Google+ Followers

2014. július 30., szerda

Orhan Kemal: Szülés a földeken



A végeláthatatlan gyapotföldeken tizenöt-húsz emberből álló csoportok irtották a gazt.

A hőmérséklet a napon elérte a 65 fokot. Sehol egyetlen madár a hatalmas, poros szürke égbolton, s úgy rémlett, mintha a nap is reszketne. Az izzadó munkások kapái ütemesen emelkedtek a levegőbe, s tompa ütéssel vágtak bele a kiszáradt földbe. A dal, amelyet valamennyien átvettek, hogy a kapák ütemesen vágjanak a földbe, a nap sárgás forróságában szinte úszott a levegőben.

A torony mögött kukoricát ültetnek.

Ültetnek, aratnak, s a kedvest betakarják. A kedvest, aki gránátalmát és birset küldött nékem.

Ferho Üzeyir salvárjába törölve izzadó, kérges kezét, véres szemmel nézett mellette kapáló feleségére:

- Mi bajod? - vetette oda kued nyelven.

Gülizarnak, a széles vállú, nagy csontozatú asszonynak verejtékező fényes arcán rettenetes fájdalom véste barázdák látszottak. Nem válaszolt.

Ferho Üzeyir könyökével dühösen oldalba taszította.

- Mi bajod?

Az asszony mélységes fáradtsággal nézett férjére. Szeme ijesztő mélyen süppedt az üregeibe. A kapa, melyet már nem volt ereje kézben tartani, a földre hullott. Dagadt hasát két kézre fogva leguggolt, majd térdre ereszkedett a naptól megrepedezett vörös földön.

A munkások vezetője, aki tőle távolabb nagy, fekete ernyője alatt mozdulatlanul állt, odakiáltott:

- Gülizár, jön már? No, akkor hagyd most már abba a munkát!

Az asszonyt a fájdalom görcsbe húzta, s ő ujjait emberfeletti erővel vájta bele a megrepedezett földbe. Nem akart gyönge lenni. Árnyak suhantak el szeme előtt. Hirtelen hosszú jajkiáltást hallatott. Szégyen egy vajúdó asszonynak mások előtt jajgatnia. Ferho Üzeyir káromkodva belerúgott.

A munkások vezetője kiáltott:

- Ferhoooooó!

Az asszony a földön fekve még jobban összehúzta magát: Tudja jól, hogy férje sohasem bocsátja meg, ha egy pillanatra is elhagyja magát. Két kezét a forró földre támasztotta, és próbált felkelni. Ekkor a munkások vezetője újra kiáltott:

- Gülizár, húgom, hagyd a munkát, hagyd most már!

Hirtelen megszűnt a fájdalom. De Gülizár nagyon jól tudta, hogy újra visszatér majd egyik pillantról a másikra, és nagyobb erővel! Elindult a gyapotföldtől vagy négyszáz méterre eső árok felé. Ferho Üzeyir, még mindig morogva felesége miatt, kilencéves lányát hívta, aki mezítlábasan ott állt a munkavezető mellett.

- Vedd át anyád helyét!

A kislány már várta ezt a parancsot. Felemelte a kapát, amely túlságosan nagy volt neki. A nyélen még ott sötétlett anyja kezének izzadságnyoma.

Végül is ez volt a dolog rendje. Tovább folytatták a kapálást, kórusban az éneklést, mintha mi sem történt volna.

A nap éles sugarai rávetődtek az árokra, melyet helyenként odarondított foltok tarkítottak, s zöld gyíkok futkostak a vörös földön. Gülizár mozdulatlanul állt az árokban. Hosszasan hallgatta az egész völgyet betöltő sárgás hőséget. Senki sem volt a szomszédságában. A vakító hőség, a munkások dala elnyúlt, s elveszett a végtelen messzeségben.

Akkor hozzálátott és kiürítette salvarja zsebeit. Tudta, hogy nemsokára szülni fog, ezért magánál tartott néhány apró holmit, melyekre - úgy gondolta - szüksége lehet: két, kartondarabra felcsavart pamutszálat, egy félig rozsdás zsilettpengét, rongydarabokat, sőt egy kiszáradt citromot. A gazdaságban, ahol dolgozott, a szemétládából kereste ki ezeket a holmikat. A citromot az újszülött szemébe csavarja majd...

Levetette fekete salvarját, összecsavarta, és egy nagy kő alá helyezte. A rongyokat letekergette a földre, és a citromot kettévágta. Éppen le akart guggolni, amikor úgy érezte, valaki áll mögötte. Hirtelen visszafordult, megpróbálta mezítelenségét eltakarni: egy nagy kutya állt ott. Felemelt egy követ, és feléje dobta. Az állat csak néhány lépést hátrált, de nem ment el. Orrával a levegőbe szaglászva, várt.

Gülizát félve, hosszasan nézte a kutyát. A kutya is nézte őt, de milyen sanda szemmel!...

- Sari! - szólt az asszony, ó nem szeretem a nézésedet!

Hogyan is szólhatna a lányának, aki tőle négyszáz méternyire van?

- Menj ronda állat, menj innen!

Az állat kelletlenül hátrált vagy tíz métert, ott leült, s világoskék szemét az asszonyra szegezve, várt.

Ebben a pillanatban az eddigieknél erősebb fájdalom hasított Gülizárba. Lerogyott, meztelen térdei a földhöz verődtek, s teljes hosszában elterült. Nyakán az erek ujjnyi vastagságúra dagadtak. A fájdalmak most már szünet nélkül követték egymást. Hirtelen langyos vér...Gülizár arca borzalmas fintorba torzult. Elvesztette eszméletét.

A munkavezető Ferhót hívta:

- Ferho, nézz már a feleséged után...még történhet vele valami.

Ferho dühös pillantást vetett abba az irányba, amerre a felesége elment, megrántotta a vállát, s újra munkába kezdett.

Minél többet gondolt rá, annál ingerültebb lett a feleségére. Homlokán végigcsurgott a hideg verejték, s megakadt dús szemöldöke sűrűjében.

A munkavezető újra kiáltott:

- Mondtam már, hogy menj, hiszen sohasem lehet tudni!...

Ferho Üzeyir földhöz vágta kapáját, s az árok felé indult. Majd néhány rúgással megregulázza azt a némbert...

Az árok partján megállt, lenézett. Gülizár a földön feküdt, mozdulatlanul. A rongyok között lila csecsemő mozgott, s egy nagy kutya a köldökzsinórnál fogva ráncigálta.

Ferho beugrott az árokba. A kutya véres száját nyalogatva, elsomfordált.

Ferho Üzeyir elkergette a kicsi körül dongó zöld legyeket, leemelte a gyereket befedő rongyokat: fiú volt!

Fiú!

Most már mindjárt más volt minden. Ferho az ég felé emelte fejét, cserzett bőrű arca széles mosolyba simult ki, s felkapta a véres rongyok között szinte elveszni látszó kicsikét.

- Fiam! - kiáltotta.

Majd az eszét vesztette...Négy lány után egy fiú!

Az asszony megérezte embere jelenlétét, kinyitotta a szemét, s megpróbált felemelkedni.

- Jól van - mondta neki Ferho Üzeyir -, jól van, asszony.

Fiával a karján kimászott az árokból. A melegtől megrepedezett földön futni kezdett.

- Az ott Ferho - szólt a munkavezető. - hogy szalad!

Abbahagyták a munkát. Kapájukra támaszkodva Ferho Üzeyirt nézték. Ferho odaért, fújtatva, mint egy kémény.

- Fiam - kiáltotta - fiam van!

A szennyes rongyokba csomagolt gyermeket a mellére szorította.

- Vigyázz - kiáltotta a munkavezető -, vigyázz! Ne szorítsd olyan erősen, még megfojtod...Menj a gazdaságba, és mondd meg, azt üzenem, adjanak a feleséged részére vajat és pekmezt: szüksége van rá szegénynek!

Hol maradt a fáradtság, hol a hőség?!...Ferho Üzeyir, mintha újra húszéves volna - oly könnyűnek érezte magát, mint a madár.

Gyors léptekkel a gazdaság felé sietett, amelyek fűvel befedett tetői már messziről látszottak

/Ford.: Kozolovszky Klára/

Bába Mihály: Kié a fecskefészek?



Ősszel, amikor már hűvös szelek kergetőztek a határban, összegyűltek a fecskék, és melegebb vidékre költöztek. Csak most, tavasszal tértek vissza régi fészkükre.

Ám az egyik frakkos házaspárt nagy meglepetés érte. Kis lakásukban, az eresz alatt verébhad tanyázott. Ősszel, amikor elmentek, egy verébcsalád nyomban beköltözött, és most hallani sem akartak arról, hogy visszaadják a fecskepárnak a kényelmes kis lakot. Olyan hangos veszekedést csaptak az eresz szélén, hogy a kíváncsi madarak hetedhét határból is odaröppentek. Az egyik a fecske pártját fogta, a másik a verébét, a harmadik meg kacagott mindkettőn. A szarka volt a leghangosabb, de ő sem tudott igazságot tenni. Ekkor a cinke elrepült a bagolyért.

- Nagyon kérlek, tudós madár, gyere és tégy közöttük igazságot, mert hallgatni is rossz a szörnyű veszekedést.

A bagoly nyomban odaröppent és meghallgatta a fecskét is, meg a verebet is.

- Két esztendeje raktam ezt a fészket a párommal, olyan erős, hogy még három nyarat is eltölthetünk benne - szólt a fecske.

- Igaz, igaz - mondták a fecskepártiak.

- Ketten hordtuk a tollat a párommal - csicseregte a veréb -, hogy meleg fészkünk legyen télen...Benne laktunk, mindenki tudja, aki ismer minket. És most ezek a vándormadarak ki akarnak zavarni bennünket a lakásunkból...

- Úgy van, úgy van - helyeseltek a verébpártiak.

Nagy gondban volt a bagoly, nem volt könnyű igazságot tenni. Gondolkozott, töprengett egy ideig, azután így szólt a két veszekedőhöz:

- Mind a ketten azt mondjátok, hogy a ti fészketek, hogy ti csináltátok...Hát majd most kiderül, hogy ki ilyen ügyes fészekrakó...Látjátok, az ajtó mellett letörött egy darabka, aki előbb és ügyesebben kijavítja, csak az csinálhatta a fészket. Rajta, kezdjetek hozzá!

A fecskepár nyomban felkerekedett, elröppent a közeli tó szélére, sarat gyúrt, beletett egy szalmaszálat és már röppent is vissza vele a fészekre.

A verébpár viszont nagyon meglepődött, csak ugrált, csicsergett, bosszankodott, de amikor látták, hogy a fecskék már másodszor fordulnak, kénytelen-kelletlen ők is elröppentek a tó partjára, összecsipegettek egy kis sarat és repültek vissza. De olyan ügyetlenül dolgoztak, hogy mire a fészekhez értek, minden kihullott a csőrükből. Még borzas tolluk is sáros lett.

Amikor a madarak meglátták a két kis sáros verebet, olyan hangosan csipogtak, csicseregtek, kelepeltek, fütyültek, hogy még a bagoly is befogta a fülét, a szarka meg felröppent, hogy szomszédjának ő mondja el elsőnek a hírt.

A fecskepár nem törődött a nagy lármával, csak hordta a sarat és javította a fészket.

A borzas verebek ekkor megint felröppentek, úgy, mintha megint vissza akarnának menni a tó partjára, de útközben másfelé szálltak. Egy udvaron a vályú szélére röppentek, lemosták sáros csőrüket, aztán elmentek másik fészket keresni. Azóta nem is látták őket még az eresz közelében sem.

A bagoly is elrepült, mert tudta, hogy itt már nem kell neki igazságot tenni. A fecskék meg boldogan rendezgették fészküket, hogy őszig felneveljék a kicsinyeiket.

/Forrás: "Tavasz van gyönyörű"/

Dimitriosz Hadzisz: Az anya



A nap már lenyugvóban volt, amikor kilépett az udvarra. Szemében felszáradtak a könnyek, s beesett arca nyugodt volt. A fal felé fordult, melyhez a hordágyat támasztotta. A többi hordágyvivő asszony a földre heveredve pihent, s most félrehúzódva helyet csinált neki. Ő pedig egyenes tartással, emelt fővel haladt el köztük.

Érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, s ez megzavarta. Elszégyellte magát, hogy olyan rátartian lépdelt végig a sorok között.

- Ütött az óra - mondta halk szóval, mint aki magában beszél. Visszanézett az asszonyokra, s rájuk mosolygott. Az asszonyok összeszedelőzködtek, a hordágyakhoz léptek, felkészültek az új útra. - Ütött az óra - ismételte Alexandra, s ezúttal valóban magát biztatta, mert érezte, hogy lábai megroggyannak, s ereje elhagyja.

Reggel megjárta az utat a sebesültállomástól a tábori kórházig s onnét vissza a sebesültgyűjtő helyig. Onnan aztán nyomban, pihenés nélkül visszasietett a kórházba, mikor meghallotta a hírt Kosztaszról. Háromszor tette meg tehát aznap az utat, bizony sok volt ez már az ő korában.

Harmadszorra nagyon is sietett, majdnem hogy szaladt. Közben beszélt magában. Beszédét heves taglejtésekkel kísérte. Rátalálok-e majd vagy sem? - ismételgette, s közben futott, hogy fekete kendője csak úgy lobogott a szélben. Tizenhat hosszú hónapja nem látta őt! S vajon igazat mondtak-e, hogy csak megsebesült.

Végre ott állt a kórházi ágy előtt lihegve, csuromvizesen az izzadtságtól.

- Törés, fiam?

- Nem, anyám, nincs semmi baj, semmiség az egész!

Leült az ágy szélére, hallgatta ezt az élő hangot, az ő hangját, s nézte a rámosolygó szempárt.

- Miért sírsz hát, anyám?

- Hát te miért sírsz, fiam?

- Én csak azért, mert újra látlak, anyám!

- Én is azért sírok. És azért, mert mindenkitől hallom, hogy milyen derék fiam van!

- Én meg azért sírok, hogy te hordágyvivő asszony lettél! - simogatta meg kezét a fiú.

Az anya lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. Hallgattak mind a ketten.

- Fáj, Kosztasz?

- Hiszen mondtam már, hogy szóra sem érdemes! - mosolygott a fiú. - De neked, anyám, nehéz a hordágy?

Szótlanul nemet intett.

Újra hallgattak. Az anya ott ült az ágy szélén, és nézte, egyre csak nézte fiát az ágyon, a vatta és géz között. Nincs itt baj, hiszen ebből a szempárból töretlenül ragyog az ifjúság fénye...

A nap lassan nyugovóra hajlott, s az asszony felállt.

- Jobb lesz, ha megyek most már - mondta.

- Menj hát, anyám, válaszolta a fiú, de szeme elhomályosult. Valóban menned kell már?

- Ki a harcvonalba...Jó éjszakát, fiam!

- Szerencsés utat, anyám!

Mikor az ajtóhoz ért, megállt, s egy pillanatra visszanézett.

- Nincs valami kívánságod?

- Ha egy almát kaphatnék - úgy kiszáradt a szám!

Az asszony nekiindult az útnak, s közben egyre a kertjükben álló almafa járt az eszében.

Alma vagy hordágy - mindkettőre egyetlen éjszakán nem telt már az erejéből, úgy érezte, minden porcikája sajog.

- Ugyan, miért is nem hagysz ma este mindent? Hiszen nagyon fáradt lehetsz - mondogatták a többiek.

Alexandra, a görög demokratikus hadsereg ötvenegy éves hordágyvivője ekkor kiegyenesítette meggyötört testét, ránézett társnőire, s így szólt:

- Hogyan is pihenhetnék? Hiszen tegnap az én Kosztaszomat hozta ki a rajvonalból valamelyik görög anya. Lehet, hogy ma én hozom ki az ő fiát?

Arcáról már eltűnt a fáradtság, szemében nem csillogott többé a könny, és csak úgy sugárzott róla az anyai szeretet, amint ott állt - negyedik útjára készen:

- Induljunk, asszonyok!

/Ford.: Moravcsik Gyuláné/

Somlyó Zoltán: Anyám



1

Az almárium tetején
sápadt világu árva mécs ég.
Lobbanó lángja hirdeti
a halál komor bölcsességét:

mellyel fölébünk helyezi
azokat, akik már nem élnek:
s szivünkre tűzi nevüket
örök emlékű ékességnek...

2

Zsidó asszony volt. Fiatal...
Nem volt ideje semmi másra:
imára oktatott s ügyelt
a fonott ünnepi kalácsra.

Megfoldozta ruháimat
s elaltatott egy szép mesével...
Aztán maga is lefeküdt,
s meghalt egy fehér téli éjjel...

3


Az almárium tetején
a mécsláng, mintha hivogatna...
Az anya hívja a fiát,
ki menne is, meg ittmaradna...

mert néki is van egy fia,
ki még az ő szavára boldog. -
Megcsókolom a kisfiam,
és lehúnyt szememmel kaddist mondok...
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5