2014. január 22., szerda

Heltai Jenő: A halál és az orvos



Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a városligetben, Morbidusz doktor szanatóriuma előtt. A libériás lakáj, aki összevont karral, némán ült mindeddig a kocsis mellett, leugrott a bakról. Hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu villamos csengőjét. A csengő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges emberek aludtak: a portás, az ápolónők, az orvosok és mindenekfölött Morbidusz doktor, a szanatórium igazgatója, világhírű tudós és egyetemi tanár, a lép- és epeoperációk nagymestere.

A lakáj másodszor is, még hevesebben, még követelőbben becsöngetett. A portás álmosan és mérgesen kászálódott, hogy ajtót nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rosszkedve valamelyest enyhült a borravaló előrevetett árnyékában.

- Gyorsan! Gyorsan! - mondta a lakáj izgatottan. - Rögtön keltse fel a tanár urat. A kegyelmes úr halálán van.

A portás nagyon jól tudta, hogy aki Morbidusz doktor ilyenkor fölkelteni meri, annak legalábbis milliomosnak kell lennie. Habozás nélkül fölrohant a tanár hálószobájába, ráncigálni kezdte a lép- és epeoperációk nagymesterének hálóingét. Morbidusz doktor nagy nehezen fölébredt: eleinte dühöngött egy kicsit, de amikor meghallotta, hogy valami kegyelmes úrról van szó, vígan és fürgén öltözködni kezdett.

Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába burkolózva, ment is már lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A lakáj tisztelettel megemelte cilinderét, és kinyitotta a hintó ajtaját.

- Kihez megyünk? - kérdezte a tanár, miközben beült a kocsiba.

- A kegyelmes úrhoz - mondta a lakáj.

- Jó, jó - türelmetlenkedett a professzor -, de mi a neve? Mi a neve?

- A Halál - felelte a lakáj csöndesen.

Aztán becsapta az ajtót. A következő pillanatban a kocsi elindult. Mikor Morbidusz doktor ezt a jól ismert és meglehetősen félelmetes nevet meghallotta, kínosan elnevette magát:

- Álmodok! Álmodok!

Zsebébe nyúlt kis ezüst gyufatartóért, és meggyújtott egy szál gyufát. A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Morbidusz doktor rémülten vette észre, hogy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá: önnön ábrázata, amelyet az üléssel szemközt függő kis tükör mutat neki.

- Hm! Talán mégsem álmodok.

Belül a kocsi fekete posztóval volt bevonva. A tanár mind kényelmetlenebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak patkóinak dobogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült tova. Ha ugyan egyáltalán gördült. A tanár inkább azt érezte, hogy a kocsi mozdulatlanul áll.

Kinézett az ablakon, és megnyugodva mondta:

- Mégiscsak álmodok. Ez nem valóság...

Alig öt perce hagyta el a szanatóriumot. Most fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen, sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a semmibe oszlott.

- Ez nem valóság - ismételte a tanár, de már kevesebb meggyőződéssel. - Hát micsoda? De akár valóság, akár álom, mi történhet velem? Semmi. A világ teremtése óta tudtommal most történik első ízben, hogy a Halál saját kocsiját küldi el valakiért. Eddig személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy megtiszteltetés, elsőrangú megtiszteltetés.

Szivarra gyújtott, és immár inkább kellemes izgatottsággal várta, mi történik vele. Alapjában attól sem ijedt meg túlságosan, hogy esetleg meghal. De ezt a kombinációt nem látta valószínűnek. Otthon is meghalhatott volna ágyában: emiatt aligha kellett erre a fantasztikus ismeretlen vidékre jönnie.

- Másról van szó - mondta magában.

Ebben a pillanatban kinyílt a kocsi ajtaja. Ott állt a lakáj, kezében a cilinder. Udvariasan meghajolt:

- Méltóztasson.

A tanár kiszállt, körülnézett. Szűk, sötét udvarban volt, amelyet bágyadtan világított meg egy pislogó, rossz olajlámpa. Kaszárnyák, börtönök udvarain van éjszaka ilyen csönd és szomorúság.

A lakáj előresietett egy keskeny csigalépcsőn, a tanár követte.

- Tulajdonképpen mit akarnak velem?

A lakáj nem felelt. Ujját ajkára illesztette, mint a régi romantikus szomorújátékokban a titkolózó színészek. A tanár kedvetlenül ballagott mögötte. Hosszú és szűk folyosó végén álltak meg egy ajtó előtt. A lakáj kopogtatott.

- Ki az? - kérdezte belül egy hang.

- Itt van a tanár úr - jelentette a lakáj alázatosan. Az ajtó két szárnya kipattant, a szűk folyosóra vakító világosság tódult ki.

Morbidusz doktor egy pillanatra eltakarta kezével az arcát. De máris ment befelé a szobába. Ismeretlen és hatalmas erő vonzotta. Az első pillanatban üresnek látta a szobát.

- Tessék leülni - mondta a lakáj. - A kegyelmes úr rögtön jön.

Morbidusz doktor leült, és idegesen, izgatottan nézett körül. A halántéka lüktetett, a szíve rettenetesen dobogott. Akármilyen nyugodt és cinikus ember volt is, érezte, hogy valami nagy és félelmetes dolog történik vele.

A következő pillanatban megjelent előtte a Halál. Fáradtan mondta:

- Én hívattam a tanár urat. Bocsássa meg, hogy ebben a késő órában idefárasztottam.

Morbidusz doktor fölállt, és mélyen meghajolt. Nyugodt volt, sőt derült. Majdnem elnevette magát. Nem, nem ilyennek képzelte a javíthatatlan gyilkost. Ha nem számított is arra, hogy a hagyományos kaszás csontváz-embert látja majd panyókára vetett fehér lepedővel, mégis valami túlvilágit remél, valami impozánsat és megdöbbentőt, vagy valami nagyon szelídet. De ez a Halál...ez alacsony, töpörödött, vékonypénzű öregemberke volt, a derekáig sem ért. Arcán százezer ránc, a keze, a lába akkora, mint a gyermeké. Óriási bacilus, ez volt a kegyelmes úr. Királyi voltát csak nehéz bíborköntöse árulta el.

A Halál intett, a tanár újra leült. A Halál megszólalt. Panaszkodni kezdett:

- Nagy bajban vagyok. Nagybeteg vagyok. Attól félek, hogy meghalok.

Morbidusz doktor értelmetlenül, bambán bámult rá. Zavarodottan dadogta:

- Nem jól értettem a kegyelmes urat. Hogyan tetszett mondani?

- Nagyon jól értette - szólt a Halál szomorú mosollyal -, csak egy kicsit furcsán hangzott az, amit mondtam. És csak azért furcsán, mert én mondtam. Ha más mondja...Vagyis attól félek, hogy meghalok.

- A kegyelmes úr tréfál...

- Eszem ágában sincs. Ha tréfálnék, nem hívattam volna. Ismerem a doktorokat. Ha valaki ismeri, én ismerem őket. Ön az egyetlen, akiben megbízok.

- Kegyelmes uram, igazán nem tudom, hogyan háláljam meg kitüntető bizalmát, de...

- Ne vitatkozzon velem. Beteg vagyok, ezt megállapítja majd ön is, mihelyt megvizsgál. Hogyan jutottam hozzá, nem tudom. Egész életemben olyan egészséges voltam, mint a makk. Vénülök-e, gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a régi. A lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha nem gyógyít meg, végem van.

A Halál ez alatt a beszélgetés alatt mindjobban összeesett, a tanár mindjobban gömbölyödött és dagadt. Ha elfogulatlan harmadik nézte volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalmasabb és félelmetesebb lénynek.

A tanár megint fölvidult. Fürge volt, kellemesen izgatott volt. Az ördögbe is, fele se tréfa...A Halál beteg! Miféle furcsa és mérges betegség az, amely ebbe az évmilliók óta pusztító öregemberkébe diadalmasan belefúródott? Micsoda hihetetlen és fantasztikus ügy kerekedne abból, ha a Halál meghalna! És micsoda szenzációs és világrendítő esemény volna az, ha a Halált meggyógyítaná!

Morbidusz doktor alig fért a bőrébe. Jókedvűen dörzsölgette a kezét.

- Türelem, kegyelmes uram, türelem! Nem kell kétségbeesni. Mindjárt megnézzük, mi a baj!

A Halál csüggedten, fáradtan meredt maga elé. A tanár intett. A lakáj fölkapta az öreg kegyelmes urat, és levetkőztette, mint egy kisbabát. Az összeaszott emberke meztelenül még komikusabb volt, mint bíborköntösében.

Morbidusz doktor mohón nekiesett. Körültapogatta, körülszaglászta, benézett mindenhová, ahová csak benézni lehetett. Arca eközben mind nyájasabb lett, lelke azonban mindjobban elkomorodott.

- Semmi baj, semmi baj. Jelentéktelen kis operáció. Egy óra múlva kutya baja a kegyelmes úrnak.

Magában pedig ezt gondolta:

- A végét járja. Ha meg akarom menteni, ki kell operálnom a lépét, a máját meg az epéjét. Még így is kétséges az eredmény...

A Halál fölcsillanó reménnyel nézett a tanárra. De az kerülte a Halál tekintetét. Műszereit szedte elő a kézitáskájából, vízért, törölközőkendőért szalajtotta a lakájt.

A Halál aggodalmaskodott:

- Kibírom-e az operációt?

- Gyerekjáték. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt szemmel csinálom. Bal kézzel csinálom. Betegeim Bársonykéznek neveznek.

- Bársonykéz! - ismételte a Halál. - Ez a név tetszik nekem. Jó név.

- Meg is érdemlem. Majd meglátja, kegyelmes uram. Mindenesetre elaltatom egy kicsit.

- De kibírom-e a narkózist? Fölébredek-e utána?

- No de kegyelmes uram!...

A Halál maga is elszégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Belenyugodott abba, hogy Morbidusz doktor elaltassa. Elaludt.

A tanár egy kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált.

- Kezemben vagy, gazember. Ha akarom, véged van. Csak egy hajszálnyit kell tévednem, és megváltom a világot pusztításaidtól. És miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot.

De aztán meggondolta magát.

- Talán mégsem illik. Beteg szegény. Beteg. Az életét rám bízta. Nem lehetek bírája és hóhéra. Úgy kell vele bánnom, ahogy akármelyik más jólfizető, előkelő betegemmel. Megmentem.

Fölemelte a kését. De még nem vágott. Nagyon izgatott lett.

"Őrültség volna - mondta magában, mialatt a vér az arcába tódult és a feje zúgni kezdett -, őrültség. Soha többé erre nem lesz alkalmam. Megmentsem ezt a disznót? Hogy holnap eljöjjön értem, és eltegyen láb alól? Nevetséges! Élni fogunk, mindannyian örökké élünk, mihelyt ez meghal. És meg fog halni."

Erős és biztos kézzel kettőt vágott a Halálon. Azután föléje hajolt, és figyelte. A Halál ne mozdult többé. Meghalt.

A tanár nyugodtan megmosta a kezét.

- Fájdalom, a dolog nem sikerült - mondta a lakájnak, aki mereven állt az ágy lábánál -, a kegyelmes úr meghalt. Az epéje... de hiszen ezt maga úgysem érti. Sajnálom, hogy így történt. Talán, ha előbb küldenek értem...

Közömbösen, nyugodtan beszélt. Belül ujjongott a boldogságtól. Egy pillanatig sem tudta magát gyilkosnak: úgy érezte, hogy nem bűnt, hanem nagyszerű és minden időkre szóló cselekedetet követett el. Hallotta az egész élni vágyó világ örömrivalgását: látta magát, ahogy képekben, szobrokban, interjúkban és tudományos munkákban megörökítik. Látta magát, minden idők legnagyobb emberét, ahogy a népek milliói ünneplik, királyok és pápák kézcsókra járulnak eléje.

Úgy látszott, a lakájnak mindegy volt. Alázatosan fölsegítette Morbidusz doktorra a több személynek is elegendő bundát, és lekísérte a folyosón, a csigalépcsőn, a hintóhoz, amely feketén és mozdulatlanul várakozott az udvaron. A tanár beült a kocsiba, az pedig zajtalanul elindult a hegyi úton lefelé.

Morbidusz doktor a jól végzett munka tudatával gyújtott szivarra. Elégedetten mosolygott. Dicsőség, gazdagság, halhatatlanság...ezt viszi haza éjszakai kirándulásáról.

Hirtelen harsány tülkölés hangzott föl. A hintó megállt.

Morbidusz doktor nyugtalanul nézett ki az ablakon. Hatalmas óriás állott a hintó mellett. Árnyalakja kékesfehér fényben izzott, jobbján véres pallos lángolt. Komoran megszólalt:

- Bocsánat, tanár úr, meg tetszett feledkezni a honoráriumról.

Lepecsételt, nagy levélborítékot nyújtott át Morbidusz doktornak, aki kíváncsian és izgatottan feltörte. Huszonötezer korona volt benne.

- Nagyon kedves - mondta a tanár meghatottan -, köszönöm.

- Én köszönöm a tanár úr szíves fáradozását - udvariaskodott az óriás -, elég szomorú, hogy eredménytelen maradt...

- Bizony, bizony, az öreg kegyelmes úr egy kicsit elhanyagolta a dolgot. Előbb kellett volna...

- Én is mindig mondtam a papának...

Morbidusz doktor megdermedt.

- Tessék? Ön?...

- Igen - mondta az óriás egyszerűen -, a fia vagyok. Most én veszem át az üzletet.

Ezzel eltűnt a sziklák között, mialatt Morbidusz doktort a hintó hazaszállította a városligeti szanatóriumba.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5