Élt a messze, messze tengerszigeten egy szorgalmas, jó eszű halászember: Dulurin. Ha sok halat fogott, sokat ettek, ha keveset, hát kevesebbet, de koplalni nem koplalt sem ő maga, sem a családja. Míg aztán rászakadt a sziget népére a szerencsétlenség: eltűnt a hal az öbölből, és mivel más keresetük nem volt, minden házban sírva keltek, sírva feküdtek a gyerekek - enni kértek, és a szüleik nem tudtak mit adni nekik.
Dulurin talán még jobban gyötrődött, mint a többi, mert sehogy se tudott, s talán nem is akart belenyugodni sorsába. Egyre az motoszkált az agyában, hogy ők a hibásak, ha nem tudnak segíteni magukon, a halnak lenni kell valahol, csak meg kéne találni. De hova menjenek utána?
Egy éjjel furcsa álmot látott. Nagy szakállú, apró emberke jelent meg előtte, és azt mondta neki, amit ő maga is százszor elmondott magának, hogy bajban látszik meg, ki mennyit ér. És aztán még valamit mondott - varázsige vagy mi lehetett? -, Dulurin jól eszébe véste a szavakat, és reggel, mihelyt felébredt, elismételte, előbb magában, aztán hangosan, és most már igazán megijedt - azt hitte, meghibbant az esze a sok búslakodásban, mert a szavaknak semmi értelmük se volt:
Három nyelv nyal sós vizet,
három púp önt édeset,
rágott vassal, tiprott vassal a sok halat ott keresd!
Igen, a törpe ezt mondta neki álmában: De hát azért jelent volna meg előtte, hogy zagyvasággal, bolondsággal tömje a fejét? Az mégse valószínű. Dulurin hát erőltette az eszét, újra meg újra elismételte, megrágta a különös igéket, és hirtelen a homlokára ütött. Megvan! Rágott vas...,tiprott vas...a ló zablája, a patkója. Abból kell horgokat készítenie...ezt akarta tudtára adni a kisöreg. És a versike első fele? Az is jelent valamit, de mit? Tanakodik, töprenkedik a derék halász, és hirtelen világosság gyullad a fejében.
A sziget túlsó végén - ahol a cápák miatt sohase halásznak, nem is igen járnak arrafelé - három dombról három patak fut le a tengerbe, és éppen ott három partfok nyúlik a sós vízbe, három kis földnyelv! Ez a titok nyitja! A cápák nyilván elvándoroltak, az ő haluk meg oda vándorolt ezen az őszön.
Összehívta a falu férfinépét, elbeszélte nekik az álmát, meg azt is, amit ő gondolt ki a maga eszével, és az emberek mind bizonyosra vették, hogy igaza van, jól fejtette meg az álmot.
Úgy cselekedtek, ahogy Dulurin tanácsolta: felszereltek három csónakot, elkészítették a horgokat zabla vasából, patkó vasából, és kieveztek a tengerre.
Nagy útjuk volt, meg kellett kerülni az egész szigetet, de szerencsésen elérkeztek arra a helyre, kivetették a horgokat, és annyi halat fogtak, hogy a három csónak színig telt a zsákmánnyal. Estére már ehettek-ihattak, amennyi beléjük fért, Dulurint éltették az egész szigeten kicsik és nagyok.
Egyik öregnek eszébe jutott, hogy a falut is át kéne keresztelni, úgy is tettek. Azóta Dulurin-falva a neve.
Átdolgozta: Beke Margit/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése