Google+ Followers

2010. március 19., péntek

Tömörkény István: Asszonyi ok...

János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.

Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja, hogy ezelől födél alá megy az ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégiscsak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.

- Ki az? - kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.

- Én! - feleli János önérzettel.

- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! - kiabál az asszony. - Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.

- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! - rendeli János.

- Nem nyitom én! - pöntyög vissza az asszony. - Ide be nem eresztelek, akasztófa virág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!

Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az elevenhalottnál.

- Aszonták otthon - mondja -, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.

Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a városba, és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és kihallatszik János dalolása. Mára hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János éppen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:

- No!

János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:

- Gyék kend ide, édösapám!

Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.

- De várjék kend csak - biztatja János -, majd összevágom egy kis szoldával.

Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.

- Hát... - kezd a beszédbe az öreg.

- Hát - vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre -, tudom én, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.

- Én? - szól az öreg. - Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.

- Persze hogy nem ű - hagyja rá János jóakaró biztatással. - Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.

- Nem is... - mondja amaz, s önt a poharakba.

- Maga magának minek önt kend? - kérdezi János.

- Már mér nem öntenek?

- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.

Így évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg intézkedik, és okvetlen "hangászokat" akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három cigány. De hisz elég az éppen. A klarinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. - Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.

Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Feketekávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy: Cintányérban, cintányérban aprószőllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. - A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz, kutyafülű...

Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.

- Ejnye, ejnye - feddi a bíró Jánost -, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?

János szigorú haptákot áll, és szól:

- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.

Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...

Tömörkény István: Délelőtt a kocsmában

Tegyük föl, hogy Devecseri István, aki csendes, kocsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami úrféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, aki egy napi járóföldre lakik, s így ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigéc. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, amint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István, s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.)

Emellett van még sonkacsülök is, ami szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá, és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, aki "bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak". A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig, s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóízűen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porcelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkecombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép íves karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, aki frissen szedett zöld paprikát hoz. Így megy a früstök egy darabig a törköllyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.

- Hova? - kérdezi a másik.

- Barackér' - felel Devecseri büszkén. - Van ojan is, a magam üstyin főtt.

Most jön a barackpálinka, s abból iszogatnak, amíg el nem érkezik az idő, amidőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide, éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezúttal, amennyiben levelet ad föl a postán a fiának, akit Boszniában sarcol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kútgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt el kell vinni, messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat, s a koma a barackból való italozás után jókedvűen hág a fürhécre, s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.

Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, amit Knigge a lépcsőig való kikísérés címen ír elő.

Mikor a kocsi a fordulónál eltűnik, Devecseri visszatér, és a munkája után akar látni. A munka ezúttal komolyabb, mert az udvart kellene méricskélni egy újabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjúköteleket hoz elő, összebogozza, és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.

De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg, és némi barackbéli folytonosságot kíván. A józan életű Devecseri Istvánnal szokatlan érzés ez nagyon, de ezúttal már mindegy.

Ennélfogva eldobja a kötelet, és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a barackból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza.

A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:

- De rágyütt kend az ízire...

Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:

- Elmék egy kicsit.

- Hova?

- Biczókhon.

Tudni kell, hogy Biczóknak kocsmája van kint, s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:

- Ugyan?

- De bizon csak - feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.

- De ebédre előgyün kend?

- Elő.

István most már végképp nekiindul. A tanyaudvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az út közepére, ami annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki - a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög, s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de amint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elöl az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is, és egész a csöndes kacagásig fölmegy a jókedve, amikor látja, hogy az akácos közében a Hattyú tényleg arra fordul, amerre Biczók kocsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, ami a szívén feküdt eddig az út alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltűnik s ő maga belép a tanyai kocsma udvarába.

Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás táncolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van meg egy pad. Nyilvánvalóan ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül, és szétnéznek mind a ketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya, s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:

- Biczók?

Az eperfa túlsó oldaláról azt mondja valaki:

- No!

Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson, és látja is aztán Biczók Gergely uramat, aki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában, és két könyökre támasztva a fejét, újságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyűrődött, zsíros nagyon az újság. (Valami úrinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kacsacombot.)

- Hát kend itt van? - kérdezi a vendég.

- Itt ám - mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.

- Hát mért nem szól kend?

- Majd szól kend, ha köll valami.

Persze hogy köll. István elsősorban is bort kér. (Milyent? - kérdezi Biczók. Mindegy, csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.

- Más nem köll? - kérdezi megint Biczók.

- Mi?

- Szolda.

Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!

- Van itt mindön - mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről, s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, ami előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállítani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az újságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból, s miután így a félliteres üvegnek, s a fél szódának a tartalma eltűnt, egybeereszti most a szikvizet a borral.

- Olvassa kend hangosan - ösztökéli a gazdát.

Biczók belekezd a vezércikkbe.

- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon...

- Mi az ugye?

- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-vertá-lá-sá-ról...

István ezen akkorát kacag, hogy a Hattyú kiszalad a pad alól.

- Bolond kend, Biczók. Hiszen nem újság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihün nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.

S húzván a palackból, Biczók felé legyinti a nyakát. Biczók elhalássza, föláll, s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):

- Adjon isten...

- Adjon isten - feleli István, s egészen kedvre kap. Évődni kezd. - Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóízű bor.

Biczók nagyot esik a szóra:

- Jó ugye?

- Jó ám, verje el az isten a tüvit, útrul útra.

Ezen aztán mind a ketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba, s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kínálják egymást.

- No.

- No.

A bor fogy.

- Máskülönben hogy van kend? - adja föl a szót Devecseri.

- Vagyok - feleli Biczók. - Hát kend hogy áll?

- Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á...

- Isten á...

A ldja mög elmarad, mert ez a koccintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, amelyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.

Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.

- Kend már hallja? - kérdi Biczók.

- Ügön. Harangoznak ebédre.

- Gyék kend velünk.

- Én nem. Csak aztán kigyüjjék kend.

Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a kocsmában, s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánchelyet söpri, amit Devecseri István szótlan kedvteléssel néz a borospalackok mögül. Csak amikor már egészen előtte porzik a seprűvel, mondja neki:

- Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.

Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt, s megszalad.

Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé, s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:

- Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.

Azzal iszik újra, s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezúttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát, s a kutya fejére fecskendez vele.

- Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.

A Hattyú föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba, s mert fáj neki az ünnepi emlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerében.

- No - mondja, s elébe nyújtja -, kóstolóba.

Elfogadtatik.

- Fecskefarokra ögye kend.

Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát új falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját, s az étek után, amikor bevégezte, még jobb ízű a bor. Koccintanak, és beszélgetnek. Az idő múlik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri, s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.

- Fizetök, Biczók - mondja.

- Hát elmén kend? - marasztalja a csárdás.

- El.

S nehogy azt higgye Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (amint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:

- Hogy a béröslegény elgyühessön a tánchelyre.

Ezzel aztán kifizeti, ami rész az italból reá esett, s kezel Biczókkal. A Hattyú megértvén a dolgok állapotát, előremegy. István utána, s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenyeakácok szűkes déli árnyékában a tanya felé.

Otthon az asszonyt a kút mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, amint a tűzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig a dolgos élete párján, és ellágyulva mondja:

- Oda maradtam... Haragszol ugye, Viktor?

Azt mondja Viktor:

- Bizony kár volt a sok szép, jó ételért.

Azt mondja István:

- Sajnálom is már nagyon... Mög a sok pénzt, amit a borért elfizettem.

Erre bűnbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken, s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. István még egyszer szól: - Nagyon sajnálom.

Viktor csendesen törölgeti kötényével a kút kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait, és szelíd hangon védi Devecseri Istvánt, Devecseri István vádja ellenében:

- Aztán nem köll olyan nagyon évődni... Ha rágyütt kend az ízire.

2010. március 18., csütörtök

Victor Hugo: Szorítottam karomba zárva



Szorítottam karomba zárva
hajlékony nádszál-termeted:
a kebled, mint madárka szárnya,
vert, remegett.

Sokáig szótlanul figyeltük,
hogy oltja ki fényét a menny.
Mi szállta meg egyszerre lelkünk?
Vágy! Szerelem!

Mint angyal, aki földre szállott,
fellobbantottad éjemet,
oly vakító fénnyel sugárzott
csillag-szemed.

/Ford.: Lator László/

Victor Hugo: Látod, mondta neki

Látod, mondta neki, ha most mi hirtelen,
míg lelkünk bizalom és szívünk szerelem,
kábán a láztól és a melankóliától
eltéphetnénk e száz csomót, mely ideláncol,
itthagyhatnánk e vad Párizst, mely ostoba,
menekülnénk, bizony, s mennénk, mindegy, hova,
keresnénk egy zugot, hol nincs irigy gyűlölség,
nincs lárma, csak a lomb s a fű mutatja zöldjét,
s van egy aprócska ház, virágágy, egy falat
magány, egy cseppnyi csönd és kéklő boltozat,
egy énekesmadár, a háztetőre szállva,
kis árnyék - s mondd, szívem, mi szükség volna másra?

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: E virágot neked téptem

E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette őt egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben:
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák:
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz e kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát:
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré - légy a szerelemé. -
Szél tépte a habot: az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Mily szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belémhatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.

/Ford.: nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Előhang

Elmondanám nektek e rémületes évet -
de máris valami riaszt s habozni késztet.
Kell-e, megéri-e, folytassam e tovább?
Ó, látni gyász hazám kihunyó csillagát!
Érzem, hogy fedi el az eget a gyalázat.
Ó, szörnyű gond! csapás ad helyet új csapásnak.
Mindegy. Folytasd. Hív a történelem szava.
E század van soron. S én vagyok tanuja.

/Ford.: Somlyó György/

Victor Hugo: Tavasz

Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek!
Tavasz van! Március, április ránknevethet,
május és június, hónap-barátaink!
Álmos folyok fölött jegenyék törzse ring,
oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma:
csöndes erdők alatt madárszárny csattogása:
egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság,
egymásnak verseket mondogatnak a fák.
A nap kel, homlokán szelíd hajnal-füzérrel:
az este csupa vágy: s hallani olykor éjjel
az áldott ég alatt, a roppant árny felett
valami végtelen és boldog éneket.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

2010. március 17., szerda

Számomra ismeretlen szerző: Anya



Akinek a mellén
Gügyögtek hajdan,
Szeressétek örömében,
Védjétek a bajban!

Ki a kis bölcsőtök
Fölött éjszakázott,
Csókoljátok meg szemét, ha
Olykor könnytől ázott.

S aki azután is
Titkos aggódással
Úgy kísérte lépteteket
Egy életen által:

Féltő szívvel lesve,
Hogy hol s merre járnak,
- Imádkozva ejtsétek ki
Nevét az anyának!

Pósa Lajos: Ima a beteg édesanyáért



Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!

Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.

Úgy reszket a szívem mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!

Nélküle mi lennék? Te tudod az égben.
Gyámoltalan árva, falevél a szélben,
Anyátlan, tévelygő, szegény szerencsétlen.

Add vissza szemének tiszta ragyogását,
Sápadt orcájának vidám mosolygását,
Lelankadt kezének ölelő áldását!

Ágyának széléről a rossz angyalt hídd el!
Kérlek jóságodban bizakodó hittel,
Zokogó szavammal, omló könnyeimmel.

Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg, ajkamnak is gyönge rebegését.

Pósa Lajos: Soha, soha nem feledlek



Ha lehunyt is bús szemednek
Könnyben úszó csillaga:
Soha, soha nem feledlek!
Látlak nappal, éjszaka!

Éj sötétje, nap világa
Nem födi el arcodat...
Patak tükre, felhő árnya
Vissza-visszamutogat.

Lehet, hogy csak álomlátás,
Lehet, hogy csak képzelet;
Oh, de nekem így is áldás:
Látni szelíd képedet!

Nálad nélkül azt az ösvényt
Talán el is veszteném:
Betakarná, sűrű ködként,
Hulló virág...tört remény...

Kiss József: Ne űzzetek el...

Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.
Ne ordítsátok folyton a fülembe:
Te idegen, keress magadnak más odút,
A sír számomra itt van kiszemelve,
Síromhoz erre, itt vezet az út.

Ne halljam folyton e bősz riadalmat,
Az oktalan vád őrűlt zsivaját,
Egykor tapsoltatok, mit zengtem, a dalnak
S lantom másnak ma sem engedem át.
Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek
És tartom a jusst hozzá holtomig,
Míg újra magyarul nem zengnek a végek
És lantomon az utolsó hur el nem kopik.

Kiss József: Az élet

Fekete éjfélen kocogtatnak nálam
Fekete kámzsások úgy rémlik, hogy hárman.

Komorak, sötétek, szűkszavú legények,
Sorba sorakoznak, suttogva beszélnek

"Törvényt ülni küldtek - törvényt ülni jöttünk -
Akik hatalmasok fölötted, fölöttünk,

A nagy rejtelmesek, titkon selejtezők,
Felhőket úsztatók, titokzatos erők."

Közbevág az egyik keményen, szigorún:
"Koszorút gyüjtöttél s gond volt a koszorún."

Megszólal a másik:"KI nem vet, nem arat,
Életlen volt késed, lyukas a kanalad."

"Bölcseid akármit csevegnek, mesélnek,
Egy pillantás, nem több az egész élet.

Koplalni mi haszna! A napok lejárnak.
A Mák elmaradnak, mind Tegnappá válnak."

Körültekintek és kutatok, keresek,
Mint remélt légyotton felsült szerelmesek.

Keresek, kutatok, s hiába, nem lelem.
Hová lett, hová mult lepergett életem!

Kiss József: Hónapos szoba

I

Meglesték suhanó lépteid neszét,
Mikor jöttél hozzám,
Volt háborodás, volt szörnyűködés,
Hogy ez minő - botrány!

Két hét a felmondás - örülj, nevess,
Én édes angyalom!
Azalatt legalább járhatsz-jöhetsz
Bátran és szabadon.

II

Piruló arcodon hő könnyek égnek:
Zokogva hajtod keblemre fejed,
Kik arcodba űzték kigyúló véred,
Nem érdemlik e drága könnyeket.

Botrány!...Ó, csendesedj, éltem virága,
S ne vedd magadra, ne vedd oly zokon:
A hivalgó erény kacérkodása
Nem ejthet foltot e szép homlokon.

Emeld fel bátran szent Madonna-képed,
Egy világ ellen büszkén hordhatod:
A te szerelmed erény és nem vétek:
Bűn az, hogy érte mit sem adhatok.

Papok szószéken és költők dalba'
Fennen dicsérik a szegény sorát:
Ne járj templomba! Ne hallgass a dalra!
Bérelt hazugság! Fényes csalfaság!

Jó angyalom elhágy, Mari, ha látom
E pírt, e könnyet fényes arcodon:
Ó, mért is kellett gyémántot találnom,
Ha aranyba nem foglalhatom!

2010. március 16., kedd

Pósa Lajos: Jőj el, tavasz, jőj el!





Jőj el, tavasz, jőj el,
Napfényes idővel,
Daruval, gólyával,
Keleti szellővel!
Vágd le jégbilincsét
Hallgatag folyónak,
Hadd mormoljon a víz,
Ringatózzon rajta
A suhanó csónak!

Jőj el, tavasz, jőj el!
Éhes a pipiske,
Fázik a vörösbegy,
A stiglic, a cinke.
Télen is itt vannak,
Hűséges madárkák –
Hozz nekik lombsátort,
Aranyszárnyú lepkét,
Zümmögő bogárkát.

Jőj el, tavasz, jőj el,
Nézz be minden házba!
Várva vár sok szegény,
Didergő árva.
Ha sokáig késel,
Jaj, mi lesz belőlük!
Hideg a tél nagyon,
Szánd meg őket, siess!
Nincsen tüzelőjük!

Jőj el, tavasz, jőj el,
Szép tündérkisasszony!
Virágos pálcikád
Örömet fakasszon.
Szállj le édes anyám
Kerek kis kertjébe!
Ibolyát, violát,
Fehér gyöngyvirágot,
Rózsát szórj elébe!

József Attila: Nem tud úgy szeretni



Nem tud úgy szeretni a világon senki
Mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kívántam megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta volna.
Mikor a faluban iskolába jártam,
Rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.
Éjjel - nappal őrzött mikor beteg voltam,
Magát nem kímélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
Öröm könnynek égtek, s csókolva becézett.
Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
Viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
Ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek.

Benedek Elek: Az anya



Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk Ő lehelte.
Ő is volt láng, kerengő víg madárka,
Ábránd mezőket dallal Ő is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk, reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,
A pompás, gazdag lelket Ő lehelte.

Kiss József: Madonna



Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek a neved végső sóhaja. -

Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja magam, hogy élt, létezett.

Orvul a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el - az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem - az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hivták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet...

Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégse enyém ma



Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem, s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túl sok és túl kevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illatzene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem egyén, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Szabó Lőrinc: Megint anyámnál



Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:
van még közünk egymáshoz? Idegenebb
nem lehetek már senkinek,
idegenebbet nem találok
nálad, anyám.

Elhagytalak, s most is egy éjszakára
vert csak vissza hozzád a szenvedés,
istentelenség minden szavam, és
mindent, amitől óvtál, szeretek,
s élek nehéz, bolond szerelmeket.

anyám, sok nőt szerettem s megutáltam
magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,
szétzüllve s hazafájva, mint a vert
emigráns, aki titkon visszavágyik,
de daccal viszi sorsát mindhalálig.

Anyám, utált háború vagyok én,
s csak a lemondás adhat már nyugalmat.
Te vagy a nyugalom, édesanyám, -
túlegyszerű és majdnem idegen,
néha mégis csak te kellesz nekem.

Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,
mert benned bíztam eleitől fogva,
s ha olyan tennék, amiért fiam is
hóhérkézre juttatná fejemet,
föloldana egyszerű szíved.

Anyám, te vagy a végső menedék:
együgyüséged, sok-sok babonád,
öreg, rossz tested, naív örömöd
s ez az örök, állati szeret
leszedi zörgő fegyvereimet,

míg imádkozol értem... Te tudod,
minek az ima... Óh, takarj be, altass,
altass el! Reggelig tiéd vagyok
megint, mint régi gyermekéveimben,
s tudom, te mindig az enyém maradsz,

mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.

2010. március 14., vasárnap

Kiss József: Vallomás

Az illanó perc szálló szárnyát
Megállítanám: Ó ne tovább!
Hogy térdeidet átkulcsolva,
Mindvégig így, a néma porba'
Leshetném ajkad mosolyát.

Hogy mindörökké így csügghetnék
Búbánatos szépségeden
S szived, lelked enyém maradna,
Mint most, e kéjes pillanatba'
A magaménak érzem.

Hogy vége-hossza ne szakadna
A bűvöletnek, mely leköt,
És ébredésre, csalódásra
Tündér-álomból föl ne rázna
A te selyem szemöldököd!

Ó lásd! Egy élet epedése.
Mi e perc üdvén átragyog:
És benne van mind, ami szépet,
Magasztosat egy sivár élet
E szív fenekén meghagyott.

Kiss József: A magasból

Az örömnek nincsen hangja,
Gyötrelem, kín - futó álom:
Fény és árnyék elmosódik
A forrongó gyors hullámon.

Csillogó láng kigyúl szerte:
Fényes utcák - sötét arcok!
És folytatják lelkendezve
A létért a meddő harcot.

Egy atom mind - egy-egy semmi!
Messze magasságból látva:
S akit üldnek - el van veszve,
S akit áldnak - nincs megáldva!

Kiss József: Nehéz órában

Nincs istenáldás a frigyünkön,
De arról mi nem tehetünk:
A véletlen - egy perc szeszélye
Szabja meg egész életünk.

Megesett szívem, lelkem rajtad,
Hogy láttalak bús-szenvedőn,
Tehetek róla, az irgalmat
Leküzdni hogy nem volt erőm?

Esengő, szelíd pillantásod
Megbontá álmom s eszemet:
Tehetsz te róla, hogy másképen
Tán pillantanod sem lehet?...

És egyre tart még az igézet,
De nyitja, ah, már nem titok:
Én istenem! mi lesz belőlünk,
ha e varázs majd tűnni fog!...

Kiss József: Egy sír



Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak -
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De odaszállnék:
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem -
Merre kell mennem.

Te alszol ottan,
Édes jó anyám!...
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán. -
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem -
Be megkönnyezem!

2010. március 12., péntek

Kiss József: Magány

Te vagy a hűség, te vagy a jóság,
A béketűrés és a szerelem!
S ami fényes és tiszta e földön,
Azt mind a te képedre képzelem.

S mi a mesében gyermeki és bájos,
Az a te vonásid viseli mind:
Mesék szelíd hamupipőkéje!
Ím képmásod itt áll s reám tekint!...

De mikor a gondolatnak szárnyán
Messze szállok - te nem jöhetsz velem,
S a csodákat, miket lelkem látott,
Tenéked hasztalan mesélgetem.

Mosolyodban nem lelek üdülést,
És szívem, lelkem olyan csüggeteg:
Tán a csillagokban volt megírva,
Hogy én örökké egyedül legyek!

Kiss József: Egy pillanat

Lemondtam fényes álmaimról,
Melyek kísértek útamon
És szárnyat adtak lépteimnek -
Ezentúl már nem álmodom.

És lemondtam büszkeségről,
Meghajtom mélyen derekam,
Lázongó lelkem szenvedélyét
Álcázza bókoló szavam!

Fogadtam örök szegénységet
És únott munkát éj-napon,
Hazug mosolyt a borus arcra,
Midőn könnyekre szomjazom.

Gyötrelmes, kínos pillanat volt,
De nem volt több: egy pillanat!
S kiért lemondtam és fogadtam,
Kitártam néki karomat.

Keblemre dőlt a halvány gyermek,
Nyakamba fonta két kezét...
Ne tudja meg ő soha, soha
E pillanat történetét!

Kiss József: Dalaim

I

Enyém a dal, mely költöző madárként
Kóvályog az égen,
Azok a tördelt, szomorú hangok
Oly kedvesek nékem.

Azok a tördelt, szomorú hangok
Egy élet átkáról regélnek,
De mig szól a dal, én magam sem hiszem
Többnek, mint regének.

II

Ó adjatok innom Léthe vizébűl,
Aludni szeretnék, oly álmos vagyok,
A mámoritalra lelkem kibékűl,
És pihenést lelnek e roncsolt tagok.

Kicsinylő mellőzés eltipró gúnyja,
S mit a bántó gőg tép: a milljó sebet:
Csak legyen e két szem egyszer behúnyva:
E bohó szív mindent megbocsát, feled.

De mégse, nem!...Aludni még korán van!
Álomra hajló pillák ti, ne még!...
Elébb hadd lássák északfény-pompában
Ragyogni lelkem mély költészetét.

Bódító virágból kötöm füzérem,
Munkába veszítek majd éjet-napot,
S rideg, száműzött királynál büszkébben
Odadobom nektek - aztán meghalok.

Kiss József: Ajánlás

Nem adatott nékem fennszárnyaló ének,
Zengni daliákat, régi dicsőséget, -
Mélázó honfibú lágy zengzete bongva
Bele nem cseng az én útszéli dalomba, -
Akinek nevére honfi szíve dobban,
Az én árva nevem nincs az ő sorukban,
S hírem, dicsőségem tetszik csak olyannak,
Mint vándor bohócé, akit megtapsolnak,
Midőn ponyvát terít és bukfencet árul
Dologtalan népnek olcsó mulatságul.

Ó pedig szeretlek, én földem, te drága!
Mint talaját a fa, hol elhullt virága.
Lelkem minden szála tehozzád van kötve,
Úgy fogódzik belé áldott, szent rögödbe.
Cordélia-módra szerettelek mindég
És viseltem érted a gúny Nessus-ingét.
Kitagadva jártam időtlen-időkig,
Sajnáltad éntőlem éltető emlőid.

És amerre jártam, vadonról-vadonra,
Kőből volt a virág, fagyból a hegy orma,
És nyomasztó magány, míg a szem elláthat -
Sasok útja, melyen a sas is elfárad...

Dadogtam egy-két dalt nyugtalan álmomban,
Félig elkacagtam, félig elzokogtam:
Java része beleveszett a viharba,
Ha felsír, talán az én nótám siratja.
Lassú könny szivárog végig az orcámon,
Nem tudom, de lehet, én azt is sajnálom.
Mi sajnálni való van egy elmúlt álmon?
Mi sajnálni való egy pár letört szárnyon?

Halk bizsergést érzek olykor a szivemben,
Valami megmozdul, amit eltemettem.
Akit eltemettek, magát megbecsűlje,
Fel ne akaródzzék napfényes derűre.
Dalok töredéki! maradjatok nyugton!
Nem sokára, érzem, magam is lenyugszom,
S mi itt félbeszakadt és zaklatott engem,
Majd egy más csillagon talán tovább zengem.

Móra Ferenc: Istenáldott búza

A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azazhogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.

Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a tarlón, két keresztbe fektetett zsákocska mellett.

- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.

- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda mögengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.

Fölkaptam a vállamra a Mári néni " nehéz köröszt"-jét és míg beértem vele a sárfalú zsellérputriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét és mikor bevégezte, azt tette hozzá:

- Adja az Isten lelke üdvösségire.

Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom:

- Adja az Isten lelke üdvösségire...

Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot teremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.

- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.

- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalács-kenyeret?

- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok.

- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?

Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se lenne búza. E helyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:

- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!

- Egykettőre fölkapták az angyalok az abroszt az Úristen diófa asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.

Az ám, csakhogy akkor még nem volt istenáldotta búza a búza.Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.

- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet sem vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.

Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.

- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány ujja.

- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.

Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomóban ágyazta bele a földbe.

- Adtál, Uram segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.

Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több a termés egy-egy zsák búzánál.

Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre és csak a másik felét hagyta a zsákban.

- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.

- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, kiöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiúnk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.

- Isten segítsen meg a jó szándékodban - igazította az asszony a vállára a zsákot.

Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje szélére ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.

- Te vagy az, öcsém?

- Én ám, bátyám. Hát te hova igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatva válláról a zsákot nagy meglepetésében.

- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregebb is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfelezni veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem: ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.

Abban a percben nagyot villant fölöttük az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.

- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolygott le az Isten az égből.

S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...


- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni-, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.

2010. március 10., szerda

Laták István: Nehéz évek

Télen a gyengén fűtött, alacsony borbélyműhelyben szorongtunk a rossz kis kályha mellett Vargával, a fukar mesterrel, aki még a borravalót is kölcsön szedegette pofonnal nevelt inasaitól és rosszul fizetett segédeitől.

- Jóska - szólt az öreginasnak, ha Kocsis úr, a pékmester százassal fizetett -, adjál csak egy tízest, majd később visszaadom.

Jóska mogorván pillantott fel a pufók gyümölcskereskedő beszappanozott álláról. Nincs pénzem, megmondom, nincs pénzem - gondolta magában. De látta a mester is, meg a vendég is, hogy már kaptam néhány vendégtől borravalót. - Nem mert ellenkezni.

- Tessék, főnök úr - mondta kesernyésen.

Máskor a segédtől kért kölcsön Varga. Aztán egyik-másik kis összeget letagadta.

- Segéd úr, maga csak kétszer adott kölcsön tegnap - vitatkozott -, emlékezzen csak vissza. Először, amikor a "Globus" cipőüzlet gazdájának váltottam, és másodszor, mikor Gyurácsik úrnak adtam vissza.

- Főnök úr, akkor is adtam, mikor Papi, az a parkettás volt itt, vele ment el a főnök úr is...

- Akkor nem adott, segéd úr - ütötte ordítva az asztalt Varga, hogy a vézna kis emberke meghátrált. - És te, Jóska - fordult dühösen az öreginashoz a mester -, te nekem tegnap nem is adtál kölcsön!

- Dehogynem adtam, főnök úr, kétszer is, amikor...

- Elhallgass, te piszok, szembe hazudtolsz! Majd adok én neked - és nagy pofonra készülődve nevetgélt magában, mert látta, hogy a segéd is meghökkent és lemondott már - ki tudja hányadszor - az ügyesen kicsalt garasokról.

A balkezes inas azonban, aki, míg jobbkezével megtanult borotválni, iszonytatóan sok pofont állott ki, néha megvadult és csak követelte a jó uzsonnákat jelentő borravaló visszatérítését.

- Hogyne adtam volna, főnök úr, mikor a kövér gyümölcsöst borotváltam, akkor is adtam, meg... - De a célbataláló pofon elhallgattatta.

Kétségbeesetten bizonykodtunk, hogy visszaszerezzük a kölcsönadott vacsorapénzt, és a sikertelenségben bosszút esküdve, mindig megfogadtuk, hogy nem kölcsönzünk többé a mesternek. De nem lehetett a kölcsönt megtagadni a vendégek előtt. Nem adtak volna máskor, ha az előbb zsebrevágott borravalóból ki nem segítjük a főnökünket. Tudta ezt a mester is, mert sose kölcsönzött máskor, csak a vendégek jelenlétében. Pedig a pénzváltós, mindig pénzzavart mímelő embernek szőlleje, háza és "flancos" felesége volt. Ámde a sovány, kopasz mester nagyon félt a felesége szigorúságától, s a sűrűn fogyasztott "két decijét" az így elsinkofált pénzecskékből fizette.

A műhely alacsony volt. A mélyén barlangszerűen alacsony és sötét, odasepertük a hajat és ott állt egy dézsa, amibe a szennyvizet öntöttük és a habot dobáltuk. A falak festése mindig nedvesen sötétlett. A nedves sárfalból eredő dohosság, a száraz években is vizesen korhadó padló, az olcsó kölni, az avasodó hajkenőcs és az olcsó szappan olajos, émelyítő szaga terhessé tették a levegőt. Rossz cigaretták füstje keringett állandóan a szűkös helyiségben. Mindnyájan sápadtak voltunk, csak a sovány, kimeredtszemű mesterünk vöröslött az italtól.

Varga ugyanis mindig ivott, de lehetőleg a más pénzén. Ivott egyedül, és ivott, ha Borovics, az unatkozó nagytrafikos hívta el; ha Bézi, a féltékeny cipészmester, vagy Babura, a gazdag magánzó vitte iszogatni. Néha Schreiner Titusz, a darálómalmos jött részegen és elvitte Vargát a nagy liszthordó kocsin. Schreiner irgalmatlanul ütötte a lovakat mindig.

- Komám - mondta Vargának -, ilyen jó kefefrizurát csak te csinálsz nekem a városban. Tudod, van egy Jánosom, az eljár borotválni, de nem tud megnyírni kedvemre. De te!... - És kitüntetésül nagyot ütött a mester vállára. Varga szélesen vigyorgott ilyenkor, és körülnézve a személyzeten, elismerő pillantásokat várt.

- Segéd úr, vigyázzon a rendre, nemsokára jövök - fordult Dévics kollégánkhoz. Estig nem került elő. Egyszer a Bégába esett Schreinerrel együtt. Akkor egy hétre kijózanodott.

A hosszú ivások után keresztbe állt Varga szeme. Mindenben kötözködött.

- De sok fát eltüzeltek! - volt a legelső szava. - Hogy van, hogy van, Zemkó úr? - kedveskedett a vendégnek, aki a káromkodó hangra felfigyelt az újságból.

- Köszönöm, Varga úr, megvagyok. Itt egy mérges pattanás van, vigyázzon, segéd úr.

Télen fagyoskodtunk a szűk, levegőtlen helyiségben, nyáron meg a melegtől és az unalomtól ásítoztunk. Néha kiálltunk az ajtóba és néztük a fiatal nőket, akik a kirakatokat bámulták és a Bega hídjain át lustán ténferegtek. Míg mi, unatkozó segédek a szalvétákat hajtogattuk, préseltük, hogy újaknak és frisseknek látsszanak, a kisebbik inas az arcmosó szivaccsal a légypiszkot törülgette az ablakról fáradhatatlanul.

Sosem tudtam a műhelyben olvasni. Ha férfi vendégeink nem tértek be unalmas életük eseményeit elmondani, unatkozó utcalányok fésültették a hajukat és trécseltek szakadatlanul.

Az olvasásért mindig kicsúfoltak. Bubori, a szomszéd főpincér - gyerekkorom óta ismert - ugratott legtöbbet.

- Tudós akarsz lenni, hogy úgy koptatod a könyveket, öcsém? Csak a szemedet rontod el! Gyere, inkább römizzünk egyet!...



Rosszul ment az üzlet. Elbocsátottak. Csak egy segéd maradt meg. Volt a mesternek mindig három-négy inasa. Az öregebbek már borotváltak is.

Sokáig nem kaptam munkát. Aztán akadt egy-egy kényelmes polgár, kereskedő, iparos, hivatalnok, vagy erősen elfoglalt munkás, akihez eljárogattam borotválni, hajat vágni.

Sose szerettem a műhely ásító unalmát. Így a házalás mellett akadt időm olykor, hogy könyvet vegyek a kezembe. Szomorúságaimból meg karcolatokat készítettem. A külvárosi tengődés vigasztalansága áradt belőlük és sokszor eldobtam az írásaimat. Nem vonzott a kevés fizetés, a hetykén odavetett borravaló a műhely látástól vakulásig tartó rabságában. Így vált belőlem nyughatatlan vérű házaló borbély. Zugiparos. Keresztül az Amerikán, a Plank-kerten, a szentgyörgyi állomástól a cukorgyárig loholtam lélektelenül.



Zsebeimbe rejtem a szerszámokat. Ruhám bélése kikopik a tömött zsebektől. De szabadabb vagyok. Igaz, sokat rohanok, míg átfutom a várost. Sok mindent figyelek és sok mindent jobban látok. Messze kerülöm az ismerős irigy kismestereket, akik unatkozva álldogálnak szurtos üzletük előtt és a gyérülő vendégeket lesik, mint zsákmányra éhes szomorú pókok.

Sivár esték és bánatos hajnalok vándora vagyok. Sártól tocsogó járdákon bukdácsoló, kicsinyes emberek szeszélyeinek kiszolgálója. Kilométereken keresztül loholok egy borotválásért, de nem rosszabb ez, mint a műhely taposómalma.

Átlopom magam a girbe-görbe utcákon. Sonnenfeld vár, a keményítőgyár hivatalnoka. A város másik végében lakik és már reggel fél hatkor borotválni kell. Hatra megy a gyárba. Nála vannak az üzem kulcsai. Izgága, kövér ember, mindig siet otthonról. Nem szereti a feleségét s munkába öli az erejét.

- Siessünk, siessünk. Jani, már öt perccel múlt fél hat...

Könnyű szakálla van, lekapkodom. Orgonakölnije majdnem büdös, olyan erős szaga van. Megmosom az arcát.

- Holnapután, szerdán, elutazom, csak csütörtökön jöjjön, Jani.

- Igenis, Sonnenfeld úr - feleltem halkan és illedelmesen. De mi lesz, ha a parkettás mester is csütörtökön reggel akar borotválkozni? - gondolom el hirtelen és meghökkenek. - Eh, lesz, ahogy lesz. Valamelyikük szőrös marad. És majd felmondással fenyegetődzik. Két helyen egyidőben nem lehetek.

Sonnenfeld a hídra megy, én a Templom utca felé vágok át. Nagykendős öregasszonyok bandukolnak a templomba, évszázados megadással mennek az esős utcákon.

A loholás és az ácsorgás a csukott kapuk előtt egyaránt kifáraszt. Néhol háromszor-négyszer kell csengetnem, mire álmos-kócosan kitekint valaki, mérgesen dohogva.

- Ki a fene az már megint?

- Bózsa úr borbélya...

Kapukulcscsörgés, beengednek.

- Ilyen korán akar az öreg borotválkozni, tán lagziba megy?

- Korán szeret tisztálkodni az öreg - sunyítok csendesen. Senkit sem szabad megsértenem, nincs semmiről véleményem, mert nincs iparom és kisebb értékű ember vagyok, borbély, koszvakaró, ahogy a külváros nevez bennünket, testápoló munkásokat.

Szlobonyi, a szabómester mindig tele van itallal, mint a csap. Gyakran rosszullét fogja el a szappanozás alatt. Italos emberek nem tudják elviselni a borbélyszappan kesernyés mandulaszagát. Néha nem tarthatja ki a borotválás végéig.

- Engedjen csak - tolja el ádámcsutkája felől a borotvát -, kimegyek... - Nagyot csuklik és félig borotváltan kiszalad. Levegőért kapkodva jön be a féligkész tűzoltóruháktól rendetlen szobaműhelybe és folytatom a munkát.

A cipészmester, Pércsics mindig alaposan megvárakoztat. Sokszor egy óra is beletelik, mire borotválkozni a rossz karszékre ültethetem. Hol a főzéshez kapkod, hol a cipőfejeléshez. Felesége szomszédol valahol. Nem szereti az urát és a gyerekeit. Az a hír járja felőle, hogy meg is csalja a gyámoltalan, akaratnélküli, sokat dolgozó, mindig mosdatlan embert. Lakószomszédjuk, az az öreg, szikár özvegyasszony, puritán lélekkel szapulja rossz gazdálkodásért Pércsicsnét.

- Istenkém, Istenkém, hogy tehet ilyet egy asszony. Itt vannak a szép gyerekei, koszban hagyja őket; az ura szorgalmas, rendes ember és ő sose tartja itthon az orrát... Tudja, szomszéd, hogy én vizeskötéllel verném ezt az asszonyt!

- Hagyja el, Julis néni - legyint lemondóan a suszter -, megpróbáltam én már mindent. Nem használ a verés se, a szép szó se... Hej, mikor én orosz fogságban voltam, de jó asszonyom volt és szamár fejjel otthagytam! De a honvágy, a honvágy... Kellett ez nekem...

Nagy hassal, magas vérnyomással üldögélnek a külvárosi nyugdíjasok a sárgás novemberi napon. Lehet, hogy utolsó őszük napsugarait élvezik. Alkoholba fojtott 70-80 éves szívük már nem sokáig bírja az erőlködést. Lábuk vízzel telt daganata lassan emelkedik. Szelíd a szemük, megbocsátóan nézdegélnek az utcán csintalankodó szilaj cigánygyerekekre, akik rongyokban, de vidám, feketés képpel hancúroztak a házak előtt sarjadt őszi füvön.

Bemegyek a nyugdíjas Szabó bácsival a konyhájukba. Míg én borotválok, rapancsos arcú felesége bodorszőrű kutyáit füröszti és selypítve énekelgeti a szappanosvíztől prüszkölő kis jószágoknak...

- Aranyos a patkó a sarkán... Aranyos a patkó a sarkán...

Csendes, megszokott mosollyal állítok be a külvárosi nyugdíjasokhoz, zugiparosokhoz és kismesterekhez. Megbámulom a 60-65 éves élénk embereket, akik fürge léptekkel mennek és kitartóak az élet viszontagságaival szemben. Mi lesz énbelőlem 60-70 éves koromra?... Hiszen már most, innen a harmincon örökösen a kínos fáradtság az alapérzetem. Tán sose jutok a szakállerdő végére!

A rapancsos arcú öregasszony csak a kutyáját szereti. Villámló, örökké fiatal szeme a kényelmes öreget kémleli. Mindig az öreggel zsörtölődik. Most már mindent elhanyagol. Valaha minden ragyogott a keze alatt. Most már csak a kiskutyák selymes szőre tiszta. A lakásban az öreg és használt holmik szinte ragadnak a gondozatlanságtól. A házi "koszvakarászatot", "tetűvadász munkát" szörnyen utálja az öregasszony, de nem engedheti az öreget borbélyhoz, mert a hosszú várakozás ideje alatt "berúg" és akkor fullad és káromkodik. Szörnyen tud gyalázkodni az öreg egykori fűtő korából. Az öregasszony ijedten hányja magára ilyenkor a keresztet.

- Istenkém, add vissza az eszét!...

Utálja az apró szőrrel teli szappanhabot a vén Szabóné.

- Huh, akár a koporsószósz. - Őszinte undorodással viszi ki a piszkos vödröt, amibe a vakarászat eredményét hajítottam.



Az olcsó vacsora-töpörtő mellé nem ehetek hagymát, ha az öregedő óramesterhez, Kudlikhoz megyek. Vacsora időtájon járok hozzá hétközben. Nem szereti az erős szagokat Kudlik, különösen a kellemetlen szagokat nem. Rosszul lesz tőlük.

- Ugyan ne sajnálja, Jani, úgy a kölnivizet, mintha a magáét használná... Van még a drogériában.

Szürkülő haját diófaolajjal kenem meg és egészen simára kefélem, ha este kirándulásra készülődik. Beteges felesége sejti, hova megy ilyenkor.

- Dini, ha tudnád, hogy bű lesz a pancsolástól!... - csipkedi epésen.

- Nem érted te az urak dolgát - legyint az órás nyugodtan.

Kudliktól hazamegyek és a maradék töpörtővel azért is fokhagymát eszek. Aztán olvasgatok a kis petróleumlámpa mellett a konyhaasztalra könyökölve, míg a viaszosvászonra nem bukik álmosan a fejem.

Valamiről minden "vendéggel" fecsegni kell. Ugyan milyen borbély az, aki nem tálalja fel a napi pletyka eseményeit. Ha más nincs, az időjárásról beszélgetünk. Témahiányban mindenki az időjárásról fecseg.

- Azt mondják, nem tesz jót a jövendő termésnek ez a vége - szakadatlan esőzés - mondom Muszinnak, az iskolaszolgának, aki parasztszármazású s bizonyára érdekli a föld és a termés. - Felveti a víz a mezőket...

Vakbuzgó, kiaszott felesége öreg tepsit súrol a tűzhely előtt. Egész nap nem szólna, ha vallási térre nem terelhetné olykor a világiak beszédét. Szavaimra felegyenesedik és mélytüzű szemét az ég felé fordítva, kioktat:

- Ha Isten úgy akarja, hogy mind kipusztuljon a termés, az is jól van, mert Isten akaratja...

Gyenge borbély, szerényen és ijedten elhallgatok a fanatikus hitnek ilyen életet kitöltő ereje előtt.

Muszinék nagyszemű, vékony lánya unottan seper. Az élet minden megnyilatkozását figyelő emberként sovány, barna arcára lopom anyja szavaitól riadt tekintetemet. Ó, tudom, tetűk másznak a lány hajában, pedig a bokájáról és a szeméről költeményeket kellene írni, mikor bő szoknyájában "kólót" táncol.

Kerekes, a nyugalmazott börtönőr vastag, nehézkes ember, valaha nagyon szép feleségének rabja. Papucsuralom van náluk. Rigolyás beteg asszonya mindjárt sipít, ha hátramegy és kicsit hosszabb ideig marad.

- Szűzmárjám, mit tudsz ott ennyi ideig csinálni! Igazítsd meg a fejemalját.

- Az ember még a lábát sem teheti ki tőled - dohog Kerekes és felemeli a csontvázsovány asszonyt, hogy fekhelyét megigazítsa. Nem tud enni Kerekesné. Heteken át egy kis kávén, csöppnyi orvosságon tengődik. De még ez is kijön belőle. Semmilyen orvoslás sem tud már rajta segíteni. Pedig Bosnyák Katica néni, a híres "vrácsás" asszony is ráimádkozott már és kipróbálták az összes ajánlott füveket, folyadékokat, kenőcsöket és babonás eljárásokat is és az összes környékbeli orvosokat tönkretették már idegileg.

Kerekest gyorsan meg kell borotválni. Felesége nem nézheti békén, ha nagyon kicsinosítják a férjét.

- Tán háztűznézőbe akarsz menni?... Alig várod már, hogy lecsukjam a szemem.

- Oliva, Oliva, mi jár az eszedben... - csóválja fejét Keres és jóságos igyekezettel tűri a beteg ezer szeszélyét.



Olykor sehogy se fog a borotvám. Fenőszíjamtól függ ez. Fenőszíjam pedig misztikusan kiszámíthatatlan.

Sebők János a szövőgyárban munkás. A sakkjátékba és a politikába szerelmes. Elhanyagolja a lányokat, elhanyagolja az öltözékét, ha sakkozhat vagy valakivel megbeszélheti okosan a sustorgó eseményeket.

- Maradjon, Jankóm, egy játszmára - kérlel a borotválás után. - Hová siet? Megborotvál és utána úgy elszalad mindig, hogy szót is alig válthatunk.

- Nézze, János, úgyis könnyen kikapok magától. Minek vesződjünk, nem vagyok én érdemes ellenfél.

- Jobban múlik az idő. Ebben az átkozott esőben nincs kedvem a korzón csatangolni. Vagy menjek a Plank-kertbe garasos szerelemért? Maradjon még...

Este már merevek és fájdalmasak a rossz lábaim. Székre vagy ágyra huppanok, vagy rossz cipőpapucsba dugva lábamat konyhánkban mászkálok, összekunyorált könyvekbe bújok és nagy műveltségről álmodozom.

Ó, ha egyszer könyvek halmai közé ülhetnék gondtalanul és falhatnám a betűket megszakítás nélkül, talán nem is jajgatnék többé a szomorúságtól.

És nem gyűlölöm a borotvámat. A világválság káoszában keskeny utat vagdosok vele magamnak, kifelé, valahova a mindig sötétebben ködlő kenyértelenségből.

Kimeredt szemmel keserű kétségek hangját figyelem: ugyan mit akar egy, az anyagi elesettség és a kisebbségi sors szeszélyeiben szomorúságokat firkálgató borbélylegény: kultúrába szerelmesedve siratni a vidéki szűkösség áthághatatlan korlátait? Minek álmodik? Mire törekszik? Maradjon békén, pusztuljon békén a süllyedő életért kapaszkodó vidéki kontár.

Majtényi Mihály: Bosszú

A kocsmában kilencen ültek az asztal körül. Tizedik volt a garabonciás.
Felemás ember minden városban akad, ezekre az Isten csak félszemmel vigyáz. Az ilyennek ázott a külseje és zavar bujkál benne, az élettől sokkal többet akar, mint mások, de nincs ám izma: táltos és törtlábú bolha egy időben. Minden városvégén sántikál a spriccerek körül ilyen sodródó pajtás. Olykor szakállas, mogorva de cézári gőggel őriz valamit, amit mindig kinevetnek: önmagát.

Kilencen ültek az asztal körül, tizedik volt a garabonciás. Még nem nőtt szakálla, még fiatal volt és tejfehér képpel fagyott bele az embercsoportba. Csak félvállról járatták vele a bolondját, ahhoz még nem voltak elég részegek, hogy hallgassák, mit is mond. Koccintottak is vele: igyál, Menyhért! A kövér nyomdász, aki körültöltött, nagyon ügyelt, hogy az üvegből mindig a maradékot rázza a pohárba, a szódát meg úgy spriccelte rézsút kicsit, hogy a gyöngyöző vízharmat amannak arcát érje. Valami kaján, kegyetlen törvényszerűség volt eben a ténykedésben a kilencek részéről a tizedik felé. - "Hó-hó" - mondta a szódás ember, mint aki komolyan bocsánatot kér, de ott volt a tekintetén: coki a potyázóknak! Annak így is jó, sőt, csak így jó, ha mulatság van vele!

A garabonciás mindebből semmit sem látott. Vak volt a lelke régen. Úgy tapadt szélről az asztal sarkához, mint akit emberi erő aligha lesz képes elvonszolni onnan. Ha rászóltak gorombán, lekapta tekintetét a pohár fölé és úgy motyogott magába: Ördög bújjon a hasadba! Talán ezt mondotta, de lehet, hogy csak bocsánatot kért.

*

Fél tízkor megjelent az első asszony, az első feleség. Göbölyű, de lelkesszemű. Derűsen nézett a füstös terembe.
- Ó, hát te itt vagy, te jómadár - mondotta párjának csengő fejhangon. Korholva mondta, de pajkosan és kiérzett belőle a büszkeség. Mintha az egész sűrű kisvárosi élet belibbent volna vele a kocsmaajtón.
- Nini, a Drenyákné - siettek többen is kézfogásra feléje. Aki kézcsókra határozta el magát, annak legyintésféle érte az arcát, mint a nagy selmát, ha jutalmat kap a tréfáért.

Hétpróbás öreg kocsmatöltelékek berzenkedve nyújtogatták nyakukat vagy rántottak egyet kabátjukon. - "Ez a Drenyákné, ez igen!" - mondta tekintetük. Ez nem kisírt szemmel, hajnalban jár uráért, nagykendőben és lomposan, mint a többi feleség. Akár a pajtás, nézd úgy nyomul a kilencek asztala felé, poharat hozat, mintha jelezné: ha neked lehet, nekem is lehet. Ha ott ülhet minden gubbasztó éhenkórász, hát én is ott ülhetek uram asztalánál!

A levegő egyszerre megtelt feszültséggel, hetvenkedés gurult az asztalon a poharak között, koccintások mellett furcsa szavakkal tört utat a részegség. Nem az a tompa butító hajnali mámor, csak bőbeszédű társa, amikor a katonaviseltből kitör a sarzsil a hazugból az igazmondás és mindenkiből kiugrik valami jogcím az elsőségre.

Aztán sűrűsödött a gőg, megbillent az önuralom mérlege, ez a kocsmárosok, kucséberek, cigányok és minden emberi megingásra épülő szakma pillanata. Teveháton ringó karaván vonul olyan elszántsággal a perzselő sivatagba, mint ilyenkor az emberi lélek. És feltünedeznek távoli városok tornyai, ahol idegen zsongás él. Részegország, amelynek utcáin furcsán-ferdén él az ember és találkozik önmagával. Sőt csodálatos módon még azzal a mozdulattal, szóval és vággyal is, amelyet a túlsó parton a józanság beléfojtott.

Ezt így egyetlen valaki látta tisztán a kocsmateremben, a garabonciás. Csak ő járt tudatos léptekkel a hosszú-hosszú hídon, a többit a lába vitte csak. Egyedül ő kívánta a részegséget, csak az ő szeme ismerte fel az italosüvegek kettős rendjén átpillantva a mámor tornyát. Ennek a toronynak köveit pálinkás malter tartja össze pár órára, aztán leomlanak a falak és álombakövezik minden reggel a mámorost.
De addig még sok minden történhet.

*

Drenyákné szeme, amikor az asszony benyitott a terembe, először őt vette célba, a garabonciást. Háttal ült neki, de a kabátja csücskén megérezte és tudtak hogy ellenség jött. Igyekezett meglapulni s amikor az asszony szembe került vele, pohara fölé hajolt. Koccintottak éppen többen is: egészségére, tekintetes asszony! Csak éppen ő nem szólt semmit, nem is ivott, csak sóhajtott hangosan.
- Szavalj valamit, Menyhért - nógatták az asztal körül és összenevettek a kilencek. - Minek tartunk itallal, na nem igaz?

Megértette a közóhajt a garabonciás, hiszen nyomatékul oldalba is bökték. De most megbicsaklott, nem állt fel. Valamit motyogott maga elé: - Nincs szél a vitorlámban máma.
- Hát te molnár vagy, nem táltos?
- Hallgass malter, mert zörögnek a téglák, amiket összeraktál!
És felcsendült a felszabaduló nevetés. Neki szabad volt esténként kis részegségért vesébe mászni: fizettek a kilencek, őket mulattatta. Most a kőműves torkának esett neki, azt fojtogatta, csak szóval persze, mert a nagymarkú mester, ha nekiesne, ízére szedné szét. De nem tette, nem ám! Csak nem üt meg kótyagos, felemás embert?

Csak szavaljon, megkapja ma este mindenki a magáét. Olyan bolondos dolog ez, hogy itt ül esténként, aki adott jelre nyelvel, szaval, leszedi róluk a keresztvizet. Ha megvágod, visszavág, de olyan mókásan goromba a szava, hogy az ember napestig elhallgatná. Amíg megunja. Akkor aztán elég odasuhintani egyet keményen, hogy kuss! És a szószátyár egyszerre összecsuklik, mint a disznótorban a hólyag, ha tűt szúrnak bele.

Nevete az asszony a szócsatát, kicsillant a fogsora, úgy nevette. De bolond is az ember mind, urát is beleértve. Csak az jár a fejükben mindig, hogyan lehet mókát űzni a Menyhértből!

*

Mindenki tudta, aki embernek számít a kocsmában, hogy a suszter Drenyáknéhoz jár. Csak a férje persze, az nem tudott róla és a bolondos garabonciás. Az mindig az eget kémlelte, vagy részegen járt a sárba, nem volt gondja az asszonyok ügyére. Talán tündérekkel szeretkezett a maga furcsa világában, ha meg asszonyt hoztak szóba felhorkant ellenségesen és összecsukódott, tüskéit mutogatta, akár a sün.

Hát az igaz, hogy a valóság messze jár mindig a tündértől, de mit akar az ilyen rongyos? Selyemingről szaval, közben lemállik róla a ruha, bársonykabát él vágyában, úri bolondság, nem elég a vágy az élethez, nem bizony, fel kell kelni egyszer és talpraállni. Kiűzni a vérszopót, aki sorvasztja, elállja az utat belülről a kocsmaajtóban és mindig visszaküldi. Dehát, kinek mondhatná ő ezt el? Legfeljebb a csillagoknak a hideg téli mennybolton. Selyeminget azok sem hullatnak alá, csak hunyorgatnak a messzeségben, mint a cinkosok a kártya mögül.l Aztán torkon ragadja a rém, mint a menekülők és csitítva, bátorítva tereli vissza a jó meleg kocsmaszobába...

Mégis kiugrott, majdnem kiugrott sorsából ezen az éjszakán a garabonciás. A tündérek menekülő nyugtalansággal illantak el közeléből, mert ilyen még nem volt, hogy élő asszonyon felejtette szemét hűtlen ágyasuk. A suszter szeretőjén éppen, aki nevette eleinte, később már sajnálta: - "Ugyan hagyjátok, ne maceráljátok folyton ezt a szerencsétlen!" Nem törődtek már ezzel sem sokat a részegek: Drenyák a kucséber kosarában turkált, egész halom csokoládé állt előtte, azt dobálta széjjel.Nem látta, hogy asszonya már régen az asztal végében ül, később az ajtófélfát támogatták ketten: felesége és a garabonciás. A kocsmában vágni lehetett a füstöt, mindenki lármázott, hogy azok ott ketten mit beszéltek, azt csak a csillagok tudják.

Van néha, hogy az asszony a gyenge pártjára áll, szemben azzal, amit az egész világ hisz. Furcsa kívánkozással nyújtja kezét - nini, egy megbillent ember! És vágy támadt benne ilyenkor, hogy az embert visszarántsa. Lehet, hogy ez is így volt, de úgy is lehet, hogy beszélgettek éppen: - "Aztán maga miféle ember, hallja, hogy úgy nevetik mind?" Talán felnyögött a garabonciás: - "Én-e, tekintetes asszony, minthogy én," Talán védekezett kevés maradék erejével és még hazudott is, elhazudta örök reményét, hogy írnok is lehet még a városnál. Talán éppen a selyemingről beszélt, a bársonykabátról, ki tudja mit evett rajta a kikapós mesterasszony. A valóság az volt, hogy beszélgettek, Drenyákné és a garabonciás, egymás kezét szorongatták, csokoládét ettek, előbb az asszony harapott bele, aztán átnyújtotta a férfinak: a csokoládén ott maradt az asszony egérfogának nyoma. Jártak-keltek körülöttük a részegek, megfenyegették őket tréfásan, nicsak a garabonciás, rikoltozták, udvarol a szépasszonynak. És ez olyan vidám dolog volt, hogy nevetni kellett megint.

Hej, csodálatos világ, mámoros éjszaka, Részegország merre viszed ennek a két embernek a dolgát? Mert baljóslatú jelek izzottak. A suszter, a féltékeny szerelmes már nagyon figyelte mindkettőjüket és arca belesápadt a gyűlöletbe.

*

Éjfél után Drenyák hazavonszolta feleségét. Így szokta mindig, ha tetején áll a mulatság, - na ebben is jókor támad fel a féltékenység, mondták cimborái. Nem billent fel a hangulat ettől, tapsolva és zajongva, vidáman búcsúzkodtak. Csak a felemás emberre szakadt búbánatos elhagyatottság, talán először életében. Megléptek a tündérek is és sáros mellékúton bukdácsolt feléje a mámor. Először rongyos cipőjét látta meg, aztán nagy lelkét teregette széjjel: szennyesbe adná az egész életét, úgy érezte. Már csak a pálinka segített, gyere testvér, ölelte magához, úgy lehet, hogy elhagyjuk egymást, de most ünnepeljünk!

Nem látták még olyan részegen a garabonciást soha, mint a tisztulás órájában éppen. Keserveset, nagyot rikoltott a teremben. - "Menj fenébe már." - Pantus, a zenész már az is kergette, annak is mutatta lyukas talpát. - "Ide folt kellene, folt, hallod-e?"

- Tapaszd be malterrel - üvölti vissza a kőműves és röhögött vastagon. - "Be kéne ásni a földbe nyakig!" - ilyen hangok is hallatszottak és garázda módján a garabonciás a hang felé indult, hogy életében először elégtételt vegyen egy sértésért. De csak a székig jutott el, az egyik székig éppen, ott összecsuklott és ott maradt.

Fejét lehajtva csapzottan aludt el, úgy aludt ott, hogy fájni tudott mindenkinek. Furcsa megszállottsággal arcán horkolt és nem tudta reggelig, mi van vele. Csak azt érezte jó ideig, hogy jeges vízben gázol a lába, cipőtlen lábán furcsán meredt a rongyos fuszekliből ég felé a meztelen nagyujja.
De lehet, hogy csak álmodta az egészet, lehet.

*

Amíg így aludt a garabonciás, csoda történt. A féltékeny suszter, aki kijózanodva régtől figyelte ellenfelét, leszedte lassan a cipőt annak lábáról és elvitte megtalpalni. Nem röstellt félórát gyalogolni, kinyitni a műhelyt éjszaka, talpat szabni és ráverni a cipőre.
De nem ám mind a kettőre! Csak az egyikre. Nem is a lyukas talpúra, a másikra. Kegyetlen arccal verte, kalapálta a bőrt, rétegre réteget rakott, jó vastagon. Olyan cipőt formált, mint a nyomorékoké. Ortopéd cipőt jó vastag talppal. - "Ha sántít is majd a kutya, ez nem ázik át soha!"

A balcipőt, a lyukasat, azt érintetlenül vitte vissza a kocsmába. Alig egy páran lézengtek már ott, hisz hajnal volt már régen, világos és csodálkozó kofák látták, hogy cipőt szállít a suszter virradatkor. Betalpalt a szállítmánnyal éppen a kuncsaft elé, az ott aludt még a széken a sarokban, rongyos fuszekliben. Ráadta a cipőt a részegre és megelégedett arccal szemlélte művét.
Éppen három centivel volt vastagabb a másik talpnál.

*

Sántító árnyék vonult át éjszakánként átkozódva a kisvárosi csöndben. Kocsmáról-kocsmára járt, léptei mélyen cuppogtak a sárban. Egyik lábát vastag talp védte a hólé és nedvesség ellen, de ó jaj, ott volt a másik láb is három centivel közelebb a földhöz, annak hasadékán bőségesen ömlött és szivárgott be a víz.

Átkozódva vonult a garabonciás, hangja olyan volt, mint a hímszarvas bőgése. Ordítozva susztert követelt utcahosszat, aki leveszi róla az átkot, vagy megtalpalja egyetlen pár cipőjének másik felét is.

2010. március 9., kedd

Victor Hugo: Mikor a nap leszáll

Mikor a nap leszáll, s az erdőn
bolyongok este, álmatag
mosollyal, zordan vagy merengőn,
borzongva sötét fák alatt,

vagy ha a tűzhely lángja mellett
lábaim keresztbe vetem,
unt könyveim nem érdekelnek,
s csak nézek, szóra süketen,

így szólsz: Mi lelt? Álmodozol tán?
- Igen! - Ilyenkor láthatok
homályból, mely sűrűn omol rám,
kelni eszményi csillagot!

Ilyenkor, ebben a vak éjben,
mely napunk fényét elnyeli,
arcomhoz közelednek, érzem,
rejtelmes arcok ezrei!

Ilyenkor jönnek tünemények,
ezer hang, sóhaj és alak,
onnan, hol laknak a remények,
miket emléknek mondanak!

Ilyenkor bús terekbe láthat
görcsbe dermedt eszméletem:
merengő apámat s anyámat
a sötétben ott érezem!

Ilyenkor száll szobámba angyal,
te, lányom, bájos látomány,
sohasem érzett fuvalattal,
mely végigborzongat puhán!

Ilyenkor, mint rémes vadonnak
mélyén, békés tetőnk alatt
járnak láthatatlan halottak,
s átható szemük rám tapad!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Az agg naponta

Az agg naponta mind mélyebb magányban ébred:
minden nap egy kicsit öregebb és fehérebb.
E rossz hurok, e földi lét,
lassan-lassan lehull, a lélek elszakítja,
mint rab s komor madár, ha szárnyát szállni nyitja,
s eltépi egy-egy kötelét.

Ó vén, kit a nagy éj homálya elborít már,
halj meg, hisz hangod is, erőd is elhagy immár,
szemed tükrén szűk lett s kopott
a távol - sorsod ez, sorsa mindannyiunknak,
mint este láthatod, hogy sorra mind kihunynak
egymás után az ablakok.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Victor Hugo: Mikor kezem remeg

Mikor kezem remeg kezed alatt, mikor rám
nézel, aranyhajú asszony, s halvány leszek,
mint az első napon, az első édes órán,
imádandó ruhád alig érintve meg,

ha látod, hogy a szót nem lelem arra olykor,
amit neked köszön e háborgó kebel,
mikor engem figyelsz, s látod, hogy mosolyodtól
mámorittas leszek, s tekintetem tüzel,

ha lázas ajkamon, édes szembogaradnak
tüzében, hangomat remegni érezem,
mint ha félénk madár, mit szárnyán megragadtak,
reszket észtvesztve, de elszállni képtelen,

ó, mondd, szebb égövet érdemlő drága lény, te,
annyi gyász s csüggedés, annyi gond-bajod,
annyi fájó keserv s bús óra ellenére,
mitől gyakran sötét éjjé vált nappalod,

ó, mondd, nem érzed-e, hogy égre kel belőled
a tiszta és igaz szerelem? Szent e fény,
fáklyája férfinak, sorscsillaga a nőnek
titokzatos nap a benső világ egén!

Ó, mondd, szemhéjad a hajnalnak sose érzi
langyos leheletét, mely győz az árnyakon?
Nem azt súgják-e halk hangok: ne szűnj remélni!
Nem hallasz-e szived homályán dalt vajon?

Ó, élvezd ezt a dalt, te sebzett, büszke lélek!
Mely most benned dereng, az az igazi nap.
Ne félj! Isten szemet ad, hogy örülj a fénynek,
lelket, hogy égbe juss, szivet szeretni ad!

Nézd hát a szerelem napját, mely a te jobbra
fordult sorsodra süt, derűt hint egyre le,
mely áthatol a sír sötétjén is ragyogva,
melynek nincs alkonya, és nem lesz éjjele!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Ugye, szívem

Ugye, szívem, az éj be lassan vánszorog, ha
ágyban vagy egyedül s aludni képtelen.
Hallod, amint ketyeg a falon az ingaóra,
s künn a harangtorony jajong az éjfelen.
Ébren bolyong az agy ezer ábránd-fonálon,
s e sötétben, ahol minden fény kialudt,
a komor éjszakát feledni nincsen álom,
se szerelem, amely álmot feledni tud.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

2010. március 8., hétfő

Tóth Árpád: Briggs Tom különös rohamai

A repülőgép álmosan berregett a kék és langyos délutáni levegőben. Egy élesebb kanyarodónál a fémrészeken csillogó pontok megváltoztatták helyüket, a benzintartály sárga, rezes fénye Arnstein kisasszony kézfejére csúszott át, s elhalványodott, mint egy alázatos, rózsaszínű csók. A kisasszony mellett Briggs Tom tartotta a kormánykereket. Alattuk a város lapult szét, az utcák vonalaival kockázottan, s a háztetők szürke, monoton síkjából egy-egy törpe templomkupola fénylett föl, mint furcsa szappanbuborék, melyet a por árva lakói fújtak az elérhetetlen végtelenség felé.

Briggs Tom érezte, hogy menthetetlenül szerelmes Arnstein kisasszonyba. Két napja volt a nagy elzászi városban, ahová az Egyesült Európai Államok Régészeti Akadémiájának megbízásából jött, hogy a közelben levő régi bányákban végzett ásatásoknál felügyeljen. A város határában ugyanis betemetett sóbányákra bukkantak, melyek területén a múlt századi nagy világháború idején harci árok-rendszereket építettek a hadakozó felek, alkalmasint a rettentő gránáttűz következtében a laza kötésű talaj beomlott, s az árokrendszerek egy részét benyelték a bánya üregei. A sós rétegek csodálatos módon épségben tartották azoknak katonáknak a holttesteit, akiket a katasztrófa ezekben az árkokban ért. Briggs Tom most azt a megbízást kapta, hogy hozza felszínre az érdekes hullákat, gyűjtse össze a talált, múzeumba való tárgyakat, s leendő megfigyelésével gazdagítsa a letűnt, fájdalmas emlékű idők történelmét.

Két napja volt itt: Arnstein kisasszonnyal az első este ismerkedett össze, az expedíció tiszteletére tartott vacsorán. Már az első pillanatra erős, szinte fájdalmas hatással volt rá a magas, telt, csöndes német leány. Valahogy úgy érezte, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna össze, ajkai szinte görcsösen keresték a legutóbbi párbeszéd félbeszakadt szavait. Miközben a leány kedves lassúsággal mondott neki a bemutatkozás perceiben jelentéktelen udvariasságokat, Briggs többet érzett, fájdalmasabbat és mélyebbet annál a kellemes, homályos csókingernél, mely egy szép vonalú, meleg és piros női száj láttára gyakran lüktette meg ajkaiban a sűrű indiai vért.

Ideges lett, ügyetlen, nevetséges hibákat ejtett a német beszédben, pedig világosan érezte, hogy ez nem félénkség, csak valami tiltakozás, egész lényének valami ellenszegülése egy erőszakolt, fonák helyzettel szemben. Valahonnan, mélyről, elfeledett, régi mondanivalók akartak előtódulni, forró, lüktető, fájó szavak, talán egy felujjongó sírás, talán egy felzokogó kacaj - s Arnstein kisasszonynak szintén éreznie kellett volna ezt...Hogyan lehet, hogy nem siet a segítségére? Szinte megsértődötten vált el tőle, akkor este. Mikor pedig a hotel ágyában nyugovóra tért, és lehiggadtan végiggondolta az egész találkozást, nem tudta elképzelni, mi hozhatta ennyire izgalomba? Elvégre Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös, mondogatta magában, s már mosolygott is, és félálomban Tavindát idézte maga elé, a benáreszi asszonyt, aki halványsárga karjaival úgy szorította kis, kemény melleire az ő legutóbbi három évének majdnem minden éjszakáját, mint egy kazal feketepiros, nehéz ceyloni rózsát...

Éjszaka volt, álomtalan alvásban feküdt reggelig. Mikor felkelt, ámulva konstatálta, hogy rendkívül fáradt, össze van törve. Az utazás Londontól a német városig nem viselhette meg ennyire, hiszen a pár órás utat a Repülő Vasutak Társaságának nagyszerű kényelmű járatán tette meg.

A vacsora kitűnő. könnyű lakoma volt...Arnstein kisasszony?...Bolondság!...Ő, Briggs Tom, még a Tavinda kábító ölelései után is diadalmas frissességgel szokott nyújtózkodni, úgy ropognak a csontjai, mint egy új repülőgép acélrúdjai a friss hajnali szélben...S most az a furcsa, rosszul sikerült kis ismerkedés zavarná össze ennyire?...Lehetetlen...A következő pillanatban azonban hátratántorodott, s először érezte azt a rettenetes, különös "tünet"-et, mely azóta többször megkínozta...

Olyan volt, mintha váratlanul erősen mellbe ütötték volna...Aztán tompa, égető fájdalom fogta el, mely az egész mellkason végigsajgott, majd egyetlen ponton gyűlt össze, éppen a szív fölött, s akkor egy pillanatra elviselhetetlennek tetszett, mintha a szívet valaki erősen megmarkolta volna. A szorítás lassan engedett, s utána kéjes bágyadtságféle jött. A szemek könnyel teltek meg, s a torokból valami erős, artikulátlan hang akart előbugyborékolni, valami felszakadó, felszabadító kiáltás, mely azonban nehéz, rompa sóhajba fúlt...

Az egész délelőttöt kedvetlenül töltötte. A kávéházban megfájdult a szeme, míg a reggeli lapok gyorsírás-jelvényeinek hajszálfinom vonalait nézte. Fáradtan lebágyadó szemhéjai mögött a sötétpiros derengésen makacs, múlni nem akaró, apró, sárga, cikcakkok nyilalltak át, melyek akkor is tovább táncoltak előtte, mikor ismét kinyitotta a szemeit. Az egyik szomszéd asztalnál egy vendég megcsöndítette kanalával a poharát, hogy a pincért hívja. Ettől a hangtól megismétlődött a Biggs reggeli rohama. Görcsösen megmarkolta a márványasztal szélét, s kínjai közt az a furcsa érzése volt, hogy vállai közé húzott fejjel le kell kuporodnia az asztal lapja mögé, mintha védelmet keresne. S utána ismét a kellemes bágyadtság öntötte el, valami szelíd hullám, melyen Arnstein kisasszony szőke feje ringott eléje, tágra nyitott kék szemekkel, s a halványpiros ajkak titokzatosan ismerős ívelésével...

S most itt ülnek, együtt, a repülőgépen. A program az volt, hogy a társaság könnyű, kétszemélyes monoplánokon megy ki a városból a sóbányához, s megtekinti az ásatások kezdetét. Az, hogy Briggs és Arnstein kisasszony egy gépre kerültek, nem volt véletlen - a kisasszony a maga hűvös és csöndes módján már kacérkodott a bombayi professzorral. A leány az indulásnál külön, karcsú, kis repülőgépével jelent meg, és maga hívta meg Briggset a második ülésre. Sőt maga segítette nyeregbe kapaszkodni, langyos érintésű, nyugodt szorítással fogva át az angol vékony csuklóját.

Eleinte nem beszélgettek. Briggs néha-néha fordított egyet a kormánykeréken, s amint a gép rézsút dőlt, némán élvezte az egy pillanatra ránehezedő női váll kedves nyomását. Átengedte magát valami álmos, ernyedt szerelmi érzésnek. Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös - mondogatta újra magában, de az öngúny nagyon enyhe volt, s legszívesebben átkarolta volna, szép csendesen és egyszerűen, a leányt. Az a tegnapi érzés, hogy régi ismerőssel találkozott össze, ismét felébredt benne, de most már nem nyugtalanította. A rossz éjszaka, a különös rohamoktól feltépett délelőtt után idegei boldogan pihentek a langyos délután azúr-fürdőjében. Álmosodó öntudatán hunyorogva derengett át, mint valamely messzi, sötét tüzű parázslás, hogy mind ennek a furcsa fájásnak és zavarnak valahogyan Arnstein kisasszony az oka, s ez most csöndes megelégedéssel töltötte el

Egyszerre megcsendült a leány hangja. Briggs felriadt, s ekkor újra jelentkezett a "roham". De ez már nagyon gyönge, csaknem szelíd ütés volt, s a szív nem vonaglott meg utána. Csak a torokban reszkettek meg a hangszálak, a rejtelmes kiáltás ismét elő akart törni, s Briggs most hirtelen élességgel, világosan érezte, hogy végre meg fogja találni a fájó, drága, megváltó szót...

A leány beszélt:

- Mily furcsa, hogy mi most ketten, egy német meg egy angol, szép nyugodtan keringünk itt a levegőben, ahol száz évvel ezelőtt angol és német halálra kereste egymást...Milyen jó, hogy mi mind, az egész emberiség, elfeledtük azokat a borzalmakat...

Briggs valami udvarias semmiséget akart válaszolni a szentimentális, régi közhelyre. De nem tudott. Mély megindulást érzett, s megránduló ajkai szelíden, engedelmesen ismételték a leány szavát.

...elfeledtük...

Arnstein kisasszony folytatta:

- Ismeri a Charles Pivert elégiáját a háborúról?

S már szavalta is, zengő, lassú ritmussal:

Európa legében vad vihart sodorván,
Pokoli pilóta, zengve lecsapott -
S két iszonyú szárnyát megtűzve mogorván
Eiffel csuda csúcsán s Reims isteni tornyán,
Elfedte rőt teste az arany napot...

Briggs Tom nem szerette a költőket. Egy ízben a bombayi klub dohányzójában azt mondta róluk, hogy a középkor utolsó maradványai a XXI. században, az egyházak és a misztikus bölcselmi rendszerek bukása után a zagyvább emberiség sületlen szószólói. A reális rendű életformák és a technikai tökéletesség korában olyanok, mint a kerge macskák, melyek a felhőkarcolók tetejére is felmásznak, hogy a hold felé nyávogják bódult énekeiket. Egy ilyen költőfélét, aki Tavindához is merészelt írni pár rímes szamárságot, példásan megfenyített: betört pofacsonttal maradt a klub boxtermének vörös pokrócán.

De most nem tudott a vers ellen küzdeni. A régi, kopott zenéjű, akadozva busongó sorok, a leány csöndes és tiszta hangjától átitatva, mint egy új életnedv áramlásától, ismét megelevenedtek. Rég meghalt katonák víziója kelt, karjukkal bágyadtan intve, valamely sáros és véres messzeségből, a boldogabb utódok felé.

- Charles Privert - mondta a leány - itt zuhant le, ahol mi most a bányák felé siklunk...Azt olvastam róla, hogy iszonyú magasságból lőtték le, lángolva esett a gép, s lent, a roncsok, a drótok és rongyok közé kuszált bordák mögött a szénné égett test pirosan és sértetlenül mutatta a szívet...

Arnstein kisasszony arca sápadt volt, szája szélei reszkettek. A szavalás lendületétől könnyek szöktek a kék szemekbe, s a szőke fej ernyedten billent félre.

- Én nem tudom - nyögte halvány és gyáva mosollyal -, de gyakran kell ezekre a dolgokra gondolnom. Különös mohósággal olvasok háborúról szóló könyveket, s mohóságom kielégítetlen marad...És furcsa, zavaros, visszatérő álmaim vannak. Valami őrült, nehéz lárma üvölt körül, egy fekete síkon sötét, idomtalan rémalakok nyomulnak felém, s én nem tudok mozdulni. Aztán egyszerre megjelenik a nap gyönge, halvány-aranyú korongja, boldogan érzem, hogy a zuhogó fény elmossa, szelíd, meleg és zengő sugarakkal a lármát és a rémeket...Kitárt karokkal, a felszabadulás érzésével nézek a magasba, ahol enyhe ívű dombok smaragdbája fölött egyre tisztábban emelkedik a drága nap...És hirtelen megint iszonyat jön: az égi korong sötétvörös, pihegő gömbbé duzzad, a sugarak megvastagodnak, mint egy félelmetes póktest szörnyű lábai, s a lábak vége acélos, tompa csillogású hegyben végződik, s kábulatos gyorsasággal nő és közeledik egyenesen felém...Vad sikoltással ébredek fel, s a párnán csupa víz a könnyeimtől...Ne vegye rossz néven, hogy ily ostobaságokkal untatom...Magam sem tudom, miért mondtam el önnek mindezt, hiszen inkább orvoshoz kellene fordulnom...Engem mindenki oly csöndesnek és nyugodtnak ismer...

A leány hangja elakadt, s a halvány arc rémülten fordult Briggs Tom felé. Úgy látszott, hogy az angol hirtelen megőrült. A gép kormányát egy rettenetes csavarással szinte letépte, a könnyű, fehér alkotmány füttyszerű süvítéssel csaknem függőlegesen rohant lefelé. Arnstein kisasszony nehéz szőke haja kibomolva úszott a zengő acélrudak között, s Briggs a kormányt eleresztve mellére kapta a rémülettől vergődő leányt A földről sötétbarna dombhátak púpja rohant szemközt a géppel, egyre növekedve s egy-két hatalmas, száraz fatörzset feszítve fölfelé, mint fenyegetően fölszegzett szarvakat. Apró, fekete alakok rohantak szét, s Briggs üvöltő, zokogó búgása vegyült a gép zengésébe:

Bocsáss meg...bocsáss meg...bocsáss meg!

A felszabadító, a megváltó kiáltás végre előtört, utat talált, megszületett...Briggs sírt és kacagott és ölelte és csókolta a vonagló, édes, fehér alakot...

A gép földez ért. A kitűnő zuhanás-szabályozó készülék megmentette a bennülőket. Egy erős zökkenés, és a gépet bámuló munkásnép raja vette körül. Briggs kiugrott, s karjaiba emelte az ájult Arnstein kisasszonyt. A munkavezető szembeállt vele, s jelentést akart tenni a délelőtt megkezdett munkájáról. Egyszerre azonban iszonyodva ugrott félre, s heves mozdulatokkal kezdett magyarázni valamit a többieknek.

Briggs nem látta őket. Tágranyílt, tétova fényű szemei a kétoldalt sötétlő üregfalat bámulták. Tekintete megakadt egy görbe, göcsörtös fagyökéren, mely egy régi kormos tönköt erősített még makacs markolással, mélyen a talajba. Egy százéves gyökér, s Briggs megismerte! Hangos kiáltással rohant be a bányaüregbe, a megállt a falba tűzött fáklyák szurkos, vörös fényében. Az első lesüllyedt árok egy részlete már fel volt ásva. Egymásba fonódott alakok kusza körrajza meredt fel a sötétben, s a fáklyáktól vetett nagy árnyékok lengésében a holttestek folytatni látszottak a harcot, néma, kísérteti mozgással.

Egy rohamcsoport volt, melyet küzdelem közben ért a földomlás.

Briggs megállt, s gyöngéden megszorította a karjai közt fekvő alélt testet. Arnstein kisasszony szemei kinyíltak, s téveteg szelíd nézéssel tekintettek előre. Pár perc telt el, a mély, kék szemek megszokták a fáklyafényt. Két lépésnyire, a kiásott árok legszélén, egy szuronyos angol előrebukott holtteste látszott. Hóna alól félrebillent a szurony, de nem esett a földre, hanem kinyúltan csüggött a levegőbe, hegyével megakadva egy másik holttestben. A szurony tövig volt döfve egy fiatal német katona mellébe, aki hanyatt terült el az arcra bukott angol mellett. A fiatal arc az Arnstein kisasszony arca volt.

Briggs Tom és Arnstein kisasszony remegve ölelték át egymást. A barlang bejáratánál suhogó, finom zengések hallatszottak. A társaság repülőgépei értek földet odakünn.

2010. március 4., csütörtök

A bölcs kádi igazságot tesz




Az öreg arab halálos betegen feküdt sátorában. Az öreg érezte, hogy a kaszás halál mihamarább eljön érette és éppen ezért végrendelkezni akart. Régi szokás az emberek között, hogy a hátramaradottak a haldoklónak utolsó kívánságát teljesíteni szokták. Az öreg arab azt akarta, hogy halála után nyugság és békesség legyen a fiai között, miért is magához hívatta a fiúkat, hogy végrendelkezzék, hogy közölje velük utolsó kívánságát.

Az öreg arabnak három fia volt. Ali, Hasszán és Juszuf. Mikor mind a három megérkezett a haldokló apának betegágyához, az öreg arab felemelkedett fektéből és így szólt a három fiához:

- Édes fiaim! Úgy érzem, még csak nehány percig élek. Legnagyobb kincsem tizenhét paripám. A tizenhét lovat én még életemben el akarom közöttetek osztani, hogy halálom után az osztozkodás miatt közöttetek baj ne legyen. Hallgassatok hát ide: Ali! tied a lovak fele; neked Hasszán a lovak harmada jár; te pedig Juszuf elégedj meg a lovak kilencedével.

Az öreg arab nem bírt többet szólani. Az utolsó fájdalom meglepte és végzett vele.

A három fiú megsiratta az öreg arabot, eltemette és meggyászolta. Aztán nekiláttak osztozkodni a tizenhét lovon. De alig fogtak az osztozkodáshoz, hamarosan megakadtak.

„Engem a lovak fele illet" - mondotta Ali - „tehát kilenc ló az enyém."

- „Hogyis ne, - kiáltotta a másik kettő - tizenhétnek a fele nem kilenc, hanem nyolc. Te csak nyolc lovat kaphatsz."

- „Na, na! Így talán mégsem! - válaszolt Ali. - Csak talán nem ajándékozom nektek, ami engem illet. Ha tizenhétnek a fele nem kilenc, akkor nem is nyolc, hanem nyolc és fél."

- Jó - mondták a többiek - hát vedd az egyik lónak még a felét. Meglátjuk mit érsz egy lónak a felével.

Egymásra bámultak, mert nem tudtak egyebet tenni. Nem tudták kiokoskodni, hogyan lehessen tizenhét lovat úgy kettéosztani, hogy Alinak a fele jusson és mégse kellessen egy lovat kettéhasítani.

Vitatkoztak, veszekedtek; de nem jutottak eredményre. Egyik sem akart örökségből engedni és így nem tudtak sehogyan sem megegyezni.,

Végre annyiban mégis csak megállapodtak, hogy a kádi elé viszik a dolgot. Az arabok a bírót, aki igazságot tesz az emberek között, kádinak hívják. Az arab kádik bölcs emberek voltak, okosak, igazságszeretők és leleményesek.

A három fiú megjelent a bölcs kádi előtt és elmondották neki, hogy nem tudnak a tizenhét lovon apjuk kívánságához képest megosztozkodni.

Az öreg kádi sokáig gondolkozott a dolgon, aztán felráncolta bozontos szemöldökét és így szólt:

- Hát jó, segítsünk a bajon, de előbb ígérjétek meg, hogy belenyugosztok abba, hogy kivétel nélkül mindegyik valamivel többet kapjon, mint amennyi jár neki.

Ebbe mind a három fiú nagyon szívesen beleegyezett.

A kádi erre maga elé hozatta a tizenhét szép lovat. Mikor a tizenhét paripa ott cikázott, ott viháncolt az udvarán, a kádi a saját istállójából is kivezetett egy vén, fogatlan, csupa csont-bőr gebét és hozzácsapta a tizenhéthez.

- Nos - mondta a bölcs kádi - most már tizennyolc ló van itt együtt, most már osztozkodhattok.

- De nem úgy van ám kádi - mondotta Ali - nekem nem kell ez a tizennyolcadik vén gebe, én nem fogadom el.

- De nekem sem kell ám! - mondotta Hasszán.

- Én sem fogadom el - zsörtölődött Juszuf.

- Várjatok csak fiúk - válaszolt szelíden a kádi - nem akarom én reátok kényszeríteni ezt az öreg lovat, hiszen mindenki maga választja ki a részét és azt a lovat választja, amelyik éppen neki tetszik. Nos Ali, elsősorban is Te választasz! Neked a lovaknak fele jár. Tizennyolcnak pedig kilenc a fele.

És Ali kiválasztott kilenc szép lovat.

- Így! - mondotta a kádi. - Most pedig válassz Te fiam, Hasszán. Megboldogult atyád úgy kívánta, hogy Tied legyen a lovak harmada. Tizennyolcat ha három fele osztunk, hat az eredmény. Válassz ki tehát hat lovat.

És Hasszán is kiválasztott hat szép lovat.

- Nos - mondotta a kádi - már csak három ló áll itt az udvaron: két szép ló, meg az én vén lovam. Neked fiam a lovak kilencede jár. Tizennyolcnak kilencede pedig kettő. Vegyél Te is fiam két lovat.

És Juszuf is kiválasztott két szép lovat.

- No fiaim, most mindannyian ki vagytok elégítve. Mindegyikőtök megkapta a részét és senki sem kapta meg az én lovamat. Te kaptál kilencet, Te hatot, Te kettőt, ez összesen tizenhét. A tizennyolcadik lóra, amelyet egyikőtök sem akart elfogadni, lássátok, szükség sem volt - szólt a bölcs kádi és behajtotta lovát az istállóba.

A három testvér nem értette meg az osztozkodást. Sehogyan sem ment a fejükbe, hogy miért is nem tudtak ők békésen megosztozni a tizenhét lovon, mikor a kádi is csak tizenhét lovat osztott köztük széjjel és mégis mindegyikőjük pontosan megkapta a maga részét.,
Hát ti gyerekek, értitek-e, hogy is volt ez a nagy csalafintaság?
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5