Google+ Followers

2014. június 30., hétfő

Gárdonyi Géza: A mi gólyánk


Egy nyári napon a hűs tornácon uzsonnáztunk, mikor apám egyszer csak fölmutatott a levegőbe és így szólt:

- Ni, a gólya!

Egy gólya jött szokatlanul nehéz repüléssel. Egyszer csak leereszti a szárnyát és lebukik az eperfánkra.

Az ágak megtöredeztek alatta és az udvarra hullt. Csaknem élettelenül feküdt a porban. Odafutunk hozzá. Valaki meglőtte.

- Bizonyosan gémnek nézte valami rövidlátó vadász - mondja az apám. - Mert gólyát nem szokás lőni. A gólya derék állat: pusztítja a békát az egeret, cserebogarakat. Azt tartják róla, hogy amelyik házon fészket rak, oda nem üt a mennykő.

Azzal bekötötte a gólya szárnyát vizes ruhával. Puha vattával. Beletettük a gólyát a nagy tyúkketrecbe, hogy ne zavarja semmi más állat. Szomorúan, bágyadtan feküdt ott. Szedtünk neki cserebogarakat, de nem nyúlt semmihez. Sajnáltuk a beteg vendéget, de nem segíthettünk rajta.

Annál nagyobb volt az örömünk, mikor másnap reggel már állva találtuk a ketrecben. Búsan kelepelt ott, és amikor közel mentünk hozzá nagyokat ugrott. Félt tőlünk.

De csakhamar észrevette, hogy jóakarói vagyunk. Néhány nap múlva már annyira megszelídült, hogy kíváncsian kukucskált ránk, mikor ennivalót vittünk neki, sőt a kezünkből is elvette a cserebogarat.

Akkor kibocsátottuk. Megmaradt az udvaron és átvette az uralkodást. A macskát kivéve minden állat úrnak tekintette. Rendet teremtett a verekedő kakasok között. Elűzte a szomszéd kutyákat az udvarról, és amit kapott a konyháról, abból jószívűen juttatott a baromfiaknak is.

Ma is magam előtt látom, amint ott áll komolyan és méltóságosan a konyhaajtó előtt, éspedig rendesen egy lábon, mintha a másik lába fölösleges volna.

Hanem mikor kirepült egy darab hús az udvarra, egyszerre odaugrál és egy erős csípéssel elűzi a cicát, felkapja a jó falatot és elnyeli.

A cica eliramodik, és a kapufélfatetejéről lesi haragos szemhunyorgatással, hogy a gólya mennyi jó ennivalót elkaparint előle.

Mikor künn vacsoráztunk az eperfa alatt, akkor is ott ugrál körülöttünk, és a kezünkből fogadja el a kenyérdarabokat.

Megszokott, jó barátunk lett a gólya. Ahogy a kutya őrzi más helyen az udvart, úgy őrizte a gólya a miénket. Idegen tyúk, liba nem jöhetett hozzánk. Haragos kelepeléssel elverte azonnal.

De jött az ősz. Az eperfa levelei megsárgultak, lehullottak. A magasban utazó gólyacsoportok szálltak el fölöttünk. A mi gólyánk félszemmel felnézett rájuk. És szomorú volt. Az utazó gólyák lekelepeltek hozzá. Ő visszakelepelt.

Vajon mit felelt nekik ezen a különös gólyanyelven?

- Elrepülne a mi gólyánk is, ha tudna - mondotta az apám.

Alighogy ezt kimondta, a gólya megcsattogtatja szárnyát, és egy kereket fordulva, az udvar közepén fölrepül. Nyakát hosszan előrenyújtva, s lábait hátraeresztve repül a magasban. Ott csak olykor-olykor lebbenti meg a szárnyát, mintha úsznék a levegőben. Darabig a házunk fölött szállongott, mintha búcsúznék tőlünk. Aztán elrepült dél irányában, s egy gólyacsoport után eltűnt a levegőben.

Hát ezt kelepelték gólyanyelven. Mindnyájan kedvetlenek voltunk. Én is sírtam.

- Ejnye, csúnya gólya - mondottam -, nem szép, hogy itthagy bennünket.

Az udvar puszta és elhagyott volt utána. Még a decemberi hóban is kerestem a lába nyomát, gondoltam, hogy tán megbánta tettét, és visszajött. De csak tyúknyomok voltak a hóban.

Hanem, amikor elmúlt a tél, egy tavaszi reggelen erős kelepelés ébresztett föl bennünket.

- Kelep, kelep! Itt vagyok!

Megjött a gólyánk. Büszkén és vidáman ugrált föl és alá az udvaron. Köszöngetett a tyúkoknak, libáknak, kacsáknak, kakasoknak.

