Google+ Followers

2014. február 26., szerda

Gárdonyi Géza: A rózsatolvaj

 

A kisbíró belökte az ajtót, az ajtón meg belökte Bagolyt.

Bagoly valósággal úgy nézett a bíróra, mint a bagoly. Ugyanaz a ruha volt rajta, amelyet írnok korában viselt, csak a cipője nem volt ugyanaz, mert mezítláb járt már régen.

Különben a ruha éppen úgy elkopott, mint az ember. Ahhoz az elvadult, rendetlen, tüskés archoz nagyon hozzáilletek a százszínű, avult rongyok, és azokhoz a hidegtől elcserepesedett, kérges lábakhoz bizony nem is illett volna valami finom angol gyapjúnadrág.

Csimasz esküdt kihúzta az öklét a bekecs hasitékából, és gyöngéden meglökte az új jegyzőt:

- Evvót a kisasszony szeretője!

A jegyző nagy érdeklődéssel vizsgálta a csavargót: hogyisne, mikor a másik eleven alakját is láthatja annak a szomorú történetnek, amit a sályi fák regélnek, sályi szellők elsuttognak, és a sályi hold megálmod.

A fülébe csendül a nóta, mit annyiszor hallott a réten, mezőkön, ami esténként most is kisír a fonókból:

Nagyságos úr, kérem az egekre:
Adja nekem a kisasszonyt örökre!
- - - - - - - - - - - - - - -
Nagyságos úr csak nevetett, nevetett:
Az ifiúr szeme gyöngyöt pergetett!
- - - - - - - - - - - - - - -
Száz rózsa nyílt az uraság portáján,
Kettő hervadt a kisasszony orcáján:
Az uraság száz rózsáját odaadná,
Csak a kettőt még egyszer viríthatná!

S így ment a nóta tovább, egészen a fiatal írnok elbujdosásáig, megőrüléséig. Bezzeg szerette volna az öreg nagyságos úr visszahozni az írnokot, de úgy meg volt az bolondulva, hogy kötéllel sem bírták volna visszahozni.

No hát most itt áll a sokat emlegetett ifiúr. A szép kisasszonyt ma teszik a földbe, a regényhőst ma teszik dutyiba. De hogy is lehetett ily madárijesztőbe szerelmes az a szép kisasszony? No, már ilyen toprongyos, vad bolond miatt halálos vétek volt olyan szép leánynak meghalni!

A kisbíró bal kezébe fogta a süvegét a somfabottal együtt, aztán a hüvelykujjával gesztikulálva adta elő az esetet:

- Onnan hozom, bíró uram, a kertésztől. Csaknem agyonverte, mer aszongya: ott lopott. Mondok, ha lopott is, mi köze magának ahhó, az a mi dógunk! Azé van a bíróság, hogy megítéjje!

Bagoly mindezt nem hallgatta. Kinézett az ablakon az udvarra. Ki tudott nézni, pedig a téli nap vakító fehér sugára egyenesen a szemébe tűzött. A bíróné egy nagyszemű kukoricarostát vizsgált. A rostán áthullott a napsugár: apró, fehér fényvirágok rezegtek, ingadoztak a fekete földön. Ezeket nézte-e Bagoly vagy a pirospozsgás bírónét? - ki tudná ilyen bolond fejnek a gondolatát! A jegyző kivette a pipát a szájából, forgó füstcsomót rebbentett a gerendák felé, aztán odafordult a bíróhoz, és így szólt:

- Bolondok fölött csak nem ítélünk!

A bíró vállat vont, és megemelte a szemöldökét.

- Mán amilyen az eset!

A jegyzőt láthatóan bántotta a paraszt-bölcsesség.

- Bolondokra nincs törvény!

- Hászen majd csinálunk rá.

Ezt a bíró olyan hangon mondta, mintha azt akarta volna a jegyzővel megértetni, hogy ő mindenre tud ítéletet.

A jegyző nem is szólt aztán semmit. Megfogta a kostökön lógó pipaszurkálót, és úgy belebökött a sistergő pipatorokba, hogy az menten kilyukad, ha tajtékból van.

- Hát loptál? - kérdezi a bíró, s látszott rajta, hogy jólesik neki a tegezés.

A kisbíró oldalba csiklandozta a Bagolyt a botjával.

- Azt kérdezi a bíró úr, hogy loptál-e?

( Ő is merte most már tegezni az írnokot!)

A csavargó összerezzent az érintésre: kimeresztett szemei rávillantak a bíróra, aztán körülfutott tekintetével az esküdteken.

- Loptam! - rebegte. - Az üvegházba rózsák nyíltak, másutt elhervadtak!

- Minden fehér rózsát ellopott! - vágott bele a kisbíró röhögve.

- Aztán minek volt az neked? - kérdé szigorúan a bíró.

Az őrült rákapta keze-fejét a homlokára: tágra nyitott szemének könnyel befutott csillagai mereven néztek a szoba sárga földjére, és vérehagyott ajkain kireszketett a hang:

- A kisasszony koporsójára!

 

 






Mikszáth Kálmán: A négy ló legendája



Szép asszony-királyunk, Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamps-i gyep még akkor igazán csak gyep volt: üdezöld fű termett rajta, nem csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.

Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa. Már talán Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben  eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacilusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek: Gyű, Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda közibe vág a két griffnek: „ Hadd lássuk, hol termett több zab!” De az ellenfelet is biztatják a kocsiba ülők: „ Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!” Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el minden percben.

A királyné fülébe jutott az új élvezet híre messze földről és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.

Beszéltek az angol lordokról, hogy egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért ersztve beléjük. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek.

Laxenburgban volt az első efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.

A felséges asszony lázas érdeklődésben égett: minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József főherceget is megbíztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival.

-      De ha nincsenek lovaim – felelt mosolyogva a főherceg, aki jobban szerette a könyveket.

-      Meg kell tenni – mondta a királyné szigorral

Nem volt menekülés.

A királyfinak szót kellett fogadnia, s lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem mosódó.

Jött a kitűzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy arcát a napfény meg ne süsse.

Mert még mindig őrizte az arcát, amelyről azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenként a tündérek. ( Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a tégelyből.)

Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok, Kolowratok, a háromagyarú Kinskyek, a Kaunitzok, hímzett sörényes oroszlánnal a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni látszik a bőrük alatt.

Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egysorba verődnek. Mikor harmadszor is összeveri piciny tenyerét, akkor megindulnak.

De még várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.

Suttogó moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.

-      Ah, ah! Ezek a lovak!

Csakugyan furcsák voltak. Az egyik sovány, elcsigázott gebe, csak úgy zörögtek rajta a csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott felülni a hátára.

Mintha csak ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott, lusta állat, mely mozdulni sem bírt a renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két szemére vak.

A királyné idegesen vonta kérdőre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak:


-      Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok ezek?

-      A vásárban válogattam őket össze.

-      Mondhatom, értesz a lovakhoz – jegyzé meg haragosan. – Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival?

-      Éppen nem – felelte József – hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni.

-      Halljuk! – mondta a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. – Halljuk, mi okosat gondolt ki a mi szeretett fiunk?

-      Az elcsigázott, sovány gebe a nép: a féktelen, szilaj paripa a papság…

-      Hallgass, hallgass!

De a királyfi arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság: nem tudott hallgatni többé, vakmerően folytatta:

-      Az elhízott, renyhe ló a nemesség…

-      Ah – szólt a királyné csípősen. – Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról?

-      Bocsánat, felség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.

Eddig a hagyomány a „kínos jelenetről”. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi ( kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte őt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe.

Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakodalmakon, vagy a szüreti tűznél csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni egészen nemigazzá.

Sinka István: Fölöttünk örök lomb



Éva öltözködi bűvös ruháját,
s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
S míg a hold rendezi lila szobáját,
galambok álmodnak: Az este éjjűl.

Fülembe suttogó őszi kedvesem,
igézve állunk: nincsen sír s halál.
Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
s a szeme, a szeme nagy violasugár.

Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.

Petőfi Sándor: A hold elégiája


Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem,
Hogy a legnyomorúbb lénnyé tettél engem?
Inkább volnék a föld utósó szolgája,
Mint az égen az éj ragyogó királya,
Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában,
Mint itt járok ezüstsarkantyús csizmában,
Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
inden kutya, minden poéta megugat!
S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
Kinek nem a szive, csak a füle mozog,
Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
Rokonérzelemből hogy velök busúlok.
Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
Hanem a méregtől, amely a torkomon dul,
Hogy ekkép komáznak énvelem e fickók,
Mintha együtt vernénk a csűrhére disznót.
Néha-néha jön egy az igazijából,
Egy kipattant szikra isten homlokából,
Egy valódi költő, s dala hallatára
Keblemet megtölti a gyönyörnek árja:
Csakhogy, csakhogy amig jön egy ilyen dalnok,
Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
Efféle mákvirág minden bokorban nő,
Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
Minden este félve kezdem útazásom:
Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik,
Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
Mintha el akarná messze hajítani,
Talán mert markába nincs mit szoritani,
S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott cigány,
Az erek is csakugy dagadnak a nyakán.
S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez,
S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
Épen most buvik be a kemencelyukba,
Sűlt kolompért szed ki, pofázza befelé,
Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát!
Ez a bájos orca épen méltó hozzád. -
Megmondtam, aminek nem-tudása gyötrött,
Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5