Egy barátom egyszer kiment Indiába, s az első
ember, akivel Bombayben összetalálkozott, magyar volt, sőt adósa...Az adós
annyira örült a meglepetésnek, hogy még szólni sem tudott, és még tartozását
kifizetni is elfelejtette. Ha pedig ilyen kellemetlen találkozás
háromszázötvenmillió ember között előfordul, mennyivel könnyebben megesik a
szomszéd kisvárosban, annak is egy kis házában, amelynek kapuján Bodó Dénes
iparkodik be és Borsos Lajos ki.
- Szervusz, Lajos - vidámkodik Dénes. - Hát
te mit keresel itt?
- Csak úgy bejöttem - mondta Lajos, és
zúzmarás szemöldökén látszik, hogy Dénest a pokolba kívánja, annak is a
legmélyebb fenekére -, beküldtek ezzel a kis fával, de nem lakik itt az illető.
- Ehen - mondja Dénes, és nézi Lajos hóna
alatt a kis karácsonyfát, mert karácsony felé járt már az idő. - Persze, persze
- bólogat Dénes -, de majd megkeresed... - És keményen bemegy a házba, mert ha
valaki karácsonyfát lop, ugye, legalább ne nézzen úgy az emberre, mint a
vasvilla. Még ő! Ámbár nem olyan nagy dolog ez a kis karácsonyfa, hiszen más is
úgy lopja, ámbár nem eladásra, mert van, aki lop, és van, aki lopós...
Eddig rendben is lenne a dolog hiszen
mindenki tudja, hogy Borsosék a legszegényebb emberek a faluban, de az már
nincs rendjén, hogy akkor tűnt el kistestvéreim egyik fenyőfája a temetőből.
A dupla sír négy sarkán négy szép kis fenyő
őrizte az ártatlanok álmát, azazhogy most már csak három...
- Borsos Lajos volt - jelentette a sírásó -,
Bodó Dénes megismerte. Karácsonykor házalt vele Dombóváron. Agyon kőne az ilyen
embert lűni!
Az apám azonban nem volt ilyen vérszomjas, és
csak legyintett. Sok a gyerek, és közel a temető. Ámbár elmehetett volna az
erdőig is...
Lajos ettől kezdve nem köszönt az apámnak,
mert hátha nem fogadja a köszönését, és ez sértette volna Lajos önérzetét.
Jó, jó, megy is ez egy darabig, hiszen nem
muszáj az embereknek találkozni, de van egy nap, amikor kimegy a falu a
temetőbe virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem
múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a
táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása. A sírok
könnyes, nyers földjét jó szagú fűmaggal ültette be a nyár, és a fejfák
keménysége is hozzábarnult az avarhoz, amely úgy susog a járókelők lába alatt,
mint régi, keményített szoknyák, melyeket elmúlt asszonyok suhogtattak
valamikor az élet lakodalmán.
Egyszóval abban az évben is eljött a
mindenszentek napja, amikor mi, gyerekek már reggel óta zsibongtunk a
temetőben, mint búcsúkor a bábos sátrak között, csak talán kisebb hangon, de
hasonló élvezettel. Azaz - itt álljunk meg egy szóra - zsibongtak mások, nem
én, miután apám reggel azt mondta, hogy a temetőbe pedig délután együtt
megyünk.
Ennek előzménye az a tavalyi négy doboz karácsonyfagyertya
volt, amelyet szüleim tudta nélkül vásároltam, s amelyekkel szüleim távozása
után felséges kivilágítást rendeztem kistestvéreim sírján. A dolog persze
kiderült - mert minden kiderül ezen a világon -, s most itt a bűnhődés, ami
szintén nem marad el az ilyen görbe utak után.
Az ilyen szülőkkel egybekötött kirándulást
pedig nem szerettem. A felügyelet jármát éreztem a nyakamon, s a
"jófiú" minden szomorú kelléke lebegett felettem. Nem rúghattam meg a
kerítést, hogy a kutyákat támadásra ingereljem, nem vehettem elő a csúzlit az
orrom előtt tollászkodó verebek láttán, nem kapaszkodhattam fel idegen kocsi
saroglyájába, csak ballaghattam bánatosan. A vak is láthatta, hogy a temetőbe
megyünk, ahol Borsos Lajos jóvoltából már csak három fenyőnk van...Most jobban
éreztem a sérelmet, ami kistestvéreimen esett, és el is határoztam, hogy
Borsosék ablakát pedig be fogom csúzlizni.
Ez az elhatározás kicsit megkönnyítette a
rabság érzését, és a temetőben már vidáman lépkedtem, amit nem is vettek rossz
néven sem a halottak, sem az élők. Az élők ugyanis nem tudták gondolataimat, a
halottak pedig tudták, hogy a nemes bosszúból úgysem lesz semmi. Ők
valószínűleg mosolyogtak - ezt a szívemben éreztem -, és suttogtak valamit a
fenyők nyelvén, mire felkaptam a fejem, és gondolataim habozva megálltak.
A sír négy sarkán négy fenyő állt. Négy
érintetlen, egyforma fenyő.
Apámra néztem, aki anyámra nézett, és mivel
az ő szemük könnyben úszott, hát elhomályosult egyszerre az én szemem is. A
jóság és a csoda élő négy fája lett egyszerre ez a négy kis fenyő.
S ki gondolhatott arra, hogy karácsonykor,
estefelé, amikor falun már gyertyát kapni semmiképpen nem lehetett, anyám
ijedten kap a fejéhez.
- Gyertyát meg elfelejtettem venni...
Hideg, keserű csend lett akkor, mintha semmi
jó szándék nem lenne igaz, és Borsos Lajossal is tartana még a harag, és csak
három fenyő lenne ott kint a temetőben.
- Nekem van még egy dobozzal - mondtam, és
mondtam volna, ha agyonvernek is, de nem történt semmi...És később, amikor a
kis gyertyák fellobbantak, arra gondoltam, hogy a jóság és áldozatkészség maga
a béke és maga a világosság.
Anyám magához ölelt, s a temetőbe szánt kis
gyertyák lángja bólogatott, hogy: igen, igen...
/Forrás: F.I., Tarka rét/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése