Tormay Cécile: A régi ház (részlet)

Még tavasz volt, de a nyár már a Duna felett járt, és a folyó közepén, mint egy úszó erdő. kivirágzott a Palatinus szigete.

Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a sziget irányába felfelé a Duna mentén. Kristóf kísérte, és mint rendesen, aznap is elkésett. A társaság, amelyhez csatlakozni akartak, már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton, integettek a szigeti révésznek. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy csónak mozdult. Lassan evezett át a folyón.

A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat hallott. Valaki a nevét mondta. Valaki csodálkozva ismételte meg:

- Ulwig Anna...

Önkéntelenül visszafordult, Kristóf köszönt.

A szürke gáton egy fiús arcú nyúlánk lány jött feléjük.

- Nem ismersz meg? - kérdezte Annától. - Igaz, hogy régen találkoztunk. Emlékszel?

Most már emlékezett: Illey Márta volt.

- A táncórák...

Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Márta hirtelen oldalt pillantott.

- Tamás! - és bemutatta a bátyját.

Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Felpillantott. A férfi arca egészen idegennek rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át belsején magányos gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara mint egy felhő szállt át a szemén. Már elmúlt...Csinos mosolya gúnyosan vonta fel az ajka szegletét.

Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A vízről felverődő nap mozogva himbálózott a szemében. Kristófhoz fordult.

- A testvéred meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg földet. Akkor is kinevetett...

Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csónak a sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden ami volt a parton marad, és ő könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait, a nagy ragyogáson át.

Illey Márta megszólalt:

- Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékszel Tamás? Otthon is hallgattuk. Éppen úgy, zúg, mint az illei erdők.

- Én is szeretem a Dunát - , mondotta Anna fátyolozott hangján. - Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből...

Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt, és ijedten meglökte a húgát, hogy ne mondjon többet.

Anna elmosolyodott.

- Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket...Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: - Sohasem hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég ugyanazt. Mire bevégezte, senki sem emlékszik a kezdetére.

Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajon hol lakik a szabója? Keskeny cipőjét is nézte, és közben a pad alá dugta a lábát. Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.

Illey elnézett a víz felett, mialatt beszélt:

- Ki tudja miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne, hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldensárga tőle...- Áthajolt a kishajó peremén. Alulról locsogva verte a víz a csónak orrát. - Maguk erdőzúgásra meg zenére gondolnak, - mondta mosolyogva -, látják, nekem úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik.

- A gulya?...Annának nevetnie kellett.

A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csónak feneke csikorogva csúszott fel a kavicsos partra.

A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával. Egy elvél a fehér foga között maradt.

A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves zöld csendbe léptek. A fű magas és puha volt. A fák mélyen lehajoltak, és alattuk a sűrű árnyékban szárnyas, ezüst szilánkok úsztak. Mint egy kicsiny zümmögő aranyharang, egy vadméh szállt fel a magasba.

- Meg kellene keresnünk a többieket -, mondotta Anna a bátyjának. Egyszerre kedvetlen lett.

Kristóf elfintorította az arcát. Márta kérlelte őket.

- Maradjunk együtt -, mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta: a hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna, és visszatartaná. Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét, és csapódtak össze mögöttük.

- Mintha egy zöld tó fenekén járnánk...

- Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.

- Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.

- Sokáig? De most már itt van.

- Itt van...Anna elhallgatott. Hirtelen oldalpillantással nézett Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tűnt fel neki. Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey Tamás élesen metszett sovány arca ellentmondott az emlékezetének.

A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját. A nap az arcába sütött.

Anna megállt. A szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna az éggel. Az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey Tamást. Hiszen ő volt. Egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét haja fénylett. Úri formájú feje finom vonallal hajlott bele a nyakába, mint egy telivér állaté. Anna tekintete finoman simította végig. Ez nem az Ulwigok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán sohasem hordtak terhet az illei urak.

Megtalálta, amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás oldalán odébb ment, úgy érezte, hogy egy remegő, boldog nevetés áradna szét bőre alatt, fel az ajkára, bele a szemébe. A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást. Hiszen annyi mondanivalójuk van...

Illey Tamás is beszélni kezdett.

Anna megtudta, hogy szülei már nem élnek. Hogy lenn, délnek, a Duna mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az ablakon. A Duna is hallatszott. És az őszi ködben vadászkürtök. A szántásban nagyszarvú fehér ökrök. Mögöttük a hajdani illei jobbágyok. Mintha minden a barázdából nőtt volna ki...

Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját. Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt. Szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha igazán el találna menni? Önkéntelenül kérdezte:

- De ugye azért visszajön onnan megint?

- Vissza? - a férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény. - Már nem mehetek oda. Ille már nem a mienk.

Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el, hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan mosolygott. Ezt észrevette.

- Mi baja? Semmi...Hogy miért kérdezem? Csak úgy. Azt hiszem, hogy megütötte a visszacsapódó gally.

- Nem bántanak engem a fák.

Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott állnak a ház előtt. Ha fújt a szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna megérteni a gyerekek. Éppúgy, mint mikor az öregek a szalonban latinul beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a szélben. Mint a csákóforgók. A kert végében pedig egy cserfa volt. A hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya kérgébe. Azután is, mindég megmaradt a nyomuk.

Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.

- Ott, ahol először találkoztunk a kis tisztáson, ott is van egy cser, és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.

Botjával egy fára mutatott.

Eddig szinte siettek beszélni. Mintha kettesben akarnának járni ott is, ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk. A jelenhez értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor vették észre, hogy egyedül vannak.

A pillanat megállt, aztán elrepült.

Illey Márta nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy csokor vadvirágot emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki, és olyan szépen tette egymás mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.

Anna a csokorra nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló csipkegallérjára, a mellére. Oda tűzte volna. Hazavitte volna. De Illey Tamás nem adott neki virágot.

Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett, lépcsőkhöz ért, és eltűnt. A letaposott, százados lépcsők alatt, a bozótos mélyedésben szelíd, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek között. Megzöldült, kihűlt templomfalak: Szent Margit ódon monostora.

A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.

Anna megismerte Müller apothekáriusné csokoládészínű napernyőjét. A napernyő rugóra járt. Most félre volt billentve, mint egy kerek legyező. Gárdos protomedikus régi divatú cilindere látszott. Gálné nagy kockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejts kalapja.

- Hiszen ott mennek -, mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját, és visszarántotta.

Kint az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve, nekihevülten, mintha dolgoznának.

Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult. Csak a szeme volt a régi. Az a szép, árnyékos szeme.

Kristóf sokáig nézett utána.

Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd úr a kamomilla terméséről beszélt. A púpos kis Gál, a számító borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak annyit, mint régen.

- Nekem részeg emberek kellenek! - kiáltotta, és nevetett hozzá.

Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak ki belőle.

Anna Illey Tamásra nézett. Feltűnt neki, hogy az alakja milyen magas, és arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje vonta.

- Utánuk megyünk -, mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta volna megnyugtatni.

- Majd aztán...Kristóf nevetett, és az ellenkező irányba indult. Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta festő szeretne lenni. Egy képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt, és a tűz lángjában kicsiny, vöröstestű tündérek hajlonganának. Magas, fehér várkastélyt is festene. Fenn a hegyen. Nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű, fehér asszony állana. Csak a haja lenne fekete, és lobogna, mint egy zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról, Mozartról. Ügyesen a felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt, bár sohase utazott. Építészetről: könyvekről: melyeket nem olvasott, és közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetéssel.

Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni, ha akar, és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke fejével, kissé beteges arcával.

Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horganyzott hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny, kavicsos föld kettéhasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget felvonta horgonyát. A hajó megindul, és viszi őket messze a végtelen felé, melynek nincsenek partjai.

A nap lesüllyedt a hegyek mögött. Anna felrezzent, és utánanézett.

- Elmegy...

A kihűlt, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.

Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül papírdarabok és hosszú nyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.

A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt. Megunta a szerepet, amelyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért, ha kedve tartja. Az ősi illei Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta, hogy Tamás tegezte őt, mint a Kaszinó-beli barátait.

Mióta csónakba szálltak, Anna is szótlan lett. Ünnepnap este volt, és holnap hétköznap lesz megint...Világos mosolya kialudt az ajkán. Visszanézett a távolodó sziget felé. Aztán lehúzta a kesztyűjét, és lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a kezén.

Illey a hajó peremére dűlt, és lenézett a vízre. A holdas halvány ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy zafír: egy kék villanás: egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta lemosni a lány ujjairól.

- Hogy húz az ár -, mondotta Anna.

Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna úgy tett egy pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.

A csónak partot ért.