Anyám vizet melegített a katlanon. A
teknőt még tegnap beáztatta, hogy ne folyjék, mialatt fürdöm. Egyre korhol.
- Fürödjél, Jani, a nehézség se birja
kidörgölni a piszkot az ingedből!
Lógatom a lábam egy tossz hintaszékről, a
nagybácsim hagyta itt mielőtt Pestre ment a pénzével, kitanulni a szinészetet.
Valami ponyvaregénybe unatkozik bele lusta sihederségem. Sok mindent
összeolvasok. Nem nagyon érdekel az olvasás. Jobb szeretek napkurázni, de
hüvösek már a napok, nem lehet már fürödni sem a szabadban. Ez a sok leirt
kaland, hazugság,, de az okosabb könyvektől megfájdul a fejem. És azon még a
bor se segít. Pedig az mindenre jó. Különösen ha jó borozókkal isszák.
- Öcsém, az árgyélusát, pótolj már a
literhez – és én az anyámtól kikunyerált dinárommal kisegítem néha Petyi
bácsit, és iszunk. Jó házi bor, az Ádám bácsi méri, itt az ucca végén. Saját
bora. Titokban méri. Kabát alatt hozom el, hogy ne lássa a finánc. Mióta nem
kocsmáros az Ádám bácsi, csak tizliterenként mérhetné a borát. Ugy nem kellene
fizetni adót. Igy sem fizeti.
Mit lehet csinálni itt a külvárosban
hüvös időben. Majdnem mindig szemel az eső. Mind a három pár cipőm rossz,
beléjük folyik a víz, a suszter már nem javít hitelbe. Apám meg káromkodik, ha
ilyesmire kérek tőle pénzt.
- Menj az istennyilába, láthatod, hogy az
én cipőim is rosszak, ujat kéne vennem, de nem jut rá. Pedig nekem minden nap
muszáj menni. Hej, de büdös is az inkasszánsnak, és szomoruan iszik egyet.
Legszivesebben itthon ülne mindig és
bogarászna a kertben. Gyomlálna, vagy a silány fákat tisztogatná. Kicsi a
kertünk, de mindig talál benne valami kertészkedő bibelődést. Egy parajért
összeturkálja a bokrok alját. Nem szabad letépni nélküle egy szál virágot sem.
- Megcsupáljátok a virágszárat,
összevackoljátok, senki se nyuljon hozzá nekem!...
- Nem is nyulnak itt a gyerekek semmihez –
füllenti anyám, ha szemmelláthatóan nagyon megloptuk a kert virágait.
Engem nem kinál meg borral az apám,
tacskónak tart. Meg, hogy nem keresek, nincsen tekintélyem előtte. Hugaimat
jobban szereti, azok dolgoznak. Szőnyeget csomóznak mindketten. Nem sokat
keresnek, elflancolják. Mindig harisnyáért sirnak.
- Anyám, a Zalács Katinak mindig ad az
anyja harisnyára, meg cipőre, mert jobban szereti a lányát, mint maga.
- Dehogy, Julis, nekik szőlőjük is van és
az anyjuk kofálkodik, meg nyugdijat is huznak.
Anyám nem tud kofálkodni. Csak egész nap
a kecskét etetgeti, mindig éhes az a sovány jószág és panaszosan bőg.
Telhetetlen a szegény ember tehene is.
Takarít az anyám és ebédet főz. Állandóan
konyhaszagu. Meszeli a rozzant házfalakat, lemálik a vizes falakról a tapasz és
a mész. Sohse ér rá. Nem értem, hogy lehet valaki örökös vakja a végtelen és
haszontalan foglalatoskodásnak.
- Gyere Jani, itt a meleg viz és a szappan.
Becammogok a kamrába. Kiöntöm az
áztatóvizet a repedezett – és a repedésben ronggyal tömködött – teknőből és
beleöntöm a bográcsból a meleg vizet. Ledobálom foltos ruhámat és
fehérnemüimet. Hosszu, szőrös lábaimat térdben felhuzva, beülök borzongósan a
vizbe. Huh, de jó volna elnyulni a sima, finom kádban. Legalább olyan volna,
mint a közkórházban. Ereszteni a meleg vizet egész nyakig…
Beszappanozom magamat. A hajam is mosom.
Eszi a szemem az erős háziszappan. Anyám főzte. Ugy főzi, mint a nagyanyám, meg
a dédanyám. Csak meleg vizben viszi le a piszkot. Lyukas törölközővel
ledörzsölöm magam. Mintha egy kis élet költözött volna belém. Éhes is vagyok.
Még nincs itt a vacsoraidő. Apám zsarnokoskodik. Nem szereti, ha külön
tálalgatnak.
- Aki nincs itt az evésnél, az fütyülje el.
Ha nem tetszik, szedd a sátorfádat és keress kvártélyt magadnak. Ugy lesz itt
minden, ahogy mi akarjuk és magára és anyámra mutat.
Pedig csak ugy van, ahogy ő dühöngi. Mit
tehetek? Hallgatok és gyorsan bepofázom az ennivalót. Csak a hugaim kotyognak.
Ők keresnek, hát szabadabb a szájuk.
- Maga apám sohse nézi, hogy másnak is jó
legyen, csak ahogy maga akarja. Mi nem vagyunk a cselédjei.
- Fogjátok be a pofátokat!...- kiabál apám,
vagy ha rosszabb kedvű, nyakon is üti őket. Ilyenkor a hugaim nem vacsoráznak s
nekünk több jut.
Kiállok a kapuba. Szemel az eső. Mély
pocsétákban áll a téglajárdákon és a kövezetlen kocsiutakon a víz. Egy kocsis
rekedt ordítozása veri fel az eső egyhangu pötyögését. Üti a lovakat, elakadtak
a liszteskocsival a sárban.
Rossz kabátokban topognak erre-arra a
szomszédok. Alig köszöntik egymást. Elázik ilyenkor a beszélgető kedv is.
Átmegyek Fésüsékhez.
Ott összejön néhány magamfajta
dologtalan. Kártyázunk, vagy efféle. Mesélünk erről-arról. Néha hazudunk is.
Igy érdekesebb. Lányokról, veszekedésekről. Hősebbek vagyunk így.
Az öreg Fésüs kövér, pipásember, csuda
kacifántosan nevet egy-egy jobbizű eseten. És mindig valami katonahistóriáját
ékeli a különféle beszédek közé, a bosnyák okkupációról. Tud lóditani. Gyerek
volt az okkupációkor.
- Hej gyerekek, mikor én a Zenicán a
fegyháznál voltam poszton…
Sanyi, a legkisebb fia rászól:
- Már mesélte apám, nem emlékszik rá?
Kicsi, törődött felesége zsarnokoskodik
fölötte, mert nem keres az öreg. Gyülöli, hogy mégis kövér és egészséges.
- Hozzál vizet, még arra is lusta vagy,
pedig megüt a guta, már annyira hizol!...- és az öregember engedelmesen
elcammog.
Most nincsenek itthon. Kimentek
kukoricafosztásba valamelyik rokonukhoz, tanyára.
Kinézek a Halasi-utra. Erre nem nagyon
szoktam járni. Erre lakik a hűtlen szeretőm. Nem kellek neki, hogy nem vagyok
munkában. A papucsosék fia tetszik most neki. Pedig vigyázzon, mert az már vert
szét botot lányok fején.
Megázik a kabátom, eszi fene.
Üresek az uccák. Félig falu ez a város.
Olyan kevesen értik és élik itt az életet. Még a jóvilágban is eltemetődtek a
vidékiességben.
Jó volna puha autóban ülni, vagy
szivarozni. Pénzt olvasni, vagy valami tengerparton a melegben hasalni.
Tülköl az autóbusz. Csak egy rendőr van
benne, az ingyen utazik és a malmos tart hazafelé.
Nézek a házfalakra. Mcskosak. Egyformán
vidékiesek, kis öreg ablakokkal. Sárrá és penésszé válik itt az ember.
Ráérünk. Én is, a fűszeresek is, az
autóbusz is, a malom se jár. Csak az eső szemetel.
Visszafordulok. Micisapkám szemembe huzom
és megszoritom nadrágszijjamat. Alig van gondolatom, mintha már éhes se lennék.
Minden későn jön. Álmodnék néha szépeket is. El is mesélném valakinek. De mit
ér, ha megerőltetem magam, hogy önmagamnál különb legyek. Ügyetlenek a vágyaim
is. Nem érdemes ingyen még gondolkodni, vagy beszélni sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése