvegyét, mintha Afrodízia hajlandó lett volna lefeküdni ilyen emberekkel. És örömmel kellett fogadnia ezeket a megalázó gyanúsításokat, és több gonddal titkolnia büszkeségét, mint az émelygéseit. És amikor az öregasszonyok viszontlátták, néhány héttel később, lapos hassal a bő szoknyák alatt, valamennyien azon töprengtek, mit is tehetett Afrodízia, hogy olyan könnyen megszabadult a terhétől.

Senki sem sejtette, hogy a zarándoklat a Szent Lukács-i szentélybe csak ürügy volt, és hogy Afrodízia a falutól néhány mérföldnyire egy kunyhóban bújt meg, a pópa anyjánál, aki immár hajlandó volt megsütni Kosztisz kenyerét, és kifoltozni a zekéjét: Nem mintha ennek a nagyon öreg asszonynak olyan lágy lett volna a szíve: Kosztisz pálinkát hozott neki, meg aztán, ő maga is, amikor még fiatal volt, szerette a szerelmet. És itt jött világra a gyermek, akit meg kellett fojtani két szalmazsák között – gyenge volt és meztelen, mint egy újszülött macskakölyök, és annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy megmosdassák, miután megszületett.

Azután megtörtént az a gyilkosság, Kosztisz egyik társa megölte a bírót, és a szeretett férfi sovány keze egyre görcsösebben szorongatta régi vadászpuskáját – meg az a három nap és három éjszaka, amikor úgy látszott, vérben kel és vérben nyugszik a nap. És ma este minden véget ér abban az örömtűzben, amelyhez már odakészítették a benzinkannákat a temető kapujába: Kosztiszt és társait úgy kezelik majd, mint döglött öszvéreket: petróleummal öntik le, hogy ne kelljen őket eltemetni, és Afrodízia gyásza számára már csak néhány nappali és magányos óra maradt.

Felemelte a kallantyút, és kiment a keskeny töltésre, amely elválasztotta a temetőtől. Az egymásra hányt testek a száraz kőfal mellett hevertek, de Kosztiszt nem volt nehéz felismerni: ő volt a legnagyobb, és különben is – szerette őt. Egy mohó paraszt lehúzta róla a zekét, hogy abban pompázzon majd vasárnap: szinte egészen meztelen volt. Két-három kutya fekete foltokat nyalogatott a földön, azután lihegve visszament, és lefeküdt az árnyék egy keskeny csíkjában. Este, amikor a nap már ártalmatlanná válik, asszonyok kis csoportjai fognak összegyűlni ezen a szűk töltésen: azt a szemölcsöt fogják nézegetni Kosztisz két válla között. Férfiak rugdosással fogják visszafordítani a holttestet, hogy átitassák benzinnel azt a kevés ruhát, amit meghagytak rajta: olyan harsogó jókedvvel fogják kidugaszolni a benzinkannákat, mint amikor a szüretelők csapra vernek egy hordót. Afrodízia megérintette annak az ingnek szakadt ujját, amelyet ő varrt, saját kezűleg, Kosztisznak húsvéti ajándékul, és hirtelen meglátta a nevét: Kosztaki tetoválta bele a bal könyékhajlatba. Ha valaki másnak a szeme is ráesnék ezekre a bőrbe mélyen belevésett ügyetlen betűkre, az igazság hirtelen úgy megvilágítaná az elméjét, mint a benzin lángja, ahogy táncolni kezd a temető falán. Afrodízia már látta magát megkövezve, kőhalommal borítva. De hát csak nem téphette ki ezt a kart, amely annyi gyengédséggel vádolta őt, vasakat nem tüzesíthetett, hogy eltörölje a jeleket, amelyek el fogják veszejteni. Sebet sem ejthetett ezen a testen, amelyből már annyi vér fakadt.

A bádogkoszorúk, amelyek István pópa sírját borították, ott csillogtak a másik oldalon, a temető alacsony fala mellett, és ez a horpadt kis domb hirtelen emlékezetébe idézte a nagy hasú aggastyánt. A pópa halála után özvegyét ebbe a kunyhóba költöztették kétlépésnyire a temetőtől: nem sajnálta, hogy ilyen elhagyott helyen lakik, ahol csak sírok nőnek, mert Kosztisz néha, éjszaka, ide merészkedhetett erre az útra, amelyen senki élő nem járt, és a sírásó, aki a szomszéd házban lakott, süket volt, mint egy halott. István pópa sírját csak a temetőfal választotta el az özvegy kunyhójától, és a szerelmespár úgy érezte, most meg a kísértet orra előtt csókolózik. Ma pedig a hely elhagyottsága lehetővé tette, hogy Afrodízia végrehajtsa a tervét, amely méltó volt eddigi furfangos és meggondolatlan életéhez: benyomta a fakerítést, amely megrepedezett a napon, és megragadta a sírásó lapátját és csákányát.

A föld száraz volt és kemény, és az izzadtságcseppek sűrűbben hullottak Afrodízia arcáról, mint előzőleg a könnyei. A lapát megcsikordult egy kövön, de ez a hang senkit sem riasztott fel ezen az elhagyatott helyen, hiszen az egész falu ebéd utáni álmát aludta. Afrodízia lapátja végül is öreg fának ütközött, és István pópa koporsója – törékenyebb volt, mint egy gitár lapja – meghasadt a nyomás alatt, és felfedte a gyűrött miseruhát meg azt a néhány csontot, ami megmaradt az aggastyánból. Afrodízia kis halmot csinált belőlük, és gondosan benyomkodta a koporsó egyik sarkába, majd pedig Kosztisz tetemét hónaljánál fogva a sír felé vonszolta. Az elhunyt szerető egy egész fejjel magasabb volt a férjénél, de a lefejezett Kosztisz elfért a koporsóban. Afrodízia visszarakta a födelet, újra felhalmozta a földet a síron, a megbolygatott dombot letakarta azokkal a koszorúkkal, amelyeket annak idején Athénban vásároltak a hívők költségére, és elegyengette az ösvény porát ott, ahol a halottját végighúzta. Most hát hiányzott az egyik tetem abból a halomból, a temető bejáratánál, de hát csak nem fogják feltúrni a parasztok mind a sírokat azért, hogy megtalálják.

Lihegve leült, de majdnem azonnal felkelt, mert kedve támadt folytatni a temetést. Kosztisz feje még ott volt, fenn, kitéve a sértésnek, feltűzve egy vasvillára, a főtéren, ahol a falu átadja helyét a szikláknak és az égnek. Semminek sem volt vége, amíg be nem fejezte a temetési szertartást, és sietnie kellett, felhasználnia azokat a forró órákat, amikor az emberek, házaikba zárkózva alszanak, a drachmá-ikat számolják, szeretkeznek, mit sem törődve a napfénynek kiszolgáltatott térrel.

Afrodízia megkerülte a falut, és a legelhagyatottabb, meredek ösvényt választotta. Sovány kutyák szundítottak a küszöbök keskeny árnyékában: Afrodízia beléjük rúgott, ahogy elhaladt mellettük, rajtuk töltötte ki a gyűlöletet, amit nem éreztethetett a gazdáikkal. De amikor az egyik állat felkelt, égnek meredő szőrzettel, és panaszos nyögést hallatott, Afrodíziának egy percre meg kellett állnia, hogy lecsillapítsa, hízelkedéssel és simogatással. A levegő olyan forró volt, mint egy fehérre izzított vas, és Afrodízia a homlokára vonta sálját, mert nem akart összeesni, mielőtt a munkáját be nem fejezte.

Az ösvény kerek, fehér térbe torkollott, amely felett hatalmas üreges sziklák meredeztek, mint Kosztisz: az idegeneket, mielőtt megpróbáltak volna felkapaszkodni rájuk, visszahívta a parasztok érdes hangja. Még magasabban már nem volt más, csak a sasok meg az ég, amelynek csak a sasok ismerik az ösvényeit. Kosztisz és társainak öt feje különböző grimaszokat vágott a vasvillákon, ahogy azt már a halottak szokták. Kosztisz összeszorította az ajkát, mintha valami problémán elmélkedne, amelyet életében már nem volt ideje megoldani, mint például egy ló megvétele, vagy váltságdíj egy elfogott állatért. Hatuk közül ő volt az egyetlen, akit a halál nem nagyon változtatott meg, mert életében is mindig nagyon sápadt volt. Afrodízia megragadta a fejet, amely olyan hanggal vált le a vasvilláról, mintha selymet hasítottak volna. Úgy gondolta, saját házában rejti el, a konyha padlója alatt, vagy egy sziklaüregben, amelyet csak ő ismer, és megsimogatta a fejet, bizonygatva, hogy megmenekültek immár.

Leült a platánfa alá, amely a tér mellett nőtt, a lejtőn, egy Basile nevű gazda birtokán. Lába alatt a sziklák meredeken ereszkedtek le a síkság felé, az erdők szőnyegként borították a földet, és messziről apró mohafoltoknak tetszettek. A távolban a tengert látta Afrodízia, két hegyoldal között, és azt gondolta, ha rá tudta volna venni Kosztiszt, hogy a vízen át meneküljön, most nem kellene a térdén ringatnia ezt a vércsíkos fejet. A fájdalom, amit balszerencséjének kezdete óta magába fojtott, most olyan hangos zokogásra késztette, mintha siratóasszony lett volna: könyökét a térdének, kezét vizes orcájának támasztotta, és a könnyei a halott arcára csurogtak.

-      Hahó, tolvaj, pap özvegye, mit csinálsz itt az én gyümölcsösömben?

Az öreg Basile, kacorral és bottal felfegyverkezve, előrehajolt, fenn az úton, bizalmatlan és dühös arca még hasonlatosabbá tette egy madárijesztőhöz. Afrodízia felugrott, a fejet eltakarta a kötényével:

-      Csak egy kis árnyékot loptam tőled, Basile bácsi, egy kis árnyékot, hogy felfrissítsem homlokom.

-      Mit dugdosol a kötényedben, te tolvaj, te senki özvegye? Tököt? Görögdinnyét?

-      Szegény vagyok, Basile bácsi, és csak egy jó vörös dinnyét vettem el. Csak egy vörös dinnyét, amelynek olyan fekete a magja.

-      Mutasd csak meg, te hazug, fekete ringyó, és add vissza, amit elloptál.

Az öreg Basile, a botját lóbálva, megindult a lejtőn. Afrodízia a szakadék felé futott, a köténye két sarkát összefogta kezével. A lejtő egyre meredekebb lett, az ösvény egyre csúszósabb, mintha a nyugovóra készülő nap vére síkossá tette volna a köveket. Basile már régen megállt, és teli torokból kiabált, hogy figyelmeztesse a menekülőt, forduljon vissza: az ösvény már csak egy csapás volt, a sziklaomladékok között. Afrodízia hallotta az öreget, de szélszaggatta szavakból csak annyit értett, hogy menekülnie kell a falutól, a hazugságtól, a súlyos képmutatástól, attól a hosszú büntetéstől, hogy egy nap öregasszony lesz, és senki sem fogja szeretni többé. Végül egy kő levált a lába alatt, és lezuhant a szakadékba, mintegy az utat mutatva, és Afrodízia, az özvegy, a vértől mocskos fejjel együtt alámerült a mélyben és az éjszakában.

Ford.: Rayman Katalin

Z. Tábori Piroska: A szépitőviz



Volt egyszer, hol nem volt, egy gonosz hiu királyné. Olyan hiu volt, hogy minden reggel, minden este rózsavizzel mosakodott, ezer rózsának a levét csavarták bele a mosdóvizébe. Törülközni pedig csak olyan törülközőbe tudott, amit a legszebb lányok hajából szőttek. De mindennap ujat kívánt ám!

Egy szép napon aztán nem akadt több rózsa az országban, de szép lány se, akinek le nem vágták volna a haját. Haragudott a királyné, de hiába haragudott. Törte a fejét, hogy mit csináljon. Egy éjjel aztán kitalált valamit: kihirdette másnap, hogy aki olyan szépitővizet tud néki hozni, amitől örökre szép marad, annak adja feleségül a lányát.

Várt egy napig, várt két napig, de bizony senki sem jelentkezett. Haragjában egyre csúnyult a királyné, már tükörbe sem mert nézni. Harmadnap végre beállitott egy púpos, csúf kis törpe és ezt mondta, hogy elhozta a szépitővizet, amit a királyné kívánt. Ha ebben megmosakszik, örökre szép marad. – Akkor neked is adom a lányomat feleségül! – mondta a királyné. – Nem sajnálod a szép lányodat egy ilyen csúf törpétől? – kérdezte a törpe. – Nem én, csak a szépségem megmaradjon – felelte a kegyetlen királyné.

A törpe elővett egy kis üveget, beleöntötte a királyné mosdóvizébe, a királyné hamar megmosdott benne, de olyan szép is lett tőle, hogy mindenki bámult, aki ott állt körülötte. Akkor a törpe finom fehér törülközőt vett elő, ráborította a királynéra, hát egyszerre fehér, hideg kőszobor lett belőle.

-      Most már ilyen szép maradsz örökre – kacagott a törpe és úgy eltünt, hogy többet hirét sem hallották.


A szép szelid királykisasszonyból pedig királyné lett és boldogan élt, míg meg nem halt.

Armand Bernier: A gyermek és a madár


A madárhoz így szól a falu gyermeke:
- Íme…szép, piros búzaszem,
és tiszta víz…Nesze!
Mást ugyan mit is adhatnék,
hisz kincsem nincs nekem.

A madár így köszönte meg:
- Hálából én most néked dalolok.
Igaz, dalom nem művészi-remek,
de másom sincs,
mert én meg csak egy kismadár vagyok.

A friss havon a fényözön
mindkettőjükre szállt.
De szép az egyszerű öröm
s e tündöklő világ.


/Ford.: Tamkó Sirató Károly/

Julian Tuwim: Madárnyelven


Ki ért a föld kerekén
madárnyelven? Én – csak én.
Sásban-nádban halk csivit
zeng és zsong a csöndbe, csitt,
csip-csiripre trilla csap,
jelzi: jő a pirkadat,
révedezve, ébredezve,
mert ugyan mi mást jelezne?
Nos, mi mást?
Rózsás hajnalt, semmi mást!
Trilla-la, csirip, csivit –
csitt…

Semmi még? Tán kezdi most?
Réti rózsák harmatos,
hűvös szirma, enyhe szél,
lenge sóhaj így beszél:
-      Titit-tá, csirip, csivit…
Most-e? Most, csak csendbe, csitt!
Tudod már? – ezt kérdi folyton.
Tudom hát – csak meg nem mondom.
Itt van, itt hát, ezt jelenti
e csicsergő, cseppnyi csend is,
semmi mást,
csak a pille-pirkadást.
Tá-titá, kakukk, csirip,
pitymallik már egy kicsit…
Kóta tán, vagy nóta tán?
Messzi bokron, fűbe, fán
zengő, zúgó zaja búg,
mondd, mi zendül, zizzen úgy?
Sás, levél, nád, fű, fa?...Mi?
Tán a búzát hallani?

Talán igen, talán nem.
Dúdol álmodó szivem,
száll a csip-csirip a réten:
- Fenn a nap már! – mondja. Értem!
Kismadárkát kismadár
szólogat, hisz tudja már:
itt van, itt…De hátha csalfa
képzelet csak? Hallga, hallga,
hallom én is már a neszt,
lám, az erdő dalba kezd,
azt dalolja-dongja: csitt,
pirkad már…csirip…csivit…


/Ford.: Sebők Éva/

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom


Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék én egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna, és kék is, de halvány
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égőpirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyának arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.

Kosztolányi Dezső: Ó, hányszor látlak mégis benneteket



Ó, hányszor látlak mégis benneteket,
kis testvérkéim, rongyos gyermekek.
Deres kertemben, ablakom alatt,
ott lázadoztok ti, ijesztve, némán
kékzubbonyos, halálra-szánt csapat,
a hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán.
A pici kőműves mily csatakos,
milyen fakó a pöttöm lakatos,
az ács fia, mint Jézus, oly csodás,
pörölyt emel a kicsike kovács,
sír a bognár, az asztalos fia,
egész, egész gyermek-ármádia.
Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,
a messzeség zenél a messze éjen.
És nézem őket és siratom őket
az éjjeli, makrancos zendülőket.
Harcolva árnnyal és meleg szobával,
nyitott szemmel velük szövetkezem,
és ablakon és véren-sorson által
őnékik nyújtom úri, kis kezem.


József Attila: Szeretném,


Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa:
s hogy testemből jóllakhatna
minden éhező kisgyermek
árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
s minden egyes árva gyermek,
ha keserű könnye pereg
felkeresné s könnyeivel
öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
mi ha majd egykor kiszárad
és a télapó kivágat,
lángjaival felszárítná
könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
volna öröm a földön és
sehol semmi bú, szenvedés
s a mosolygó fejeket nem

bántaná az elköltözés.

Arany János: Szibinyáni Jank


Ritka vendég Rácországban
Zsigmond, a király, a császár:
jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
hét egész nap látja dúsan,
becsülettel, emberséggel:
nem felejti, ki a gazda,
s nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
tartja ébren a földházat,
majd ujudvar, öklelés áll, -
hangos erdőn nagy vadászat:
száz tülök szól, hajt az eb s pór,
nyomja össze a vad berket,
szorul a rés, a lovag lés,
íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
nincs vetélgő hetyke dicsnek:
„Magyar a magyar” Zsigmondnak,
„Szerb a szerb” Lazárevicsnek:
„Ámbár – mond ez – udvaromnál
van egy apród, csak parányi:
az magyar lesz!...Erdély szülte,
neve Janko Szibinyáni.”

„Hallod-e, Jánk”…! Ím azonban
zörmöl a gaz, reng a sűrü:
nagy csikasz vad ugrik föl, de
visszaperdül, mint a gyűrü –
„Hallod-e, Jánk! ím királyod
szeme látja – s ez jutalma,
hogy te nékem azt a farkast
megkeríted élve, halva.”

Rövid a szó – gyorsan hangzó
kisérője büszke jelnek:
de sokallja, meg se hallja,
már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
szeme egyszer visszalobban,
s a vad állat meg sem állhat:
mind szoritja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
nyílik, amint hajtja ménjén,
majd eltűnnek a sürűnek
lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll – paripája
fel s alá nyerít gazdátlan:
szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!

Jank azonban mind nyomon van:
le, a völgynek, fel, a hegyre,
vadcsapáson, vízomláson
veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
foga csattog, szája résnyi,
majd, mint vert eb, kit hevertebb
ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
nem az ifju, noha gyermek:
martalékát addig űzi,
míg ledobban, s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
rabul vonja, szégyenszemre:
szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: „Istenemre!...

„Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
visszakérem. Te kegyelmed
ebben most már kedvem töltse.”
Nem oly hangon volt ez mondva,
hogy sokáig, vagy hiába…
Így került Jank, Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra:
másszor is még, többször is még
járt vadászni farkasokra:
Mint védője a keresztnek,
megrontója büszke tarnak,
idegen nép hőse is lett
derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
guzlicájok hangja mellett:
ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
neve, híre általános:
mert hisz él még…él örökké

a dicső Hunyadi János.

Fekete István: Nyárfa


Rétaljában áll a berekszélen,
utat mutat nyáron és télen.
Reszket bár szellő sem rebben,
ősszel a varjú károg róla,
nyáron kis vércsék ringatója,
altatja őket az estben.

Kelő nap rajta reggel lobban,
éjjel Dávidot lesi a holdban,
aki szomorún hegedül.
Rajta kiált a sárgarigó,
huncut, huncut, huncut a bíró!
Mintha ő tudná egyedül...

