Kínai mese: A tehénpásztor és a szövőlány

Volt egyszer egy szegény tehénpásztor.

Tizenkét éves korában szegődött el a gazdához, s azóta őrizte a tehenét. Pár év alatt nagyra nőtt a tehén, meghízott, és a szőre sárgán csillogott, mint az arany. Mert nem akármiféle jószág volt, hanem maga a tehénisten.

Egyszer, amikor szokás szerint kint jártak a hegyek közt a legelőn, megszólalt emberi hangon a tehén.

- Ma van Héteste utolsó napja - mondta. - Jade isten kilenc lánya ma fürdik az égi tóban. A hetedik olyan szép, olyan okos, hogy gondolni sem lehet nála szebbet és okosabbat. Ő szövi a felhők selymét az ég királyának és királynőjének, s ő igazgatja a lányok varrását-fonását a földön. Ezért hívják szövőlánynak. Ha odamész, és eldugod a ruháját, férje lehetsz, s vele együtt halhatatlan.

- Úgy ám - felelte a tehénpásztor -, csak az a tó fenn van a magasságos ég csúcsán. Hogy is tudnék én oda feljutni?

- Majd én felviszlek - mondta a sárga tehén.

A pásztor felült a tehén hátára. Azon nyomban felhők göngyölődtek az istenállat lába alá, és a magasba emelték. A fiú érezte, hogy a fülébe szél fütyül, s mint a villám, úgy repülnek. Egyszer csak megállt a tehén.

- Megérkeztünk - mondta.

A fiú körülnézett. No hiszen, volt mit néznie! Jade-ból volt a fák törzse, smaragdból a lombjuk. Jáspisból volt a fű, korallból a virágok. S e pompa kellős közepén ragyogott egy négyszögletes tó. Zölden hullámzott a vize, és aranyhalak úszkáltak benne. Fölötte pedig varázslatos madarak repkedtek, és édes énekükkel betöltötték a levegőt.

A fiú a fürdőző lányokat már messziről megpillantotta. Ruhájuk szép sorjában ott feküdt a parton.

- Fogd gyorsan azt a piros ruhát - mondta a tehén -, és rejtőzz el vele az erdőben. Bármint kérjen, könyörögjön a lány, ne add vissza addig, míg meg nem ígéri, hogy a feleséged lesz.

A pásztor lecsúszott hát a tehén hátáról, fogta a piros ruhát, és megindult vele. A kilenc lány most vette csak észre az idegent, és szörnyen megijedt.

- Hogy kerülsz ide, te fiú - ripakodtak rá -, és hogy mertél hozzányúlni a mi ruháinkhoz?! Tedd le, de tüstént!

De a pásztorfiú nem adott a szavukra, hanem közben szépen elbújt egy jade-virág mögött.

Partra futott akkor nyolc lány, és felöltözött.

- Hetedik testvér - szóltak vissza -, eljött érted, akit az Ég küldött. Mi, a testvéreid most magadra hagyunk.

A szövőlány pedig ott guggolt nyakig a vízben. Szörnyen szégyellte magát, s így szólott:

- Pásztorfiú, add vissza a ruhámat, de tüstént!

A fiú a parton csak nevette.

- Ha megígéred, hogy a feleségem leszel, visszaadom.

A lány nem akart beleegyezni.

- Az istenek ura az én apám - mondta -, nem mehetek férjhez, csak ha ő akarja. Add vissza nyomban a ruhámat, másként megbüntet téged.

Megszólalt ekkor a sárga tehén:

- Titeket egymásnak szánt a sors, és én szívesen megkötöm a frigyet. Apád, a mi atyánk sem fogja ellenezni.

- Te haszontalan, oktalan állat - mondta a lány -, hogy merészelsz kötni és oldani?

- Kérdezd meg azt az öreg fűzfát a parton - válaszolta a tehén. - Megszólal majd emberi hangon. A ti frigyeteket az Ég akarja.

A lány megkérdezte hát a fűzfát. A fűz emberi szóval válaszolt: " A Héteste hetedik napján a pásztorfiú a szövőlányt elnyeri."

Mit volt mit tenni, a lány beleegyezett. A pásztorfiú visszaadta a ruhát, és előrement. A lány felöltözött, és követte. S így az Ég parancsa szerint férj és feleség lettek.

Hanem hét nap múlva a fiatalasszony búcsút vett férjétől.

- Az Ég ura rám parancsolt - mondta -, fogjak bele a szövésbe. Ha tovább késlekedem, félek, megbüntet. De ha most el is kell válnunk, majd még összekerülünk, bizonyosan.

Így szólt, és útnak eredt. De a pásztorfiú utánaszaladt. Már-már el is érte, és akkor lány kikapta hajából nyílforma tűjét, és húzott vele egy vonást, ott álltak a két oldalán, és csak néztek-néztek egymásra.

Így állnak ma is, a tejút két partján, telis-tele vágyakozással. Ám minden évben egyszer, Héteste utolsó napján mégis egymáséi lesznek. Aznap a varjak felszállnak az emberi világból, és testük hídján átkel a szövőlány a Tejúton. S csakugyan, olyankor se este, se reggel egyetlen varjút sem lehet látni. Az ünnep estéjén pedig gyakran esik finom, lágy eső. Egymásra néznek ilyenkor az asszonyok, és azt mondják:

- Most vesz búcsút a pásztorfiú a szövőlánytól. Hogy hullanak a könnyeik!

A Héteste utolsó napja ezért esőünnep Kínában.

Hogy mindez így történt, látja, aki csak feltekint a csillagos égre. A Tejúttól nyugatra ragyog a szövőlány hármas csillagképe, szemközt vele, a túloldalon hat fényes csillag a tehénpásztor csillagábrája. S még az is örökre bele van írva az ég könyvébe, hogy egyszer a tehénpásztor megharagudott a szövőlányra, mert nem akart hozzá átkelni, s az égi istrángot feléje hajította. Ott dereng az istráng három kis csillaga a szövőlány lába előtt. Ahogy a tehénpásztor mellett is egész sereg kis csillag világol, valaha az a szövőlány orsója volt, a pásztorra dobta, s ott törött szét éppen a fiú lába előtt.

/Ford.: Lengyel Balázs/