Google+ Followers

2014. január 31., péntek

Alessandro Tassoni: A vödör elrablása X. énekéből



Farházy gróf úr megpillantá éppen
sátrából lépő szép Renoppiáját:
szakállát, fodrát hát hirtelenében
megigazítá, s tollas bóbitáját,
s mintha véletlen, meglepetésképpen
érné, oly mélyen hajtá bókra lábát -
s a lány, ki hírét hallotta, térdelve
bókoló grófját belépni kérlelte.

Tessékelte, sőt meg is udvarolta:
minő levente, minő nemes elme!
Szerelmére – szólt – méltóbb ha ki volna,
olyat, bizisten, már seholse lelne!
Csak nős ne volna! csak mást ne karolna,
rózsaláncot csak mással ne viselne!
S kivel a szép lány eképpen incselgett -
szegény fejének, nosza, több se kellett.

Ott lelte Titta egy diófa árnyán,
sétált, füstölgött magában, gomolygott
ajkán a szó, hol halkan, hol kiáltván,
hol jól kilépett, hol meg sompolygott -
s a római lovag ott mellette állván
tőle ily szót hallott, súgva, fojtott
hangon: „Testvér, hogy bánatom végezzem,
feleségemet meg kell, hogy mérgezzem.

„Nem mondom, fáj ez kegyetlenül nékem,
de rossz csillagom – mit tegyek? – így hozta!”
Azzal elmondta, hogy’ járt s miképpen,
s szép Renoppia mily szókkal kínozta.
Tittán lett a sor, meglepődni szépen.
Nagyot rikkantott, kinek víg most a
kedve:” Szerencsés fickó vagy te, grófom!
Megmondtam: te csak kereshetsz a bóton!”

Ki is fecsegte apróra a tervét,
Titta meg közben bíztatá erősen:
kinyílt a szíve, nem fékezte nyelvét,
riszálta magát nagy-hetvenkedően,
fel is dicsérte bűnös, szörnyű merszét,
mi lakik benne, nem titkolja ő sem -
kivált hogy azzal bátorítá Titta,
hogy nem derül ki úgysem holta titka.

Tudni kell hozzá, hogy a grófné asszony
volt a mi Tittánk szerelmének tárgya:
udvarolt szörnyen, s hogy szivére hasson,
járta sűrű szó, cseléd-hordta kártya -
hát hogy a grófra agancsot agasson,
itt az idő most, vélte, s jól bemártva
tollát, megírja, hogy és mint kivánja
holtra mérgezni gonosz, bolond párja.

Meg is köszönte a grófné: s evégből
a grófnak kandin leste minden léptét,
s hogy ők is lessék, a szörnyű merényről
felokosítá mindegyik cselédjét.
A gróf sem tett le a bűnös reményről
azonban, sőt éppen jótanácsot kért még
Sigoniótól, orvosától – s érte
arany- s ezüstjét vékaszám igérte.

Fő, hogy kipróbált légyen az a méreg,
ne légyen annak semmi orvossága,
hogy belehaljon az a „bűnös féreg”,
kinek „túlságos” – úgymond – „torkossága”,
s kit „érdemelten” szánt halálra végleg,
mely férji kéztől essék! Nagysokára
meg is lágyítá Sigonio mestert,
s így tőle némi – antimonra tett szert.

Méregnek hitte azt a gróf, s Modana
várát egy szép nap útjába ejtette:
köszönté párját ott – s az okos dáma
bókolt, miként ha semmit se sejthetne.
Kukkantott a gróf kamrába, konyhába,
mérget hol tálba, tányérba rejthetne -
de a szolgálók úgy tartották szemmel,
hogy oda volt már végképp szegény ember.

Bandukolt vissza, az ebédlő-házba,
végképp elbúsult, zavarodott képpel,
ott várta, esvén már-már méla gyászba,
mikor hozzák már, mi lesz az ebéddel.
Hozták is. Akkor, mintha borsot rázna,
méreggel sózta grófné levesét el:
úgy tett, mikéntha a szóróból szórná,
holott mellőle, egy zacskóból szórt rá.

Ám az okos nő élt a gyanuperrel,
s férjemuram míg dörgölte, kefélte
kezét a mosdón mindenféle szerrel,
mögötte sebten tányérját cserélte -
oszt’, mint ki épp csak kezet mosni kelt fel,
asztalhoz ült, de megfigyelte félve:
ha mit kóstolt már grófunk eleséget,
kedve csak ahoz lett a feleségnek.

Gróf úr ebédjét sietősen nyelte
( holtan ne lássa hű élete-párját),
s ment a piacra, ahol lefetyelve
gavallér pletykák igencsak megjárják.
Néki is legott megeredt a nyelve,
tapasztalván, hogy mily örömest várják:
s mert közönséget jókorát hódított,
példátlan volt már, akkorát lódított.

Hanem végül már oly sokat füllentett,
hogy beleszédült, hideg is jól rázta:
az antimontól nagyokat szellentett,
majd ebédjét is menten kirókázta.
Hallgatósága ijedten csellengett
körötte míg ő henteregve lázba’
gyóntatót hítt már: ne haljon vétekkel,
mivelhogy – úgymond – étették méreggel.

Hírneves Coltra S Galiano nyargalt,
örmény anyaggal, mákonyos terjékkel:
hugykémlő csővel más orvos is talpalt,
kitudni mérgét s hogy miképp verjék el:
borbély százával rohangált, s a kardalt
kezdte sok pap már, lelkét hogy nyernék el,
ruháit bonták, mondtak misefélét,
„ ne félj” – biztatták -, „ mondj csak mizerérét”.

Tölté az egyik terjékkel, olajjal,
kente a másik mindenféle hájjal:
nem győzte grófunk szóval, csak sohajjal,
sok orvosságtól elnehezült szájjal.
Hanem egyszer csak iszonyú robajjal
hasmenés jött rá! s oly roppant dagállyal,
hogy nadrágját is áttörte az ámbra,
s úgy folyt le combján sarkáig a lábra.

„Örök hatalma magasságos Égnek!”
- rivallt egy borbély -, „ hogy megértem ezt is!
Mióta élek, ilyen büdösséget
nem szagoltam! Még ránk hozza a pestist!
Vigyétek, nehogy itten érjen véget,
mert jő a dögvész!...” De akárhogy esd is,
tolongás támad, száll a sűrű por most:
majd’ agyonnyomták Cavalcát, az orvost.

Montecavallo termén kardinális
nem törtet úgy a konzisztóriumra
egymást taposva lépcsőn, mely spirális,
s hol bíborosnak gyomrot nyom ki gyomra -
éppígy tülekszik, akármit csinál is,
a pap s az orvos, egymást lökve, nyomva,
csakhogy kifelé – s ha ki bátrak bátra,
kettőt lép, s máris négyet lépett hátra.

Edényéből már lassan mind kicsorgott
az ámbra, s olymód terjengett a mély szag,
hogy kesztyü óvott minden érző orrot,
s a tér üres lett…Egyszerre csak éjszak
felől a grófhoz, ki árván kuporgott,
megindult egy pap, ki a nagy veszélyt csak
azért bírta, mert lángja egy nagy tűznek
kioltá orrát. Fittyet hányt a bűznek

tehát e jó pap, s meggyóntatta hát ott.
Aztán egy hosszú létrára fektették,
s – míg a büdösségnek tág sorfalat állott
a nép – a grófot házába vitették.
Hanem ki vitte, hiába kiáltott,
mikor letette palotán a testét:
egy banya jött csak elő sebbel-lobbal,
cipős ballábbal, fapapucsos jobbal.

/Ford.: Rónai Mihály András/

Giovan Battista Marino: Az Adone VII. énekéből


Kedves madárkák édes kedvesebbje,
aki röptében legmagasabbra fúrja
dalát, s a trilla lelke üdve-kedve:
a fülemüle, csalit szirén-húrja!
Ő itt a mester és a stílus egybe’
e szárnyas karban! és az ég azúrja
ezer futam közt ráismer, ha csendül,
ha ezertorkú torka dalra pendül.

Bűvös zeném te, ó csodák csodája,
te fel-kihangzó, halkkal lent enyésző,
felcsattanó, majd reszketeg dal árja,
csattogva teljes, megremegve késő,
setétes dallam s könnyű trilla bája,
te láncra-fűző, majd meg láncba-tépő,
te táncra lépő – ki ha gyújtsz, ha oltasz,
csodát dalolsz, ha kötözöl, ha oldasz.

Kacér kis dalnok! Ríme hol zsolozsma,
hol meg kacsintás: így egész a verse!
Vélnéd nem egyszer, hogy búsan zokogna,
s kacér sohajba vész a vége persze:
bú sípja tegnap, féktelen koboz ma,
csinált kis pauzák, víg futamok mersze -
mind benne zeng a fütty, a hang, a nóta,
az orgona, a síp, a lant, a flóta.

Mézes kis torka szabályosan mintáz,
olykor, szökellve hangján tiszta skála,
harmóniája egyre feljebb hintáz,
majd szétterül fent: aztán meg-megáll a
dallam, kitartja, leng a hangja, ringáz -
s lefut legott, szétporlik száz szilánkra:
torkán kicsattan, zeng és zsong a munka -
trillákat formáz kettős kontrapunktba.

Torkában mintha járna kis motolla,
mintha turbina volna izma rostja -
a nyelve vítőr, melyet friss koboldja
forgat, s amelyet nem fog itt a rozsda:
a dallamot fodrozza, felzsufolja,
majd széles, tágas ütemekre osztja -
dalát, vélnéd, a Menny országa ontja
torkán, amint cifrázza, majd kibontja.

Hogy ennyit elbír, el vajjon ki hinné,
ilyen apróság, árván, egyedül? Pár
kis ér s csontocska közzé vaj’ ki vinné
a dal atomját, mely ott legbelül vár?
A lég állt össze benne könnyű rímmé?
egy szárnyas hanggá, dallá, mely repül már?
Élő lehellet tollá szárnyal abba’?
Dalló pihék? Az ének szárny-alakja?

/Ford.: Rónai Mihály András/

Francesco Redi: Mi fán terem a szerelem?


Mikor én még kislány voltam,
azt olvastam, a szerelem
- s bohó fejjel bemagoltam -
krampusz, virgács, ijedelem.
Az ily dőre
csitri nőre
nézve minden hihető -
és a szerelem nevére
szivem vére
megreszketett félelmében.
De most, érettebb elmémben
nevetem már dőreségem -
mert új könyvem olvasom!
Benne lelem:
a szerelem
holmi szokás,
szívdobogás -
s ha nem tetszik, olthatom.

/Ford.: Rónai Mihály András/

Paolo Rolli: A távolból


Búvó csalit csendes árnya,
hozzád tér e megtörött
szív, hogy enyhhelyet találna
annyi tévelyek között.

Másnak kedves, engem régen
elhagyott a hű öröm,
elvesztettem békességem,
magamat is gyűlölöm.

Drága Phyllis, szép tüzecském!
mindenütt őt keresem:
hátha elbútt? szólj, füvecském!
S jaj, tudom, hogy nem lelem.

Hányszor födte árnyad óva:
lombozatból boltozat!
Boldog volt, de szállt az óra,
sebten, mint a gondolat.

Szóljatok hát, kegyes lombok:
látom-e még valaha?
Ah, az ekhó mit is mondott?
Kacag – hallga: - Hahaha!

Ámde mintha moraj kelne,
mint a sóhaj – mintha ő,
mintha kedvesem felelne -
s azt susogná: visszajő.

Moraj? Ekhó? Képzelődés!
Csak a rívó csermely ez:
sziklaélen lépdel ő és
értem sírva csergedez.

De ha mégis visszajönne -
késő lesz már, Istenem!
Szép szeméből tiszta könnye
harmatoz rád, cinterem.

/Ford.: Rónai Mihály András/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5