Hajdanában, réges - régen, olyan
régen, hogy már az idejét sem tudja senki, élt egyszer egy szegény asszony.
Csak egyetlen gyermeke volt, egy aprócska, vékony csontú kislány, akit
Fecskének becézett.
Ez a kislány örökösen dalolt,
nótázott. Hiába szólt rá az anyja többször is:
- Elég legyen már, kis Fecske! Hagyd
abba! Fáradt vagyok, pihenni szeretnék!
- Ha nem tetszik, ne hallgassa! -
nyelvelt vissza a kisleány, s annál harsányabb dalolásba kezdett. Jócskán fel
volt vágva a nyelve.
Egy reggel, még alig pitymallott, de
a kis Fecske már talpon volt. Fekete ruhát vett magára, - melyre édesanyja kék
karöltős-ujjat vart az este -, és fehér kötényt kötött eléje. Alighogy
felöltözött, nyomban nótázni kezdett a legélesebb hangján.
A szegény asszony még aludt volna
szívesen, de felriadt a hangos énekszóra.
- Kislányom, kislányom... -
sóhajtott fel bosszúsan, majd így folytatta: - Miért nem születtél inkább dalos
madárnak!
És láss csodát, abban a
szempillantásban kék szárnyú, fekete tollú kismadár repült ki a szobából. Fehér
mellénye megvillant egy pillanatra, s aztán szélsebesen tovaszállt...
Estére azonban visszatért, és az
ablak fölé, az eresz alá fészket rakott. Ott élt madár alakban, s minden
hajnalban hangos énekszóval köszöntötte az édesanyját.
Sok, sok ködbevesző esztendő telt el
azóta. A fecske ma is az emberek közelében, az eresz alá rak fészket, és kora
reggel hangos csiviteléssel ébreszti a ház népét. Azt mondják, szerencsét hoz
annak, aki szívesen hallgatja ficsergését. Ez így igaz, hisz aki fecskeszóra
ébred, és kel ki ágyából, az idejében foghat munkához s nem telnek napjai
hiábavalóan.
/Ford.: Mészely József/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése