Egyszer volt, hol nem
volt…Hopp! De nem mese az, amit most itt el akarok mondani. Való igaz történet.
Kezdjük hát másképpen.
A mi magyar
nemzetünknek, mióta itt a Kárpátok-koszoruzta, Duna-Tisza-öntözte,
aranykalász-ékesítette szép hazában lakik, mindig sok volt az irigye. Idegen
népek és nemzetek irigyelték és el akarták venni tőle ezt a drága, szép földet,
amelyet pedig, mint Attilától rászállt jogos örökséget foglalt el, több mint
ezer éve. És századokon keresztül vérelle-verejtékkel védett és művelt. Sőt,
mint vitéz keleti őrség, Nyugat-Európának is védőpajzsa és bástyája volt.
De az irigykedők, a
prédára éhesek ezt nem ismerték el és nem méltányolták. Még azok sem, akiket a
magyar öntestével védett s akiket jószivvel és vendégbarátsággal befogadott,
mikor régi hazájukból az ellenség kikergette őket.
Fegyverrel és nyiltan
nem mertek szembeszállni, mert a magyar katona vitézsége is irigységük és
félelmük tárgya volt, mindenféle alattomos eszközökkel igyekeztek hát a
magyarnak ártani, azt rontani, gyengiteni.
Ilyen eszköz volt
sokak kezében a hazugság és rágalmazás.
Azt hazudozták
mindenfelé a magyarokról, hogy azok müveletlenek, barbárok, sőt emberevők…Gúnynéven
csak ugy emlegették őket – a vadmagyarok!
Ha megtudták, hogy valaki
a müvelt nemzetek fiai közül ide akar utazni, hogy személyesen ismerje meg ezt
az országot és népet, azt mindenféle badar rémmesével igyekeztek visszatartani.
A nyugatmagyarországi
utazó a régi időben is többnyire Bécsen keresztül igyekezett Magyarországba.
Ott hirdették tehát különösen a badar rémmeséket a magyarokról.
Történt pedig egyszer
– több, mint jó száz éve már, - hogy két előkelő angol lord érkezett Bécsbe.
Ők is sokat hallottak
már a magyarokról. Badar hazugságot és igazságot vegyest. Elhatározták tehát,
hogy személyesen győzödnek meg róla: mi a hazugság és mi az igazság.
Milyen is hát valóban
az a „vadmagyar”, akiről különösen Bécsben hallottak ismét cifra dolgokat.
Volt Bécsben egy főuri
ismerősük, akivel még Londonban ismerkedtek össze, mikor az ott járt. Akkor azt
is hallották róla, hogy magyar főur volt az illető, de ebben egy kicsit
kételkedtek. Merthogy tökéletes angol nyelven beszélt velük és németül is
tökéletesen tudott. Inkább németnek vélték, mert különben miért is laknék
Bécsben?
Azt persze ők nem
tudhatták, hogy sok magyar főurnak az volt akkor a rossz szokása, hogy
idegenben s különösen Bécsben élt és ott költötte el magyarföld-adta dús
jövedelmét.
A lord urak bécsi
ismerőse: Esterházy Miklós herceg volt, ő nem éppen uri kedvtelésből lakott
Bécsben. Magas hivatalt is viselt ott az udvarnál. A magyar nemes testőrség, a
magyar gárda kapitánya volt.
A két lord ezt csak
Bécsben tudta meg és nagyon megörült a hirnek. Mégis csak magyar lesz, -
gondolták – legalább ugy félig. Azok a magyar gárdisták pedig bizonyosan
egészen magyarok. Láthatnak hát már
Bécsben eleven magyart!
Felkeresték Esterházyt
s kérték, hogy mutassa be nekik a magyar testőröket. Esterházy elvezette őket a
testőrök lakására, a gárda-palotába.
Bekopogtatott a
legelső ajtón. A lordok feszült kiváncsisággal vártak. Csend. Semmi felelet. A
lordok összenéztek:
- Valami udvariatlan
fickó lehet. Nem is válaszol a kopogtatásra. Afféle „vadmagyar”.
A kapitány ujra
kopogtatott, most már erősebben.
- Bujj be, ki vagy? –
kiáltott a bentlévő gárdista kedélyesen, azt hivén, hogy valamelyik bajtársa
jött látogatóba.
Esterházy kapitány
kissé megütődött a nem éppen udvarias hangon és még jobban, amikor előkelő
vendégeivel belépett a szobába.
Az ifju gárdista
ingujjra vetközve ült iróasztalánál. Az asztalra hajolva, hosszuszáru selmeci
pipájából erősen fujta a füstöt. Oda se nézett, csak hátra kiáltott:
- Ülj le és várj, amig
szólok!
Esterházy az első
pillanatban zavarba esett, szinte meghökkent.
- Vége a magyar
becsületnek! – cikázott át agyán. – Ezek a finnyás angolok ugyancsak szép hirét
viszik majd a „vadmagyarnak”, aki így fogadja őket…
A lordok nagy szemet
meresztettek. Az erős dohányfüsttől köhögve, valamit mondtak is, talán ezt:
- No, ez csakugyan
olyan „vadmagyar”…
Esterházy kapitány a
következő pillanatban kemény vezénylő hangon kiáltott:
- Kisfaludy gárdista!
A gárdista fölugrott
s majd kőbálvánnyá vált, mikor a gomolygó füstfelhőben megpillantotta
kapitányát és a két előkelő idegent. De hamarosan feltalálta magát. Magára
kapta attiláját, ezüst sarkantyúját összecsapva, katonásan tisztelgett.
- Bocsánat, kapitány
uram – mondotta, - nagyon elmerültem a munkába.
A lordok könyveket,
papirost, tollat, tintát pillantottak meg az asztalon. Megint összenéztek. De
most már látszott rajtuk, hogy a vadmagyarról való véleményük szelidülni kezd.
Esterházy három nyelven
szólt a gárdistához: magyarul, németül, latinul. A gárdista mind a három
nyelven hibátlanul, értelmesen felelt, a lordok egyre növekvő csodálkozására.
- Mit dolgozott most? –
kérdezte Esterházy francia nyelven.
- - Tassót, a nagy
olasz költőt forditgattam hazánk nyelvére, kapitány uram! – válaszolt ugyancsak
franciául a gárdista.
Ezt a lordok is
megértették, de egy kicsit alighanem kételkedtek benne. Odaléptek az asztalhoz,
vizsgálgatták a könyveket, irásokat. Saját szemükkel is meggyöződhettek, hogy
valóban Tasso művei vannak az asztalon.
- Sajnálom, hogy az
urak nem tudnak magyarul, - mondta most a gárdista, - én pedig nem tudok
angolul. De francia nyelven ugy látom, megértjük egymást.
És nyomban
leforditotta Tasso néhány versét olaszból franciára. Egyben szivesen meghivta a
nemes lordokat az őszre Badacsonyba szüretre, ahova ő is hazamegy.
- Én is elkisérem az
urakat, - mondotta most már teljesen megnyugodva és derülten Esterházy
kapitány. – Ott majd megismerik a többi „vadmagyart „ is.
A lordok melegen
kezet szoritva vettek bucsut – a viszontlátásra Badacsonyban! – a vadmagyarnak
vélt ifju gárdistától, Kisfaludy Sándortól, aki igy Bécsben is megmentette a
magyar becsületet és később is annyi dicsőséget szerzett nagy müveltségével és
nemes magyar költészetével magának és a nemzetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése