(Levél Anikónak)
Édes kicsi Anikó Húgom, ma nem mondok
neked mesét. Elmondok egy szomorú, igen szomorú valóságot. Elmondom, hogyan
halt meg Margitka édesanyja.
Nem mesélek, csak leírom, ahogy
megtörtént.
Este azután, ha sorra elbúcsúztál a
hajasbabáidtól, megcsókoltad anyukát, apukát és lefekszel a csipkéspuha kis
ágyadba, gondolkozzál rajta…
Margitkáék kint laktak, messze a falutól
és az állomástól, domboldalnak támaszkodó kis őrházban. A Margitka édesapja
vasúti őr volt s ott töltötte az egész életét a kis kunyhóban.
A vonatok jöttek-mentek. Lassan cammogó
tehervonatok és szilajon száguldó expesszek.
A vasúti őr kiállott az ajtóba a piros
zászlóval és tisztelgett. A vonatok nem álltak meg a kis kunyhónál, csak
füttyentettek és robogtak tovább. Az őr azután, ha nem jött vonat, a ház körül
dolgozott. Vizet hordott, a kis kertet öntözte, fát vágott, fúrt-faragott.
Margitka édesanyja nagyon beteg volt. A
szűk, dohos konyhában megtámadta a szegényemberek betegsége: a tüdővész.
Először a derekát roppantotta meg, aztán a két arcára lopta oda a halál két
égőpiros rózsáját és az örökké dolgozó kezét reszketőssé. Mert mindig dolgozott
Margitka édesanyja. Mosott, főzött, a kertet munkálta és sokráncú szoknyákat
varrt a falusi lányoknak.
Margitka még két éves sem volt és a
körülötte folyó csendes küzdelemből nem értett semmit. Csak feküdt az apja
faragta bölcsőben és hallgatta az elrobogó vonatok egyhangú dübörgését.
Egy esős, szeles csúnya éjszakán nagyon
beteg lett Margitka. Két kis arcocskája égőre pirult, apró kezét ökölbe
szorította a görcsös köhögés. Köhögnie kellett és nem tudott. A torkát
összeszorította valami. Kis teste lázasan meg-megrándult a bölcsőben. Ártatlan
gyermekszemeit kitágította a félelem.
Apuka és anyuka visszafojtott lélegzettel
hajoltak a bölcső felé. Az orvos messze lakik. Bent a faluban. Reggelre
megfullad a gyerek. Az őr nem mehetett. A vonatok jöttek-mentek s az őrházat
nem lehetett magára hagyni. Kinn zuhog az eső, és vadul zúg a szél. Az asszony,
az anya felkapta a gyermeket a bölcsőből. Bepólyálta a nagykendőbe, és elindult
vele a zuhogó esőben, a zúgó szélben. Az eső verte fedetlen fejét. A szél
kíméletlenül kapott bele ruhájába.
Nem érezte, futott, rohant. A gyermeket
meg kell menteni. A kétségbeesés erőt adott a beteg asszonynak.
Útszéli göröngyökben meg-megbotlott, a
felázott úton el-elcsúszott. Nem érezte. Csak rohant tovább és sírva becézte a
gyermeket.
- Még egy pár lépés. Látod. ott már látszik
a falu. ott a torony. Ott…ott van a doktor, a tudós öreg doktor…ez majd
meggyógyít. ott vagyunk mindjárt, kicsi csöppem…ott vagyunk…
A gyermek aléltan feküdt karjaiban.
Szemét lehunyta és lázasan pihegett. Az asszony csak futott. A melle zihált, a
lába alig bírta.
- Kicsike lányom. Nézd ott…már látszik a
világosság. Ott vár reánk a doktor, a tudós öreg doktor…ott…ott vár reánk…
A gyermek csendesen pihegett. Az asszony
lázasan rohant tovább. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Már bent voltak a
faluban. A kutyák kirohantak és ugatva körülugrálták a rohanó asszonyt.
- Csak még egy kicsit bírjam. Még egy
percig. Csak míg odaérek…
Ott esett össze a kert alatt. A házbeliek
kiszaladtak a kutyaugatásra és bevitték.
Az öreg doktor feltette pápaszemét. Megnézte
az asszonyt és a gyermeket, s megcsóválta a fejét.
Reggel, mikor a nap kibukkant a hegyek
mögül, meghalt Margitka édesanyja. Ránézett a kislányára és meghalt.
Két nap múlva, mikor a vasúti őr bejött,
hogy eltemesse a feleségét, már mosolygott a kis Margitka és apró kezecskéivel
fürgén kapkodott a doktor bácsi fehér szakálla után.
- Az a rohanás a viharos éjszakában, a
gyerekkel a karján, az életébe került – mondta a doktor bácsi Margitka
édesapjának. – A gyereket megmentette, de maga belepusztult.
Így történt.
És most gondolkozzál rajta kicsi Anikóm.
Legközelebb, ha találkozunk, aztán elmondod, hogy mit gondoltál. Gondolkozzál
csak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése