Ah, én boldogtalan, kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenül,
Nem jő én hozzám szellő, napsugár,
A pillangó is rajtam átrepül:
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet.
Fölém kinyúlnak a sötét gallyak,
Elém irígy, rút füvek állnak,
Még a szép világot sem láthatom,
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!
Szép tavasz estén a kis ibolya
Igy sírta el, sorsa mily mostoha,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfűt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb, fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág:
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!
Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyilt s szellős halomtetőn,
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták daloló szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék.
Az ég kék földjén arany sugarak,
Melyek reá ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintázhatta a szabad
Légben a karcsu ékes ágakat.
Boldog volt a virág s szólt csendesen,
Látván virágát, lombját s tövisét:
"Virág, lomb ékesít: a tüske véd,
Szépség, ifjuság, hatalom velem!"
De nemsokára a vidék felett
Tornyosultak sötétlő fellegek:
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjuság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva már,
Reá undok pók hálót kötni jár:
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!
És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől, a kertben volna jobb nekem,
Holott hü gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek.
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha a rut szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderülvén ígyen álmodik:
Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
A melynek erős, lombos törzse zord
Zugó szelekkel is büszkén dacolt.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szivvel nem sóhajt,
Eljő a hajnal, visszaadja majd...
S egy elvesztettért tizzel gazdagul.
De megdördül az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben:
Egy pillanat...s az égi tüz lesujt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyujt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyujtá az égi láng:
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszu, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem!
És harmadizben szállt alá az est:
Ábrándba mélyedt ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya,
S most a fehér liljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fennség magára von...
Legyek én, legyek fehér liliom!
S úgy lett. Álmában ugy látá magát:
Mint a kert karcsu fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
Százszorta szebb lett, mint volt azelőtt,
S a változás boldoggá tette őt.
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld,
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifju szép virágainak:
Mindaz őrajta egyesülve van,
És áll a liljom büszkén, boldogan.
A kertbe három ifju hölgy jöve,
Telvén a sok virágban öröme,
S megszólal egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem
Fogá el a hallott beszédeken:
Szorongásban telt aztán élete...
Ha nyilt az ajtó: ő már reszkete.
A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek boritván bánatos szemét,
Mályvát, rozmarint, szegfűt szaggata,
S - letörve volt a kert lilioma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halavány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kinja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belézáratván a virág s a leány:
A holttal hált...s eltűnt a napvilág,
De földereng a hajnal mosolya,
Felébredt s szólott a szegény virág:
Hála, hogy nem vagyok csak ibolya.
Jobb nékem itt a bokroknak tövén,
Szerényen élni s észrevétlenül:
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz el lágy fű s leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa vagy liliom,
Legyek illatos szerény ibolya!
Ki élek búsan, észrevétlenül,
Nem jő én hozzám szellő, napsugár,
A pillangó is rajtam átrepül:
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet.
Fölém kinyúlnak a sötét gallyak,
Elém irígy, rút füvek állnak,
Még a szép világot sem láthatom,
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!
Szép tavasz estén a kis ibolya
Igy sírta el, sorsa mily mostoha,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfűt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb, fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág:
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!
Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyilt s szellős halomtetőn,
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták daloló szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék.
Az ég kék földjén arany sugarak,
Melyek reá ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintázhatta a szabad
Légben a karcsu ékes ágakat.
Boldog volt a virág s szólt csendesen,
Látván virágát, lombját s tövisét:
"Virág, lomb ékesít: a tüske véd,
Szépség, ifjuság, hatalom velem!"
De nemsokára a vidék felett
Tornyosultak sötétlő fellegek:
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjuság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva már,
Reá undok pók hálót kötni jár:
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!
És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől, a kertben volna jobb nekem,
Holott hü gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek.
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha a rut szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderülvén ígyen álmodik:
Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
A melynek erős, lombos törzse zord
Zugó szelekkel is büszkén dacolt.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szivvel nem sóhajt,
Eljő a hajnal, visszaadja majd...
S egy elvesztettért tizzel gazdagul.
De megdördül az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben:
Egy pillanat...s az égi tüz lesujt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyujt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyujtá az égi láng:
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszu, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem!
És harmadizben szállt alá az est:
Ábrándba mélyedt ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya,
S most a fehér liljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fennség magára von...
Legyek én, legyek fehér liliom!
S úgy lett. Álmában ugy látá magát:
Mint a kert karcsu fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
Százszorta szebb lett, mint volt azelőtt,
S a változás boldoggá tette őt.
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld,
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifju szép virágainak:
Mindaz őrajta egyesülve van,
És áll a liljom büszkén, boldogan.
A kertbe három ifju hölgy jöve,
Telvén a sok virágban öröme,
S megszólal egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem
Fogá el a hallott beszédeken:
Szorongásban telt aztán élete...
Ha nyilt az ajtó: ő már reszkete.
A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek boritván bánatos szemét,
Mályvát, rozmarint, szegfűt szaggata,
S - letörve volt a kert lilioma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halavány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kinja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belézáratván a virág s a leány:
A holttal hált...s eltűnt a napvilág,
De földereng a hajnal mosolya,
Felébredt s szólott a szegény virág:
Hála, hogy nem vagyok csak ibolya.
Jobb nékem itt a bokroknak tövén,
Szerényen élni s észrevétlenül:
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz el lágy fű s leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa vagy liliom,
Legyek illatos szerény ibolya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése