Victor Hugo: Örömmel ülök én

Örömmel ülök én, míg álom ül a földön,
a csillagbolt alatt, mely dómként tündököl fönn,
s fülelem, hogy az ég hullat-e holmi neszt:
hiába csap felém az óra szárnya, mélyen
s némán tűnődöm ott az örök ünnepélyen,
amit sugárosan a földnek ád az est.

S míg alszik a világ, már-már azt hiszem olykor,
hogy én gyúlok ki csak e tűz csillag-napoktól,
hogy én értem csupán: fényük mire való:
s én vagyok - hallgatag, veszendő, kósza pára -
e pompázó nagy éj titokzatos királya,
s nekem szól e csodás illumináció.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/