Google+ Followers

2014. augusztus 31., vasárnap

Gárdonyi Géza: Zsendice és a pipája


Volt egyszer egy ember meg egy pipa. Az embernek Zsendice volt a neve.

Zsendice nem szeretett semmit és senkit annyira a világon, mint a pipáját. Együtt jártak, együtt keltek, de legjobban szerettek együtt feküdni.

Derék, egészséges cseréppipa volt. Rézkalap fénylett a fején és selyembojt a derekán. Ha Zsendice megtömte dohánnyal, és lángot tartott rá, a pipa beszívta a lángot, és olyan gyönyörű füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat eregetett, hogy öröm volt nézni.

Zsendice nézte is. Egész nap heverészett a subáján, és eregette a füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat a pipájából.

Szegény ember volt különben ez a Zsendice. Nem volt egyebe, mint egy kis szalmafödelű háza, egy körtefája meg egy subája. Egyszer, amint a subáján pipázott, észrevette, hogy a subának szétszakadt egy helyen az öltése.

- Sebaj - szólott -, majd megvarrom.

Hanem mindig halasztotta a varrást a füstállatok miatt. A lyuk pedig nőtt. Egyik öltés a másik után szakadt. Utoljára szétmállott az egész suba.

Akkor Zsendice befeküdt a házába, a szalmaágyra, és ott pipázott. Egyszer, amint egy füstsárkányt látott szépen szállani a padlás felé, észrevette, hogy az egyik gerenda le van ereszkedve.

- Sebaj - szólt - , majd megtámasztom.

De annyira elmerült a füstállatok nézegetésében, hogy a gerendatámasztásra nem jutott idő. Leereszkedett az egész padlás, megrogyott az egész ház.

Zsendice kiballagott a körtefája alá, és lehasalt a gyöpre.

- Ez jó fa- szólott -, a lombjai olyanok, mint a sátor, a körte pedig lehull a számba.

Ott eregette tovább a füstöt, és hol egyik oldalára fordult, hol a másikra. Egyszer észrevette, hogy hernyók sétálnak a körtefán.

- A hernyó gonosz állat - szólott, átkukucskálva egy füstkígyón, amely karika módra szállt az ég felé -, no de majd leszedem én azokat a hernyókat.

Egyik napról a másikra halasztotta a hernyószedést. A hernyók megszaporodtak, és megették virágjában a körtét.

Arra megy akkor a földesúr. Azt mondja Zsendicének:

- Szegény Zsendice, de kipusztultál mindenből. Gyere hozzám szántani, segíts magadon egy kis pénzzel.

Zsendice fejet bólintott erre. Bizony, jó lesz. Köszönte a szívességet. Hanem mielőtt munkába fogott volna, rágyújtott a pipára, és nézte, nézegette az égbe szálló füstmadarakat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat.

Ezalatt persze más ember ment a földesúrhoz. Elvégezte a szántást. El is tette a pénzt. Zsendice nem kapott semmit. Akkor arra gondolt, hogy meg kellene házasodni.

Volt a faluban egy szép leány, akinek pénze is volt, háza is volt. Éppen jó lett volna feleségül Zsendicének.

Leült a ház elé, és ott a pipáját meggyújtva gondolkodott, hogyan kérje meg a leányt. A pipa tömérdek füstállatot eregetett ki magából. Míg Zsendice ezeket nézte, más ember jött, és elvitte előle a leányt feleségül.

Zsendice a régi szegénységben maradt. A földesúr újra megsajnálta Zsendicét, és így szólt hozzá:

- Gyere el hozzám kukoricacsősznek. Nem lesz semmi dolgod, csak a kukorica körül kell sétálnod, hogy el ne hordják. Adok jó fizetést.

Zsendice elment csősznek.

Mindjárt az első reggelen, amint fölébredt, így szólt magában:

"Mielőtt kimennék körülnézni, elpipázok egy fél marok dohányt."

Azzal megtömte a pipáját, és gyönyörködött a füstállatokban, mint azelőtt szokta. Persze ezalatt hordták a kukoricát. Az uraság észrevette. Elcsapta Zsendicét a csőszhivatalból.

Zsendice szegény ember maradt.

Akkor nagy szomorúságba esett. Leült a háza előtt az árokpartra, megtömte a pipáját, és nézte, nézte, hogyan szállnak az ég felé a csodálatosnál csodálatosabb füstállatok. Addig-addig nézte, mígnem elaludt. Azt álmodta, hogy egy nagy füstmadár száll ki a pipájából, és nem oszlik szét a levegőben, hanem megáll előtte, szétterjeszti a két nagy szárnyát, és így szólt hozzá:

- Ülj a hátamra, Zsendice, elviszlek olyan országba, ahol nyakig úszol a tejben, térdig jársz a mézeskalácsban, kolbász hajlik rád a fűzfáról, és farsangi fánkkal van kirakva az országút.

Tetszett ez a beszéd Zsendicének. Felült a füstmadár hátára, és szállott, szállott a hátán mérhetetlen magasságba, mérhetetlen messzeségbe.

Zsendice örömmel látta, hogy a füstmadár után repül az egész állatkaraván. A macskák, a kígyók, sárkányok mind mennek egymás után kanyarogva, röpködve a hátuk mögött. Egyszer csak valami felhő tetejére értek. A füstmadár letette ott a hátáról. Köréje telepedett az egész állatkaraván.

- Nézz vissza a földre - szólt a füstmadár -, mert sohasem látod többé.

Zsendice visszanézett a földre, amely szédítő mélységben feküdt alatta. Megismerte a faluját, a falujában a saját házát a körtefával együtt. Hanem alig tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, mikor magamagát pillantotta meg a körtefa alatt.

Ő volt valósággal, csakhogy éppen a pipa hiányzott a szájából. Szorgalmasan varrta a bundáját. A bunda újra jó volt. Ép volt, szép volt. Aztán bement a házba, feltámasztotta a gerendát, megigazította a tetőt, bemeszelte a falat. A ház újra állott. Fehér lett a napon, mint a hó. Azután kiment az ajtón, és figyelmesen nézte a körtefát.

- Nini - szólott -, hernyó koma, mit keresel a fámon? Talán bizony a körtémen akarsz meghízni?

Sietve emelte le a ház oldaláról a létrát, és szorgalmasan hernyózáshoz fogott.

A fa gyönyörűen virított. Olyan volt, mint egy nagy virágbokréta. Azután mintha egy pillanat alatt nyárrá változott volna a tavasz, körtékké változtak a virágok is. A faágak meghajlottak az édes teher alatt.

Zsendice ekkor ekét vitt ki a házból. Fölszántotta a földjét, és belevetette a pénzt. A pénz egy pillanat alatt százszor annyit termett. A Zsendice háza megélénkült. Tarka tehén ivott az udvaron. A tarka tehenet egy fiatal szép asszony megfejte. A fiatal szép asszony bevitte a habos fehér tejet a szobába.

- Ki az? - kérdezte Zsendice.

- A te feleséged - felelte a füstmadár.

Aztán a füstállatok komoly fejbólogatása között folytatta:

- Látod, azt a szép házat, azt a szép gazdaságot, azt mind elpipáztad, ellustálkodtad. Se házad, se pénzed, se feleséged nincsen, csupán egy csomó füstállatod van, amely, nézd, így hagy mindig magadra.

És a füstállatok kacagva oszlottak széjjel.

Zsendice ijedten kapaszkodott a felhő csücskébe, azazhogy egy keserűlapu szárába, mert fölébredt. Megcsóválta a fejét, és nagyot gondolkozott.

Én nem tudom, miket gondolt meg az a Zsendice, hanem azt láttam, hogy mikor fölkelt, a pipáját a sarka alá tette s összetörte.

Gárdonyi Géza: Magyar gyík


Április közepén szállító-levelet kapok a postáról. Nézem: ki küldi? mit küld? Hát Lendl Adolf küldi, a nagy természettudós. A küldemény tartalma: Eleven gyíkok.

Csak elhőköltem.

Mi a csuda lelte Lendlt, hogy nekem gyíkokat küld! Még jó, hogy nem egypár eleven viperát.

Nem tudtam mit tegyek a szállitmánynyal? A tudósnak nem ronthatom el azt a gondolatát, hogy nekem örömet küldött. A postán se hagyhatom. - Képzelem, hogy a postás kisasszonyok máris rémüldöznek, hogy a gyíkok valami lyukon kiszabadulnak! - Az se kivánatos, hogy hazahozassam. Kell az ördögnek!

De csak legalább valami levelet írt volna, hogy minek küld gyíkot. Egy sort sem! Olyanformán éreztem magamat, mint Eszterházynak a vendégei, mikor Hani Istók egy tál kigyót-békát tett eléjük az asztalra.

Végre is, hogy meg ne bántsam a kitünő természettudóst, elküldtem nagy kelletlenül a gyíkokért.

Kis láda. Benne egy még kisebb lapos láda, akkora, mint a lapos szivarskatulyák szoktak lenni. Hát ebben vannak az eleven férgek!

No, nálunk nem kiváncsi rájuk senki. Magam is azt gondoltam, hogy nem fogom kibontani. Majd holnap, ha kitisztul az idő a kertben.

De lám még a kellemetlenség is bizgatja az ember érdeklődését: megnézem már mégis, hogy milyenek, ha ő érdemesnek gondolta arra, hogy elküldje.

De hátha szétugranak, és tele lesz a szobám gyíkkal!

Nagyóvatosan metszem el a keresztbe kötött szalagot. Még óvatosabban papirost csusztatok a ládika födele alá, a papirosra meg üveglapot s közben ugyancsak vigyázok, hogy a kabátom ujjába bele ne szaladjon valamelyik.

No most kivonom a papirost az üveglap alól s még mindig vigyázok, nehogy valamelyik fürge féreg kiszökelljen. Hát egy összemaroknyi zöld erdei moha van a ládikában, s a moha közepén két, kis gyermekarasznyi, vékonyka bronzszinü gyík ül.

Néz rám mind a kettő nyugodtan, félelem nélkül, kiváncsi oldalszemmel, mint a liba.

Csakhamar egy harmadik és negyedik kis bronzszinü gyík is előcsúszik a mohából és az apró szelíd fekete szemek épp úgy bámulnak engemet, mint ahogy én őket.

Az ablak párkányára teszem a ládikát és nézem őket némi megbéküléssel. A világosság úgy látom, jólesik nekik. A postai utazás bizony nem lehetett nekik valami gyönyörüséges.

Egy perc nem telik belé, még három ugyanolyan karcsu barna kis gyík bukkanik elő a mohából. Egy csoportba csuszva, egymástól körülgyürüzve, összekalácsosodva heverésznek. De olyan vékonyka kis apró teremtések, hogy mind a hét kényelmesen elférne egy gyermekkéz tenyerében.

Furcsa gyíkok!

Első pillantásra azt vélném, hogy valami csinos kis kigyófiak. De kezük lábuk van, éppen olyan, mint az ember keze, csakhogy mintha fekete cérnából volnának kötve, olyan vékonykák, picurkák.

De milyen testvériesen szeretik egymást! Ni az egyik át is öleli a másikat, és jóizüen ásít.

No ezek nem éppen förtelmesek!

Másnap aztán megjött a tudósnak a levele is, amelyben megírja, hogy a gyík neve Ablepharus pannonicus, magyar gyíkfaj! - csak a magyar föld a hazája, - és hogy valamennyi kézbevehetően szelíd állatocska.

Leveszem az üvegtáblát róluk, hát csakugyan nem futnak el. Csak néznek libásan, kedves ostoba nézéssel, hogy mit akarok?

A tudós tanácsa szerint benyujtok nekik az ujjam hegyén egy hangyatojást.

Az apró fejek fölemelkednek. Még nagyobb bámulás.

Az egyik végre megismeri, hogy valami ennivaló van az ujjamon: hej elkapja nagy örömmel! Eliszkol vele a sarokba. Befalogatja jóizüen.

- Kedves egészségedre, kis pajtás!

Megétetem így valamennyit. De éhesek voltak szegények! Azután egy vízcseppet nyujtok be az ujjam hegyén.

Amelyik meglátja, megissza nyalogatva s emelt fejjel maradtan gondolkozik egyet utána, épp úgy, mint az emberféle, mikor valami drága jó borból hörpentett.

Isznak valamennyien.

Azután megint egymásba fonódnak, és egymást ölelgetik.

Hát még ilyen madaraim se voltak soha életemben.

Tegnap még az volt a szándékom, hogy széteresztem őket a kertünkben. De nem lehet. Hiszen ezek olyan jámborok, hogy akárki rájok léphet, nem futnak el senki elől sem.

Csináltattam nekik egy kétaraszos üvegládát. A közepébe odatettem a mohát, köröskörül meg két ujjnyi vastagon homokot terítettem. Középre meg egy akkora kavicsot tettem nekik, mint amekkora egy császárzsemlyének a negyedrésze. Tudom, hogy a gyíkféle szeret a kövön heverészni.

Nézem őket másnap, hogy mit csinálnak?

Hát uramfia, olyan puszta a földjük, akár az arabsivatag.

Tyhü? kutyalelke, talán bizony megszöktek?

Fölemelem a mohacsomót.

Nincs benne egy se.

Keresem őket a kő alatt.

Ott sincsenek.

Hanem lám, a homokból kihegyeslik egynek a farkincája.

Idebujtak.

Bizonyosan fáznak szegények az áprilisi hideg éjszakán.

Az egyik ablakomon besüt az áprilisi nap. Ide teszem a párkányra az üvegládát. Hát nem is telik belé egy perc, megmozdul egy helyen a homok, s előbuvik az okos kis barna kigyófej. Néz és fülel, aztán előcsúszik óvatos lassan a homokból. Ahogy a nap rásüt, aranyosan fénylik a háta, s olyan cifrázatu zománc látszik rajta, mint az aranynyal vert damaszkusi kardokon. Sétál és meg-megáll. Ide-oda nyujtogatja a nyelvecskéjét, mintha a levegőt nyalogatná.

Éppen ilyen óvatosan jelenik meg a másik, a harmadik, s alig öt perc mulva valamennyi. Ide-oda nyujtogatják a nyelvüket s én csak napok mulva eszmélkedek rá, hogy ilyenkor a harmatcseppeket keresik. Be is föcskendezem a mohát minden reggel és ők lenyalogatják jóizüen.

Lehetetlen szavakkal lerajzolni, hogy a hajlékonyságnak mennyi finom változata van ezeknek a filigrán gyíkoknak a mozgásában! Más gyíkok legfeljebb egy v betüt formálnak fekvés vagy futás közben. A magyar gyíknak semmi az! Még a 8-as is semmi! Mikor a mohán mászkálnak, a fejüket a saját testük karikáján átdugják lefelé haladtukban. Hapedig többen vannak együtt, egymás hegyén-hátán olyan vitéz kötéseket és török betüket csinálnak, hogy akárhányszor szerettem volna őket lerajzolni. Elképzelhetetlenül graciőz hajlékonysága ez a gerincnek! Néha úgyszólván önmaga mellett csuszik el a bájos teremtés, és az ilyen meghajlásaiban semmi feszesség vagy erőltetettség nincsen, merthiszen szabad téren, saját mulattából teszi.

Hogy elfogyott a hangyatojásuk, elküldtem Ferencet, az én jó sánta szomszédomat, hogy szedjen valahol. Míg az odajárt, egy szunyogféle bogárkát fogtam és bevetettem nekik.

Az egyik mingyárt neki is iramodik a szunyognak, de az hol ide, hol oda száll az üvegládában. Ha le is ül egy percre-pillanatra, megint csak tovaszáll, mikorra a magyar gyík odaérkezik.

A gyík ilyenkor mulatságosan ostoba bámulással néz utána és a levegőbe nyalint, mintha azt mondaná:

- Ejnye de jó lenne!

A szomszéd hozott valami kevés hangyatojást, tán husz-huszonöt szemet. A gyíkok a mohán heverésztek, mikor bevetettem nekik, s csak akkor eszüdtek rá, hogy micsoda jó csemegét kaptak, mikor az egynehány hangya, amelyik a tojással együtt bekerült, a kavics alá kezdte becipelni a tojásokat.

Az egyik gyík megpillantja, egyszerre ott terem és elkapja a tojást. Azonban a hangya is tud haragudni: fölfut a tojásról a gyíknak a hátára és ide-oda fog, hogy megcsipje a gyíkot. A sima fényes bőrön persze nem hatol át a foga. Hanem, hogy a filigrán lábat megtalálja, abba aztán belecsip haragosan.

Bezzeg van futás és rémület! Csak most lehet látni, micsoda sebes a futásuk. Összevissza futkosnak a moha között és addig csúsznak és csapkolódnak, míg le nem dörzsölik magukról a haragos ellenséget.

Ezt az ijedelmet akkor is láttam rajtok, mikor az ujjam hegyén vizcseppet nyujtottam be nekik. A gyík örömmel fogadja a vizet s kinyujtja a nyelvét, hogy nyalogassa. De a vizcsepp lefut olykor a nyelvén és az álla alatt megáll. Olyankor egy pillanatig bámulva mered maga elé, hogy micsoda hidegség lóg az ő állán? Aztán ijedten nyargal a moha alá.

A nap az ő egyetlen szerelmük és boldogságuk. Amint a nap rásüt a földjükre, azonnal megérzik odalenn és előbujnak. De mihelyt a nap eltünik, ők is csakhamar megmozdulnak és belebujnak a homokba.

Sokszor megpróbáltam, hogy árnyékba tettem őket. Az elkedvetlenedés azonnal látható volt rajtok. Egy-két percig ha vártak az időváltozásra, tovább nem: egyik a másik után huzódott le a moha közé, s onnan meg a földbe. Néhány perc mulva visszatettem az üvegládát a napra, ők azonnal megérezték, mingyárt előbujtak, és egy kis ide-oda való sétálás futkosás után egy helyre gyültek össze.

Ha a ládát úgy toltam, hogy csak az egyik sarkába, vagy a közepén egy tenyérnyi helyre sütött a nap, ők azt is megérezték a földben: előjöttek és odagyültek össze.

A kavicsot csakugyan szerették.

Ha odasütött a nap, vagy az egyik vagy a másik körülölelte az egész testével is látszott rajta, milyen boldog, hogy az a kavics az övé! De mert a többi is szerette a kavicsot, csakhamar ott termett a másik is: beleöltötte a fejét a fekvőnek a gyürüjébe s ő maga végighasalt a kavicson, tartotta a hátát boldog nyugodtan a napnak. Végre mind a hét ott volt, egymás hegyén hátán s a legalsó utóljára is átfonakodott rajtuk legfelsőnek.

Eleinte csak csodáltam a napnak ezt a szeretetét náluk. Én bizony, mint minden városi ember, azt gondoltam, hogy csak a mi értelmes fajunk tudja megbecsülni és szeretni a napot, a napnak semmivel nem pótolható világosságát, éltető melegét.

Hátrább Ádámfi! A te pöffeszkedésedet megcáfolja még a pocsolya apró állatvilága is. Hiszen az egész mindenség a nap által születik, a napban nevelkedik, a fény és a melegség, ez az eleme. A pillangók, a bogárnemzetek miriádjai akkor szállonganak legvigabban, mikor kisüt a nap. Akkor esznek, akkor szeretkeznek, akkor muzsikálnak, akkor boldogok. A fal tövében a piros bodobács, a fű tövében a nagyfejü kis ostoba prücsök, a fán a madár, a hernyó, a hangya, a pók, a vizben a béka, a hal, a vizi bogár mind előbb örül a napsugárnak, mint az ember.

És ime a gyík.

Hiszen ez teljesen testével lelkével benne él a napsugárban, mint a hal a vízben. Finom idegei tökéletesebben felfogják, átérzik a napvilágot, s a testük beleheli beissza a napfényt, amely az ismeretlen magasból jótevő meleggel hull a mindenségre.

Ahogy elnyúlnak, elfekszenek a napon, karcsu testük bágyadt mozdulatlanságán lehel látni, hogy ez nekik a legfőbb boldogságuk, hogy ennek születnek, ennek élnek. A borult ég szomoruság nekik. Mert amikor nem süt a nap, mind ott lenn guborog szanaszét a földben s ha az ember elő is kaparja őket, szinte dermedten fekszenek a tenyerén. Olyan búsan néznek ilyenkor rám az óriásra, mintha azt mondanák:

- Nem süt a nap: beteg vagyok!

No aztán a kis napimádók ebbe is haltak bele.

Május közepén kivittem őket a méhesbe, és a napra tettem a ládájukat. Aztán mingyárt ásót fogtam és a méhes közelében hangyatojást kerestem nekik. Ásás-szedés nem tartott negyedóráig, s mégis mikorra visszatértem, bizony azt láttam, hogy az egyik hassal fordult a nap felé.

Nézem, hogy mi lelte a nyomorult kis állatot, hát látom, hogy valamennyi a szokott alakban hajoltan élettelenül hever a homokon.

El nem tudtam gondolni, hogy mi baj érhette őket! Csak mikor rátapintottam az üvegre, akkor láttam, hogy az odatüző naptól az egyik üvegoldal forró.

Hideg viz után kapok, hogy eszméletre téritsem őket, de bizony csak egyet sikerült a gyönge kis teremtések közül fellocsolnom.

Simon István: Asszuán fecskéi


Fecske csivog. Fecske lehet februárban?
Kapom a szemem a hangja után: van,
van bizony, itt repül elegánsan
a Nílus nagy árja fölött Asszuánban,
hol izzik a háttér sivatagnyi homokja,
most fecskék ülnek a rom-pilonokra,
mint tört félmondat után is a pontok
s a drótra ( épp metszi a tág horizontot )
egybefogni eget, évezredeket, fényt
piciny ruhaszárító-csipeszekként:
csak a látvány nekem, az maga ünnep,
hogy sírok, romok fölött odagyűlnek
búcsuzni, mivel megint hazatérnek,
s óh – örökös ingázói az égnek –
a hírt csicsergik, amit a drót diktál,
kis távirászok, hogy tavaszodik már
otthon is lassan: megy a hó, fogy a tél –
s azt meg, hogy a létnek egy röpte a sorsunk
és Afrikában így összefutottunk,
vigye meg közülünk, ki előbb hazaér…
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5