Aztán nem is egyedül volt, hanem egy másik gólyával. Elhozta valami jópajtását.

Az új gólya bátortalanul álldogált az udvaron. Fölugrott a kút kávájára, mikor az apám kilépett hozzájuk. Látszott rajta, hogy idegennek érzi magát.

Hanem bezzeg a mi gólyánk nem félt az apámtól. Olyan gólyatáncot járt körülötte, hogy színházban lehetne mutogatni.

- Jól van, jól, bolondos gólyánk - szólt az apám. - Isten hozott. Vártunk is. Készíts itt a pajtásoddal fészket, s megleszünk jó barátságban.

Egy rossz kereket cipelt föl a Gyuri inas az eperfa tetejére. Megkötözte fönn. Meg is drótozta gondosan, hogy le ne essék. A két gólya azonnal elkezdte a fészekrakást. Olyan szép, boglyas fészket raktak, hogy egy királysas is meglakhatott volna benne.

A nyár közepén már gyönyörű kis piros orrú gólyák kandikáltak le a fészekből, s a két öreg gólya buzgón hordta nekik a rétről az ennivalót. Néha a konyháról is.

Azóta mindig van gólyánk. Ősszel elrepülnek. Tavasszal visszajönnek. Hanem azt hiszem, ott a másik országban nem olyan vígak, mert mindig bánattal indulnak el és mindig táncolva érkeznek vissza.


Orosz népmonda: Monda a tímárról



Vologyimer hadba vonult a horvátok ellen. Amikor visszatért a háborúból, megjelentek a besenyők a Szula túlsó partján. Vologyimer elibük ment, és a révnél találkozott velük. Az oroszok ezen a parton álltak fel, a besenyők a túlsón, ezek nem mertek a túlsó, s azok az innenső partra átkelni. A besenyő fejedelem a folyóparthoz jött, Vologyimer nevét kiáltotta, s azt mondta neki:

- Mérkőzzön meg egy-egy vitézünk. Ha a te vitézed földre teríti az enyémet, három évig nem viselünk háborút, ha azonban a mi vitézünk dönti le a tieteket, három évig hadakozunk. - Ezzel elváltak.

Mikor Vologyimer a táborba visszatért, hírnököt küldött szét ezzel az üzenettel:

- Van-e a táborban olyan ember, aki kiállna a besenyő vitézzel?

De senki sem jelentkezett.

Másnap jöttek a besenyők és magukkal hozták a vitézüket, de az orosz harcosok közül nem állt ki senki. Nagyon bántotta ez Vologyimert: ezért újból küldöncöket indított a táborba. Ekkor előállt egy öregember, és ezt mondta a fejedelemnek:

- Négy fiamat én már elhoztam a táborodba, de a legkisebb még otthon van. Gyermekkorától fogva nem akadt ember, aki őt földhöz teremtette volna. Egyszer, amikor együtt cserzettünk, én odanyújtottam neki a cserzett bőrt, hát ő megharagudott rám, és dühében kézzel tépte ketté az állat hasáról való bőrt.

Amikor a fejedelem ezt meghallotta, megörült, és a fiúért küldött. Hozzávezették. A fejedelem elmondta neki, mit kell tennie.

Másnap reggel jöttek a besenyők, és kérkedni kezdtek.

Vologyimer éjszaka megparancsolta, hogy az ő vitéze is öltözzék fegyverbe. Reggel már fegyveresen vonultak ki mind a ketten. A besenyők vitéze igen magas és félelmetes volt. Amikor Vologyimer is előreküldte a maga vitézét, és a besenyő meglátta őt, kinevette, mert az orosz legény csak közepes magasságúra nőtt. A két sereg közt lépegetve magához engedte, összekapaszkodtak. Erősen megmarkolták egymást, és Vologyimer vitéze karjával halálra szorította a besenyőt, aztán a földhöz vágta.

A besenyők nagy lármával futásnak eredtek, az oroszok utánuk, aprítva és űzve őket. Vologyimer nagyon örült. Város alapított annál a révnél, ahol a viadal volt, és Perejaszlavnak nevezte el, mert az ifjú vitéz neve Perejaszlav tímár volt. Nagy emberré tette őt is, meg az apját is. Aztán győzelemmel és nagy dicsőséggel tért vissza Kijevbe.

/Ford.: Trócsányi Zoltán/

Antalfy István: A hóvirág


Marika az egyik tél végi reggelen egyedül ment az iskolába. Nagymamája nem kísérte el, mert fájt a lába.

Amint lépdelt a frissen esett hóban, az egyik hólepte bokor alatt picinyke zöldet pillantott meg, s a zöld egy fehér virágot ölelt. Milyen csodálatos volt ez a kis virág, a hosszú tél után!

