Vladimir Názor: Örök kötelék

Voltunk, milljó éve, tölgy és kúszóinda -
fülleteg lomb-ölén rejtett a rengeteg:
míg síkos üstököm zúgva túlzenghetett,
gyökered szomjasan fúrtad rostjaimba.

Ringatott ősvizek mélye – páros kagylót:
lázas tapadásban íved legédesebb
éle vágott rajtam oktalan mély sebet,
s fájdalmam vonaglón igazgyöngybe sajgott.

S ha két idegenként egymás közelébe
von a végzet sodra: élveteg rémlik át
rajtunk a sejtelem: rezzenő porcikánk
mélyén éled a tűnt változások fénye…

Szemem egéről is letűnsz, sorsom Nője:
itthagysz, és hiányod zúgja be poklomat -
ám a Csók számunkra száz létet tartogat,

hogy örök változás új csodákba szője.

/Ford.: Dudás Kálmán/