A nyújtófának ő a fája,
viharban sose menj alája,
az Isten-nyila szereti.
A cigány teknőnek faragja,
rajkóját benne ringatja,
s malacát belőle eteti.

Szellős állványok pallófája,
kubikosoknak talicskája,
kis szék is belőle készül:
a felhők magas csúcsán ülnek,
ágán a szelek hegedülnek,
nincs ünnep nyárfagally nélkül.

Télben a kedves őszt siratja,
ősszel a nyarat takargatja,
tavasszal a nyarat várja...
Nyári tüzekben nyárfa lobban,
üreg szíve csak nyárban dobban.
A nyárfa: a nyárnak a fája.

/Forrás: Fekete I., Tarka rét/

Falu Tamás: A szél tovább lapoz


Az ablak nyitva. Szellőztetnek.
A lakó messze ment.
Sötét szobát ástak már néki
A föld ölébe lent.
Egy sétapálca a sarokban,
Rajta rideg közöny.
A fogason szürke kalap lóg,
S a messzibe köszön.

Az asztalon nyitott regény vár,
Ahogy letette még,
A közepéig olvasta csak
A bánatos mesét,
Könnycseppje is csöppent a könyvre,
De már fölszáradott,
S ujjának langyos helye kihült,
Hol fogta a lapot.

Az ablak nyitva. Szellőztetnek.
Oly forró kint a dél.
Új lakó jöhet már holnap,
Ki ifjan vígan él.
A fal rózsaszín mintáiban
Bús emlék hervadoz.
S az asztalon felejtett könyvben
A szél tovább lapoz.


/Forrás: Falu Tamás: Vidéki állomások, 1926/

Pósa Lajos: A furfangos csizmadia


Hajdanában, danában,
Mátyás király korában,
Élt egy varga valahol,
A jó isten tudja: hol?
Azaz mégis Óbudán -
Igy beszéli krónikám.

Szegény volt az istenadta!
Tengett-lengett napról-napra.
Rosszul ment a mestersége...
Egyre sirt a felesége,
Hogy mi is lesz már belőlük,
Alig van a betevőjük!
Rongyoskodnak, nyomorognak...
Vessen véget a dolognak:
A királyhoz menjen el már,
Hiszen oda sok szegény jár.
Mondja el majd neki nyiltan:
Állapotuk hogy van, mint van.
S kérje meg a fejedelmet:
Adjon egy kis segedelmet.

Nos tehát a szőnyegen
Forgó majszt'ram eltökélte,
Bármi lesz a dolog vége:
A királyhoz fölmegyen.
Ajándékba varrt is mindjárt
A királynak egy pár csizmát.
A kezébe fogta szépen
S utnak indult hevenyében.
Föl is jutott nagysokára
A királyi palotába.

Ajtónálló rákiált:
"Kit keres kend?" - "A királyt!"
Válaszolt a csizmadia -
S ügyét-baját,
Állapotját
Elő kellett ott adnia.

Csalfa volt az ajtónálló:
Szegényeket  b o r o t v á l ó.
Pedzeni is kezdte mingyárt
A dolognak csinja-binját.
Elbeszélte: mily  "s z o k á s"  van
A királyi palotában:
Ajtónállót jutalmazni,
A jutalma ennyi... annyi...
No de érte meg is szolgál,
Mindig ott áll az ajtónál,
(S be nem ereszt senkit ingyen),
Nyugodalma soha sincsen.

S hogy a dolgot jól megértse:
Emberünktől nagy szerényen
"A j t ó n y i t á s   d i j a k é p e n"
Az ajándék felét kérte.

Csizmadiánk nagyot nézett,
Megértette az egészet.
És az eszét fölcsavarva
Támadt egy jó,
Messzevágó,
Aranyos szép gondolatja.
S egy szó nélkül, alku nélkül,
"M e g é r d e m l e t t   o s z t á l y r é s z ü l"
Megigérte... hogy bejusson
A királyhoz bármi jusson.

Ment előre  m o s o l y o g v a,
Hát megint egy őr fogadta:
A második ajtó őre
Állt előtte.
S ezzel is csak épen igy járt:
Példálózni kezdett mingyárt.
Mig kibökte utoljára,
Hogy ő neki mi az ára,
Nem sokat kért a szegény, csak
Ép felét az ajándéknak.

Csizmadiánk nem sokalta -
Hisz neki is  "j u t   m é g   b ő v e n !"
Azért szépen, illendően
Megigérte, elfogadta,
Csakhogy végre, bármi áron,
A királylyal szemben álljon.

Meg is történt nyomban, tüstént -
És beszélt a varga ekként:
"Isten áldja, jó királyom!
Tiszta szivből azt kivánom.
Áldott legyen lelke, teste...
Ajándékom meg ne vesse."

Szép szavai jól hatának,
Megtetszettek a királynak.
Leültette karosszékre,
Beszélgetett soká véle.
Ajándékát elfogadta,
Nézegette, próbálgatta.

Mátyás király végre felkelt,
Szólitá az udvarmestert.
És meghagyá, hogy azonnal
Ott teremjen száz aranynyal.
Ott is termett nemsokára
Száz aranynyal... de hiába!
Csizmadiánk nem vevé el,
Hanem igy szólt furcsa észszel:
"Jó királyom, fejedelmem!
Nagy kegyelmét nem érdemlem.
Hanem, hogyha meg nem bántom,
Van nekem egy kivánságom:
Holtomig én megelégszem,
Ha száz botot adat nékem."

"Száz botot száz arany helyett?!"
Szólt a király és nevetett.
Azután meg ámult-bámult,
És gondolta: no ez  c s á b u l t!
Hanem azért megkérdezte:
Mi öröme telik benne?
Csizmadiánk állitotta:
Szüksége van a száz botra.
Jó lesz az a száz bot neki,
Száz aranynál jobb szereti.

Látta Mátyás,
Hogy nincs tőle szabadulás,
Nevetősen, sietősen
Elrendelte: vágjanak hát
Száz botot, száz mogyorófát
A budai nagy erdőben.
De a majszt'ram közbeszóla:
Nem kell neki mogyorófa!
Száz bot neki olyan jó csak,
Mint a minőt adni szoktak
Gazfiaknak a deresen...
Ilyet kér ő egyenesen.

Mátyás király nézett rája,
Elállott a szeme-szája.
Több szót nem is vesztegetve
Testőreit berendelte.
És a két legmarkosabbnak,
Vállasabbnak, zordonabbnak
Meghagyta, hogy fizessék ki:
Adjanak száz botot néki.

Tetszett a csizmadiának,
Hogy sikere lett szavának.
Repesett a szive-lelke,
Kalapácsolt, ugrált benne.
S annak rendjén,
Megköszönvén
A királynak nagy kegyelmét,
Ment ki gyorsan...
A két testőr persze nyomban
Ott követte őkigyelmét.

Kint az első ajtónálló,
Ajándékra várva-váró,
Követelte a felét,
Varga vigan igy beszélt:

"Gyere, gyere, gyer koma,
Lesz ma itt nagy lakoma!
A   f i z e t ő   h i v a t a l b a n
Megkapod, csak gyere gyorsan!"

A második ajtónállót,
Ajándékra várva-várót,
Szinte híta ékesen,
Mint a méz, oly édesen:

Gyere, gyere, gyer koma,
Lesz ma itt nagy lakoma!
A   f i z e t ő   h i v a t a l b a n
Megkapod, csak gyere gyorsan!"

Nem is kell tán elmondanom:
A testőrök kifizették
Kinek-kinek  "f e l e r é s z é t" ...
Volt mulatság, lakodalom!

A királynak elbeszélték
A dolognak mibenlétét,
S ugy nevette ezt a dolgot,
Hogy belé a könnye omlott.

De a majszt'ram e tréfáért
Meg is kapta a magáét.
Kapott annyi aranyat:
A zsebe majd leszakadt.

Mikor aztán haza ért,
Mind kirakta a sok pénzt.
Megszámolni alig birta,
Neje bámult, mint a birka,
S térdre estek... ugy imádták

A magyarok nagy királyát.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5