Marika leguggolt hozzá és akkor a hóvirág megszólalt:

- Köszöntelek, Marika! Azért vagyok itt, hogy örömet szerezzek neked. És a nagymamádnak is. De hol van ma a nagymamád...?

Marika előbb csodálkozott, hogy a hóvirág beszélni tud, de aztán egy percet sem vesztegetve futott haza.

- Nagymama! - kiáltott már messziről. - Hóvirágot találtam! És keresett téged!

- Valóban? - csapta össze a kezét nagymama. - Vagy csak tréfálsz velem?

- Nem, nem tréfálok, igazat mondok...

- No, akkor veled megyek és megnézem a te kis virágodat. Vezess oda, csillagom!

És, bár sajgott a lába, magára terítette a nagykendőjét és elindultak, kéz a kézben. Ám mire odaértek a bokorhoz, a hóvirágot nem találták. Marika elszontyolodott. Hiszen nagymama a fájós lábával is eljött, a virág pedig eltűnt.

Nagymama megsimogatta a kislány fejét.

- Ne sírj, Marika! Valaki biztosan letépte. De én láttam azt a hóvirágot...a te szemeddel!

Marika abbahagyta a pityergést.

- Te látsz az én szememmel? - kérdezte szipogva.

- Hát persze! A te örömöd megmutatta nekem, hogy nagyon szép és nagyon kedves volt az a kis hóvirág!

/Forrás: A Tél meséi/

Arab mese: A szegények igaza



Élt egyszer egy szegény asszony a fiával.

A szomszédjukban élő gazdag kereskedő így szólt a fiúhoz:

- Ha beugrasz a jéghideg tóba, és reggelig benne maradsz, tízezer dénárt kapsz!

A fiú megtette. Éjszaka az anyja nyugtalankodni kezdett, és egy fáklyával a keresésére indult. Reggel aztán a fiú így szólt a gazdaghoz:

- Kérem a pénzt!

- Szó sincs róla - felelte a kereskedő -, hiszen anyád tüzet rakott neked, hogy felmelegítse meggémberedett tagjaidat.

- Hiszen csak egy fáklyával jött keresésemre - felelte a fiú.

- Hazudsz! - mondta a gazdag ember, és hajthatatlan maradt.

A fiú elment Abunavaszhoz, elpanaszolta neki a dolgot.

- Helyes - szólt Abunavasz -, megértettem, amit elmondtál, de mit adsz nekem, ha megkapod a pénzedet?

- Kétezer a tied belőle - felelte a fiú.

Abunavasz azt tanácsolta neki, hogy menjen el a kalifához, és panaszolja be a gazdagot. A fiú be is panaszolta, de Harun Al-Rasid a kereskedőnek adott igazat. A fiú kétségbeesésében újra felkereste Abunavaszt. Abunavasz elgondolkodott, majd így szólt:

- Holnap este megkapod a pénzt!

A fiú elment, Abunavasz pedig kecskét, rizst, vajat és mindenféle hozzávalót vásárolt, mert elhatározta, hogy lakomát készít, és vendégeket hív. A húst belerakta egy fazékba, a rizst is elkészítette. Aztán tüzet gyújtott. De az ételt a konyha egyik sarkába rakta, a tüzet meg a másik sarokban gyújtotta meg.

Meghívta a kalifát, a vezíreket és a város minden előkelőjét. El is jöttek, kellemesen töltötték az időt reggeltől estelig, de amint múlt az idő, egyre furcsábban érezték magukat, mert sem enni, sem inni nem kaptak. Egyre éhesebbek lettek, végül is kitódultak a konyhába, hogy lássák, mi történhetett.

A kalifa szólalt meg először:

- Elment az eszed, Abunavasz?

- Hiszen készül, készül már az étel - felelte Abunavasz -, de a hús még nem főtt meg.

- No hiszen - felelte a kalifa - így tíz év alatt sem fő meg ez a hús, hiszen a tűz az egyik sarokban van, a hús meg a másikban! Lakomára hívtál bennünket, de lakoma itt, úgy látom, nem lesz. Indulunk is haza mindannyian! De máskor aztán ránk ne számíts!

- Kérlek, ne haragudj, ó, kalifák legnagyobbja! - válaszolt Abunavasz. - Arra kérlek, emlékezz a panaszt tevő fiúra, aki az egész éjszakát a jéghideg tóban töltötte, az anyja meg fáklyával indult keresésére. Fontold csak meg, uralkodóm, kinek volt igaza. Mert ha a fiú a tűznél melegedett a jéghideg tóban, ez a hús is megfőtt volna már ezen a tűzön.

- Igazad van, Abunavasz! - szólt a kalifa, és megparancsolta a gazdag kereskedőnek, hogy fizesse ki a fiúnak a tízezer dénárt.

/Átdolgozta: Fazekas László/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5