Linda Jennings: Fagy Jankó

 

Az Időjárás Palotájának lakói közül Fagy Jankó volt a legboldogtalanabb.

- Engem senki sem szeret - panaszolta. - Elhervasztom a virágokat, és az emberek, ha rájuk lehelek, dideregve mondják: "Jaj, de utálom a hideget!"

- Engem is utálnak néha az emberek - mondta az Eső.

- A parasztok szeretnek téged. Meg a kacsák is. Szeretik az emberek a havat is, hóembert építenek belőle. A gyerekek még a szélnek is örülnek, mert magasba röpíti a sárkányaikat. Csak engem nem szeret senki - kesergett Fagy Jankó.

Karácsonyeste Fagy Jankó kiosont az Időjárás Palotából. Lába nyomán keménnyé vált a föld, hogy szinte szikrázott. Jankó fölnyúlt a fák koronái közé, megborzongatta az ágakat, és belesett az örökzölddel, karácsonyfával ékes, barátságos otthonokba.

- Karácsony van, én is kedveskedhetnék valamivel az embereknek - gondolta. - Mondjuk, földíszítem az ablakaikat. Akkor biztosan megszeretnek.

Egész éjszaka dolgozott. Jeges ujjaival különösnél különösebb mintákat rajzolt az üvegekre. Volt ideje, nyugodtan maradhatott, mivel karácsony másnapján is nagy volt a hideg. Kihallgathatta, mit mondanak róla az emberek.

Julika beteg volt, ágyban feküdt. Szomorúan gondolt arra, hogy emiatt lemaradt a karácsonyi finomságokról. Álomba sírta magát. Reggel, amikor fölébredt, ránézett az ablakra és a lélegzete is elakadt a gyönyörűségtől.

- Milyen szép virágok! - kiáltotta. - Virágok és ezüst levelek! - Mindjárt jobban érezte magát.

És így volt ez mindenütt. Futott Fagy Jankó házról házra, hogy hallja, amint odabent a rajzait dicsérik. Mindjárt elfelejtette minden bánatát. Igen, csodálatos érzés volt, hogy az emberek őt is megszerették - és éppen most, karácsonykor.

/Ford.: Oláh János/
/Forrás: "A tél csengői csengenek"/