Google+ Followers

2010. január 31., vasárnap

Gárdonyi Géza: Tanácskérés

Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodtak: mindenik azzal, amelyikkel egy tájon lakik. - Dicsérjük Jézust!

S kioszladoztak a kiskapun.

Akkor láttam, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.

Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd, fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplős kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügy hozhatta.

- Kerüljön kend beljebb. - S az iskolába vezettem. - Hogy és mint vannak odahaza?

- Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála Istennek...

Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőr-szűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első padon, a másik a második padon.

- Eső lesz - mondotta -, vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.

A kalapját odatette az első padra, ahová a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló, fekete haját oldalra tolta. Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.

Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? Termett-e bőven kukoricája? Jó-e a vize az új kútnak? Azután elhallgattam. Jeleztem ezzel, hogy várom a panaszt.

Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott.

- Hát az Imre - kérdezte fölemelve a fejét -, hogy viselkedik tanulás erányába?...

- Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb.

Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dicséretét?

- No - szól derülten a padra nyomintva a tenyerét -, hát éppen ezért jöttem.

De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsejében, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél.

- Mert hogy az éjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre ti. nem az ágyban alszik, csak úgy a szalmadikón, a subába burkolódzva.) Aszongya:

- Nem alszik kend?

Mondok:

- Nem.

- Hát - aszongya - mér nem alszik kend?

- Mer nem tudok - mondok.

Aszongya erre:

- Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen.

- Nem - mondok -, nincsen semmi bajom.

- Hát - aszongya - akkor mér nem alszik kend?

- Hát - mondok - azér, mert nem tudok... - Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya:

- A hízóra gondol kend?

- Nem arra gondolok - mondok.

Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyújtotta, miközben tovább beszélt:

- Mert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál, meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat. Tíz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegél a gyisznó, azután úgy eszik, mint a farkas; vagy pedig megdöglik, ha az Isten úgy akarja.

Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hízóinak történetében, de azután visszatalált a feleségéhez.

- Hát - azt mondja - hogy a hízóra nem gondoltam, azér vót, mert az Imre felől gondolkodtam. Hallod, mondok az asszonynak, Imre forog nekem az eszemben.

- Imre-é? - mondja az anyjuk.

- Ő - mondok.

- Hát aztán mit akar kend Imrével?

- Hogy mit akarok? Semmit - mondok -, csak éppen arra gondolok, hogyan megáldott vele bennünket az Isten.

- Az ám - mondja az anyjukom -, hála Istennek.

Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg.

Folytatta:

- Mert hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak:

- Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát.

Istenes eközben elővonta dohányzacskóját, és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogy nézték meg a szentegyházat, mi a különbség az ottani orgona meg a mienk között - mindez részletesen és találó szavakban szövődik egymásba, és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához, csak tapogat majd a szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon; márpedig úr előtt könnyen rátéved az ember.

Hát, mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét. Láttam, hogy ad el egy ökröt Istenes gazda, és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval a dignáziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az úrifiúk hátrataszigálják. Fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély pávacsirkék között, a padban.

- Nini, a paraszt - mondják azok -, milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok?

A másik meg azt mondja:

- De derék a csizmád! Nem szorítja-e a lábad?

S a másik is szól:

- Az ágyból szoktál-e beleugrani vagy a székről?

Az Imre gyerek elborult arccal megyen haza. Kicsi, gyönge szívét hollók marcangolják. Gyűlöli és szégyelli a haját. A lábán égnek a parasztcsizmák. Legubbad a kis zöld ládájára, és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás:

- Mért vagyok én paraszt?

Otthon az apja gyémántja volt. Hosszú, fekete haját meg-megsimogatták. Csizmáját remekbe csinálta a mi Ádámunk. Ki érdemli meg, ha ő nem? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak:

- Olyan légy, mint Istenes Imre!

A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a féderveiszről meg azt mondja: fédörbajsz. Bolondot fordítanak belőle: még a beteg diák is prudenciáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. Úgy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondja neki:

- Kapa való neked, te füles!

Szegény kis mártír! Mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg annyira megkeményedel, hogy nem serked vér a lelkedből minden kis karcolás után. Apád nem tud erről semmit. Boldog mélázással gondol mindig reád! Úr lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked, és a szolgabíró barátjának nevez. Valaki kérdi: hallja kend, ki az a szép tekintetes úr? - Hát ki volna: az én fiam.

Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Belenövekedik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öreg arcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegenségben. Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb volt valamikor, s úszóhártyái nőttek. A hegyen álló fának már nevendék korában keményedik a dereka. A parasztfiúcska is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teáscsészét, mikor állva isszák.

A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy az pirulva megyen vele az utcán.

Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban - gondolja a fiú -, és milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél! A haját megereszti, mintha el akarná adni. A bal kezébe kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. Ha ezt valaki meghallotta volna!

Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz, vagy orvos, vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb a tekintete pedig éles és határozott irányú. Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak: Nézzétek, ez a jó öreg paraszt, ez az én apám! Haj, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a síkos parketten! Az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vette az egész pecsenyéstálat; az adóról beszélve, reklamálincs-adót említett; mikor a mellette ülő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és szívta tovább. Micsoda anektodákba kerülnek! Mennyire elválasztódnak egymástól! Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt egy kis fekete hajú fia, a legjobb tanuló az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben; hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ő szánt-vet, az övé lesz minden föld, és ő ősz fejjel ballagdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarat, meg a pillangót, és minduntalan mondogatják:

- Nagyapó, kedves nagyapó!

Mindez szép, és érdemes is rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet!

A fiú is elgondolkodik az asztal túlsó végén. Miről gondolkodik? Talán éppen arról, amiről az apja.


A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös, fekete embert; megvilágította derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott, és az új csizmát vidáman lógázta.

- Hát bezony... azért jöttem én, mester uram, hogy az Imre gyereket, a fiamat... beadnám a tavasszal a városiba.

2010. január 30., szombat

Nagy Lajos : Aratók




A kasza lendül, újra lendül s mintha vonná maga után a kaszálót, Dániel Jánost. Jani, a fia, lihegve kötözi a kévét, ő szedi apja után a markot. Egy szempillantásra sem lehet megállnia a gyereknek, még annyira sem, hogy letörölje homlokáról a verejtéket. Egyik villanás a másik után, harsog a búza a vágás nyomán s dől egyre, az apa kegyetlenül dolgozik. Janinak nehéz, szinte fáj a munka: szedni a markot, sebesen sodorni a kötelet, bekötni a kévét. Régebben birkát őrzött az uraságnak, akinél szolgáltak: tavaly alig termett valamit a földjük, az idén fogták Janit először aratásra. Hajnalban kezdték, már magasan járt a nap, hajnal óta így megy a dolog szakadatlanul.

Az apa hátratekint olykor, bár nem kell félnie, hogy belevág a kasza a gyerek sarkába. Inkább azért pislant a fiúra, mert valamit mond neki. Mindig van biztató szava, egyszer így szól:

- A magunkét aratjuk, fiam.

És mivel Jani csak el-elmarad, meg hogy még valamit mondjon, megáll a kaszát feni:

- Most még nehezen vagyunk, de ha így terem ez a kis föld, három esztendő múlva nem nem cserélünk az urasággal sem.

És hogy értse a gyerek, még hozzáfűzi:

- Már azzal, aki uraság volt itt a nyakunkon.

Később ledobja a kaszát, segít Janinak. Egy-kettőre elkészül néhány kéve, Jani hajlonghat megint a nyomában.

Mialatt kötöz, Jani csak áll, bámul az apjára, s csaknem sírva fakad a kíntól, de meg talán az örömtől is, mert nem ostoba gyerek, érti a szót.

De hát még csak tizenhárom esztendős, meg nem is olyan ügyes, mintha lány volna, nem olyan szapora járású a keze.

Az asszony kellene a helyébe, csakhogy az nem jöhetett dologra, beteges mostanában, a derekát fájlalja. A gyomrára is panaszkodik, még ma is érzi, így mondja, hogy dohos búzát mért nekik az uraság ispánja. A derekát meg csak úgy megerőltette, vagy attól lett nyavalyás, hogy a szobájuk nyirkos volt. Ők persze nem vették volna észre, már mint a nyirkosságot, nem tudtak ilyenféléről, de egy városi rokonuk mondta nekik, aki egyszer ellátogatott hozzájuk a tanyára. Kész betegség, így szólt pestiesen.

Dohos búza, nyirkos lakás, csöppnyi egy ablak, jaj, mennyi baj volt, nem is lehetne felsorolni. A konyhán ketten főztek. A két asszony szemét kimarta a füst és csak nem csináltatta meg az uraság a kéményt. Bár lehet, hogy nem tudta, hogyan is tudhatta volna, hogy Dániel Jánosné meg Kontra Istvánné béresasszonyok reggeltől estig fuldokolnak a füstben. Nem értek fel hozzá az átkok, miket a két asszony szórt rá: Döglene meg, szakadjon rá az ég, őt meg a fattyait kéne itt megfüstölni, majd később a végső elkeseredés, miért is nem döglesztik meg a szegény embert, ahelyett, hogy így kínozzák. Mindez kiszállt a füsttel a kéményen, az ajtón, lassan, sokára, fojtogatón, ellebegett az udvar felett, ki a határba, az uraság azt sem tudta, hogy két ilyen meg olyan nevű béresasszony van a világon. Különben meghatódott volna a finom lelke, valami gorombát mondott volna az ispánnak és menten megígérte volna, hogy jövőre, vagy két év múlva, vagy azután, ha egyszer nagyon sok lesz a birtok jövedelme, megcsináltatja a
kéményt.

Éppen az uraság földjéből kapott Dániel János nyolc holdat, házat meg benn a faluban, jobbat, mint a cselédház volt. Örültek, kicsit féltek is, ősi félelemmel, mert riasztották őket. Azért az asszony az új otthonban már az első begyújtás után megkönnyebbülten sóhajtott fel: Hát itt legalább nem marja a füst a szememet. Az igaz, hogy még nem volt mivel fűteniük. Keserves maradt az élet és keserves még ma is. A kis föld még nem adja meg a megélhetést, a ruházkodást, a cipőt. Pedig Dánielné iparkodik, baromfit nevel. Már idén pünkösdre paprikásnak való csirkét adott el a városban. Akkor éppen húsra is telt pénz, finom húslevest főzött az asszony. A gyereknek vett gumitalpú cipőt, meg egy fekete klottnadrágot, most is az van rajta. De hát mintha minden igyekvés hiába lenne, kenyéren arat majd Dániel János, meg híg leveseken, még szalonna sincs a háznál, tavaly elpusztult a két malac, mert nem volt pénz, nem tudták idejében beoltatni.

Így volt, nehéz volt, sokszor elcsüggedtek, de most újra nekifeszülnek a küzdelemnek.

Kis pihenőt tartott János meg Dani, hallgatagon, csak úgy elmélázva. János már nem mai gyerek, nagyon is javakorabeli, a halántékán, a fekete közt ősz hajszálak csillognak. Áll a nagy hőségben, feje födetlen, bozontos nagy haja védi a napsütéstől: az ingujját felgyűrte vállig, bronzszínű az izmos karja. Jani fekete szemű legényke, csinos arca most kissé savanyú, nehezen törik bele az új, nehéz munkába. A közeli kis tó felé pislog - inkább libaúsztató gödör, mint tó - szeretné benne megmártani magát és szeretne leheveredni agyagos partján, a nyárfák árnyékában. De az apa emeli a kaszát, suhint vele, borul a búza a földre, halad előre a kaszás, követni kell: iparkodva szedi hát a markot, sodorja a kötelet, köti a kévét rátérdepelve, még a gyerek is látja, milyen kövérek a búzafejek: új és új kéve, tizennyolc lesz majd egy kereszt. Jobbra-balra a szomszéd táblákon is aratnak, jó komák, érkezéskor hajnalban váltottak egy-két szót, de azóta, munka közben nincs beszéd, mintha versenyeznének.


Délben megvillan a tábla végében egy piros fejkendő, libeg a kék szoknya, mert hogy enyhe szél kerekedett, hozza az ebédet Dánielné. Csak valami jó húsleves volna, vagy paprikáshús. De az nem lehet, mert nincs a háznál pénz, egy fillér sem. Fiatalos az asszony, könnyed a járása, pedig messze a faluból jött, homokos úton. Komoly a képe.

Akácfabokrok árnyékába vonulnak, letelepszenek, lekerül a kosárról a tiszta kendő, a leveses fazékról a fedő. Kanalat nyom Dánielné az ura meg a fia kezébe, sárgás zsírfoltok úsznak a leves tetején, a kanál merítésére hajszálvékony csíkok kavarognak benne, ejnye, hisz ez húsleves.

- Hát te? - kérdezi az ember.

- Én már ettem - mondja az asszony.

- Ugyan ne okoskodj! Egyél csak!

Nyújtja a kanalát, Jani sóváran pislog, ő már enne, de úgy tudja, hogy harmadiknak kell maradnia. Előkerül a harmadik kanál is, az asszony matatás után megint ráborítja a kendőt a kosárra. Nem sietnek, még meleg a leves. Mikor a fazék félig ürül, apa és anya egyszerre hagyják abba a kanalazást. Az anya fölveszi a földről a fazekat és Janinak nyújtja. Jani most már szaporán eszik, hamarosan megdönti a fazekat és kikanalazza a levest az utolsó csöppig. A kanálra tapadt tésztát is lenyalja. Az anya megkérdezi:

- Jóllaktál?

Ravaszul mosolyog, majd hogy el nem neveti magát. Janiban fellobban a gyanú, a letakart kosárra tekint:

- Édesanyám becsapott. Van egyéb is.

- Van hát. Paprikáshús csuszával.

Jani zsémbeskedik:

- Aztán csak hagyja, hogy megtömjem a bendőm lével. Azért ne gondolja ám, hogy nem eszek.

- Nem gondolom én azt, fiam - és az anya kacag.


Most már Dániel is mosolyog:

- Nem látod, hogy csak tréfál veled az anyád? Örül, ha jóllaktál.

Kiderül azonban, hogy csakugyan van hús. Egy lábosban jókora darabok úszkálnak a paprikás lében. Egy tál csuszáról is lekerül a kendő. Az ember elcsodálkozik. A levest még csak megértette, mert tud a felesége sokféle huncutságot, krumpliból, tökléből, fehér babból és zöldségből húslevest mesterkedni. De ez itt a lábasban igazi hús.

Dániel csak ránéz az asszonyra, kérdezőn.

Az asszony a kendőjét igazgatja, kínban van, még nem tudja, nem haragszik-e meg az ura. Kicsit fél, úgy segít hát magán, hogy igen hangosan mondja, szinte kiabálja, hátha megijed az ember:


- A magunkéban aratunk. No! Egyetek hát, nem loptam én azt a kakast.

Az ember nem haragszik, az első harapás után enyhén szól:

- Kakas? Olyan puha, mint a dión hizlalt kappan. Ugyan olyant még nem ettem, csak hallottam róla.

Jani is nekibátorodik, eszik a szájával, szemével, fülével, az orrcimpája tágul, a képe kidagad. Annyit töm a szájába, hogy alig tudja kinyögni:

- Csak azzal a sok lével ne tömött volna meg.

- A Marci - mondja megnyugodva az asszony.

Ez volt a kakas neve.

És folytatja:

- Nincs már rá szükség. El lesznek a tyúkok őszig így is. Vén kakas volt, gondoltam, levágom. Azt a fehér begyest tartom meg helyette. Csak három hónapos és már kergeti a tyúkokat. Jó kakas lesz.

Dániel János elkomorodik, de csak eszik tovább, a feleségét is biztatja. Az asszony is csipeget keveset, néz maga elé, egyszer csak kibuggyan a könnye.

- Sajnálod? - szólt rá az ura. - Akkor meg minek vágtad le?

Az asszony szipog:

- Nem a kakast sajnálom, öreg volt már.


- Akkor meg mit sírsz?


- Csak úgy. Mert már öreg volt. Pedig milyen hetyke kakas volt még két évvel ezelőtt.

- Volt - hagyja rá az ember és leteszi a kanalát, mellyel a csuszát ette, szétnéz, a bajszát megtörli kétfelé.

Az asszony nézi az urát, most látja csak, hogy erősen ráncosodik a bőre a szeme körül. Az ember föláll, int Janinak, az felugrik, de még egy mellehúsát beletöm a szájába.

- Estére is maradt - mondja az asszony és már pakolja el az edényt. - Én meg már megyek is.


Föláll, friss, vérbő, tüzel az arca, a szeme. Mellette Jani, mintha az öccse lenne. A fiútól kérdezi részvéttel:

- Fáradt vagy?

Dániel nézi kettőjüket, az esze még elidőz a kakasnál:

- Egyszer ti majd engemet is levágtok.

Ezt tréfának szánja, fanyarul. És magyarázatul még megtoldja:

- Ha már öreg leszek és nem tudok dolgozni.

Jani nevet:

- Azt nem. Inkább csak a székből hozatunk egy kiló húst.

Az asszony meglepődik, de kapva kap a gyermek komiszkodásán és ellene fordul:

- Ne szemtelenkedj, te! Nem szégyenled magad?

Dániel már indul a kasza felé, melyet ott hagyott a tarlón, ahol a munka abbamaradt. Az asszony rászól:

- Aztán maga se beszéljen ilyen butaságot. Van föld, ház, jó termés, jobb is lesz majd és maga meg most fél az öregségtől? Másképpen szokott beszélni otthon.

- Igaz - ismeri el Dániel János és gyöngéden megérinti az asszony vállát. - No, Isten áldjon!

Indul a munkára, mert a szomszéd táblákon már befejezték az ebédet és keményen dolgoznak tovább. Jani vidáman siet utána.

Kiss Jenő: Rovásírás

Sorbanállás

Jelkép e sor: míg élünk, sorban állunk.
Vannak előttünk, s vannak miutánunk.
Örüljek-é, hogy fogy a sor előttem?
Nem volna-é jobb itt állni időtlen?

Borszék vize

Gyöngyöt iszom, ha téged iszlak.
Miféle föld az, mely kigyöngyöz?
Ily gyógyító gyöngytisztaságnak
mi köze sárhoz és göröngyhöz?

Éjjel, munka közben

Ébren talál a szellemóra.
Ó, szellemem, vezess a jóra!

Lámpaoltás után

A szállodámból ablakokra nézek.
Sorban becsukva mind, és mind sötétek.
De hisz sötét már az enyém is, éj van.
Mindenki bent a csöndes csigahéjban.

Vannak virágok

Vannak virágok, amiket letépni
nem érdemes, elhervadnak azonnal.
Legjobb ezeknek ott a száron élni.
Ott sorsuk több értelmet kap bizonnyal.

Konyhadolgok

Volt valami végzetes abban,
hogy a villa megállt a habban.
Mintha egy szűzi, tiszta testben
állt volna meg. Kétségbeestem.
De feleségem megvigasztalt -
terítette máris az asztalt.

Embersors

Ha nincs ernyője,
ázik.
Ha nincs kabátja,
fázik.
Ha nincs husángja,
félhet -
Lám, ilyen ez az
élet.

Hangulatlámpa

Oly lámpát gyújtsatok, mi füstöl,
mi ordas lánggal ég, mi kormoz.
Mi mellett megfúlunk a füsttől.
Ma ez talál hangulatomhoz.

Kérdések válasz nélkül

Őrültek közt megőrülsz. És boldogok között?
Azok közt megtalálod a vágyott örömöt.
Közöttük boldog léssz? Vagy még inkább kiderül,
hogy mily boldogtalan vagy? És milyen egyedül?

2010. január 29., péntek

Gyóni Géza: Orgonavirág




Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
Oda varázsolja
Minden kis sziromra
Forró szerelem.

Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
Mint egyszer akkor -
Bús alkonyatkor
A te kis kezed.

Virágillatnál kék múltba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kísértelek.
Csak mentünk szótlanul -
- Vándormadár vonult
A fejünk felett.

És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
Visszatérünk-e majd,
Ha a virág kihajt,
Mint a madarak?

Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
Május... orgona nyit,
Daltól zeng a csalit -
Itt a kikelet.

S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
És sír minden szirom,
Ahogy belesírom
Te édes neved...

Pósa Lajosné: Öt akácfa




Némaság ül kis szobámba,
S mégis minden tárgy regél.
Elandalgok mindeniken
S fájó lelkem szárnyra kél.
Gondolatnál sebesebben
Suhan száz emléken át,
Faluvégen, a felvégen
Átkarol öt ákácfát.

Madárfészkes öt ákácfa
Integet az udvaron…
Mese foly az uram ajkán,
Kéz- a kézben hallgatom.
Boldogságunk tündérálma,
Mi lenne más: a mese!
Száz ölelés, csók a vége,
Csókra-csók a kezdete.

Fut az idő, száll az idő,
De ő tovább csak mesél…
Míg egyszer csak ákácunk
Megrázza az őszi szél.
Elnémul rá, hű ajkán is
Mindörökre a mese…
Hull – hulldogál az öt ákácfánk
Harmatkönnyes levele!

Őszi szellő, ha lerázod
Öt ákácfánk levelét…
Sodord mind a sírhalmára,
Koszorúnak szórjad szét.
Borítsa be szemfedőként
Öt ákácfánk levele…
Boruljon rá az az öt fa
Porló ajkán tán megindul
Az a régi szép mese.

Néma csend ül kis szobámba
S mégis minden tárgy regél.
Elandalgok mindeniken
S fájó lelkem szárnyra kél.
Gondolatnál sebesebben
Suhan száz emléken át…
Messze, ott a faluvégén
Átkarol öt ákácfát.

Őri István: Hol vagy?

hol vagy, mosoly
hol vagy, puha arc
hol vagytok édes ajkak
hol vagy, Éj-bársony
hol vagytok, szép szemek
hol vagy, kedves kezem
hol vagy, karcsú termet
hol vagy, Tündértánc
hol vagy, Te minden
hol vagy, Kedves

hol vagy…
hol vagy…
hol vagy…

Illyés Gyula: Emlékezz rám

Emlékezz rám. Mi nyoma lesz, hogy éltem?
Mi értelme? De egy-egy napomat,
egy-egy órámat, megtisztítva szépen
neked adnám, ki örök tanú vagy,
azt remélve, hogy nálad megmarad.

Nálad, aki a nem mulandó szépség
s hűség képeként jössz oldalamon.
Gondolj reám. Azt, ahogy benned élnék
ha órákra is, azt az agyadon
áttisztult lényt tán én is vállalom.

Őrizz, amíg élsz, féltékenyen.
Hogy vigyázhassak rád, vigyázz reám.
Mert eldobom, mert mire jó nekem
emlékem is a halálod után?

Fernando Pessoa: Képtelen óra

Hajó a csönded, duzzadnak a vitorlavásznak...
Az árbocok kis zászlain szellőcske játszik: mosolyod...
E csönd, és benne mosolyod lajtorja, gólyaláb csak,
Éden-közelbe rajtuk, ím, felmagasodhatok.

Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...
Szilánkjait egy sarokban csönded őrzi hűségesen...
Rád-gondolásom holttetem, tenger partra kavarta,
Képtelen vásznam vagy, rajta fals színekkel művészetem...

Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát...
A dagály tölti meg nagy barlang-öblü lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját...

Matt fényű arany-zápor zuhog... Nem kinn... Idebennem...
Vagyok az Óra, merő riadtság részem, egészem...
Egy szegény özvegy, ki sose sír, lakja figyelmem...
Egyetlen csillag sem égett bensőmben az égen...

Súlyos az égbolt, mint a tudás: nem érsz soha partra...
Ritka eső, üres is... Múlt idő ez a mostani Óra...
Nincs medred, mint a hajónak!... Önmagaddal
Meghasonlottál, tekinteted káromlás, oly iromba...

Múló óráim szénfekete jáspisból faragva,
Görcsös vágyaim sose látott márványba metszve,
Kínnal vidulok: se kínja nincs, se vigalma,
S kifordított jóságom nem rossz, se jó: az se, meg ez se...

Liktorok vesszőkötegei az út mentén kihajtanak...
Keresztes hadakig a harci zászlók el sem jutottak,
Barikádokba kőnek rakták a fóliánsokat...
Gyilkos, erős fű nőtt talpfái közt vonatoknak...

Vénséges vén ez az óra!... Kifutott minden vitorlás!
Holt kötél, vitorlafoszlány mesél a homokzátony
Tetején Messzi Délről, honnan álmainkba szorongás
Áramlik, s még több bevallatlan, bevallhatatlan álom...

Romos kastély... Kihalt park... Szökőkút fájó magánya:
Víz nem lövell... Az úton járók fel rá sose néznek,
Ki ez őszi helyen jár, réved a múltba, önmagába...
Kézirat ez a táj, a legszebb mondatnál szakad épp meg.

Az a nő összetört minden kandelábert tébolyodottan,
A tóba szórta szennyes levelek garmadáját...
Lelkem a láng, mely kandelábereken már sose lobban...
Riadt vágyam szellője a baljós víztől mit kíván hát?

Mért vagyok ily kedveszegett, beteg?... Holdvilágnál az összes
Nimfa pőrén hever le... A hajnallal már útra kelnek...
Elzsongító csended, mint hajótörés gondolata, környez,
S hangod nyomán színlelt Apolló lantja rezgett...

Pávafarkak be nem borítják az ősi kertet nagy szemekkel...
Ma az árnyak is szomorúbbak... A földön szerteszórtan
Dajka-ruhák, s valaki lépteinek visszhangja cseng fel
Zokogva a lassan összezáruló fasorban...

Lelkemben minden naplemente egybeolvadt...
Fagyos talpam alatt üde volt füve minden mezőknek...
Tekintetedben felszáradt eszméje nyugalomnak,
S ezt meglátni benned - képe hajótlan kikötőknek...

A te csended hegytaréj arcéle, napfényben lángol!
Minden királylány érzi, elszorul összepréselt keble...
Napraforgót látni a kastély legszélső ablakából,
S az álom, hogy vannak mások is, fátyol az érzékekre...

Lenni, s nem lenni!... Ó, ketrecbe született oroszlánok!...
Harang bong az Odatúli Völgyben... Közel a messze?...
Tanterembe zárt gyermek, körötte felcsapnak a lángok...
Mért, hogy nem Dél az Észak?... Mi is van felfedezve?...

Félrebeszélek... A gondolat-sor megszakad... Nézlek...
Csended vakságom... Elnézlek, álmodom már...
Rőt formákba, kígyó-alakba gondollak bele téged,
Gondolatod nem egyéb felrémlő borzalomnál...

Miért ne vesselek meg? S mért tegyem, ha hiába?...
Hadd ne vegyek rólad tudomást... Csended becsukódva
Heverő legyező, szépséges szép lenne kitárva,
De szebb, ha ki sem nyitom, bűnbe ne essen ez Óra...

Sok mellen összefont kéz jégcsap-hideg máris...
Több virág fonnyadt el, mint ahány volt a kertben...
Szerelmem irántad csend-kövekből katedrális,
Az álom-lépcsőnek csak vége van, nincs kezdete bennem...

Valaki belépne az ajtón... A levegő elmosolyodna...
Özvegy szövőnők szőnek szüzeknek szemfedőket...
Csömöröd egy még eljövendő asszonynak szobra,
A krizantémok illata is magukra hagyná őket...

Le kell törni a szándékokat, ha híddá magasodnak,
Öltöztessünk idegenségbe minden eföldi tájat,
Erővel egyenesítsük ki ívét a horizontnak,
Mint hegyek gyomra, nyögjük, hogy élni mily gyalázat...

Oly kevesen kedvelik a nemlétező vidékeket!
Kedvünket szegi, hogy ránk ugyanaz a világ les holnap!...
Hallom csöndedet, bánat felhői, tűnjetek!
Bukott angyal, te, éjszín dicsfény mosolyod és unalmad.

Dús délután száll alá, önmaga anyja, nénje...
Az ég csorbult, széles mosoly, eső elűzve.
A tudat, hogy tudok rólad, ma ima-féle,
Tudásom mosolyodról: virág, mellemre tűzve...

Bár messzi üvegablak két figurája lennénk!...
Bár kettőnk egy dicső zászló két színe lenne!...
Zugban fejenincs szobor, poros keresztelőmedencék,
Vert hadak zászlaja, rajta a jelszó: Fel, győzelemre!

De min vívódom?... Azért van tán arcod, nyugalmad,
Hogy tunyaság, csömör ópiumával gyötörjön...
Nem tudom... Őrült lelkem idegen önmagamnak...
Távolról szerettek, egy álmokon túli földön...


/Ford.:Lackfi János/

Fernando Pessoa: Elemzés

Oly elvontan létezik a lényed,
Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed
Két szememmel, képed szertefoszlik,
És nem őrzök meg belőle semmit:
Szemem elől a tested ellebben,
Csak képzete marad itt előttem,
Oly közel, ha úgy hiszem, hogy nézlek,
S magam úgy tudom, hogy tudlak téged,
E tudásban ön-lényem nem érzem.
S így, hogy téged már nem is lát szemem,
A benyomás képzetét hazudom,
S álmodom - nem látva-tudva rólad -
Hogy látlak, s hogy vagyok, és mosolygón
Nézem bús, benső homályvilágom,
Ahol álmodva érzem a valómat.
Mely álom, s kevéske élet.

/Ford.: Pál Ferenc/

Názim Hikmet Rán: Látomás

Múlt éjjel téged láttalak,
mintha térdemhez ültél volna le.
Főd emeled, óriási sárga szemed rámtapad,
nedves ajkad zárul s újra nyílik,
de nincs hangod, nincs szavad.
Az éjszakában itt is, ott is,
mint derűs híradás, óra kong.
A légben kezdettelenség, végtelenség sóhaja leng.
Piros kalitból kanárimnak, Memónak trillája csöng.
A szántón, hallom, föld-feszítő
sok-sok mag tolong,
s jogot kivívó emberek
győzelmi dala zeng:
hallom mind e hangokat.
Forró ajkad éppugy nyílik, zárul is,
de nincs hangod, nincs szavad,
összetörten ébredtem föl.
Könyv felett ért az álom. S én hiszem:
mind e hang
bizony, hogy a te hangod volt, édesem.

/Ford.:Devecseri Gábor/

Mihail Eminescu: S ha ág dobol az üvegen...

S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.

S ha tó vizébe kábítón
a csillafény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.

S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.

/Ford.: Dsida Jenő/

Gyóni Géza: Álmodás

Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.

Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha síró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.

- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
"Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!"
... Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak ittott gyúl ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kíváncsiság tüze csillog -
De fellegek borítják az eget,
Amerre égi útján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Síró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...

Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselve márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...

Nem, Nem! Téged várlak,
kigyúlt reménye bús éjszakámnak.

... S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontja leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érzek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szívemig hat,
Selyemhajszálak beborítnak,
S míg bús igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád símulok lázas önfeledten,
Szemem felnyitni megkísértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom
De oh lefogva tartja selymes ujjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...

- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja.
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tűnődöm hosszan - csalfa álmokon...

Gyón Géza: Hópelyhek

I.
Láttad a vágy tüzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
- Ugye nevettél akkor engem?

Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
- De egy belső hang visszatartott.

S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!

II.
Te vagy a fény, a szín, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!

De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.

Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.

Mikor a kínom éget végtelen
A dalt szívemnek lángján égetem.

S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábízom az éji szelekre:

Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.

S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szívedhez ér.

2010. január 28., csütörtök

Nagy Lajos: A kiskutya

A forrás keskeny mederben csörgedez, kevés a vize, hogy a medrét csak ároknak mondják. Az árok mentén, a Duna felőli részen laknak Csabonyiék, a másik oldalon meg a Berkó-ház van. Csabonyi jómódú gazda. Berkónak, aki szintén hatvanholdas birtokos, el kellett hagynia ezt a falubeli lakását, mert a közelben, a hatvan holdja kellős közepén olyan lakóháza van, hogy kastélynak is beillik.

Az üresen maradt házba beköltöztették Sebestyén napszámost, négy gyermekével. Sebestyénnek egyúttal nyolc hold földet is adtak. Aztán az egyik régi tanítóról olyan dolgok derültek ki, amelyek miatt nem alkalmas ebben az új világban a gyermekek nevelésére. Karmazsin került a helyébe, Karmazsinnak nem tudtak hirtelen lakást juttatni, Sebestyén fogadta be, két szobát kiadott neki albérletbe. (Úgy vélte, hogy ő családjával együtt elfér egy szobában és konyhában, eddig is így szokták meg.) Szomszédok tehát most egyrészről a Csabonyi-család, másrészről Sebestyénék és Karmazsinék. Az árkon egy szál deszkából álló palló vezet át, azon jártak azelőtt egymáshoz Csabonyiék és Berkóék. Mostanában már csak Csabonyiék használják a pallót, ha kerülő nélkül akarnak eljutni a falu főutcájára.

Amikor Karmazsinné kiül a ház elé, a fák alá egy nádszékbe - márpedig gyakran kiült, mert gyenge a szíve - tekintete minduntalan a Csabonyi-kertre esik. Az árkon innen nincs kerítés - azt mondják, hogy volt, de Berkó elköltözése után eltüzelték Csabonyiék - a Csabonyi-kertet azonban léckerítés övezi s azon van egy kis ajtó, szintén lécből.

Karmazsinné vagy bárki is alig lát valamit a Csabonyi-házból, mert elfödik a meggy és barackfák lombjai. A fák ágai itt elől oly alacsonyan terebélyesednek, még le is hajlanak, hogy csak a fehérlő utat lehet szemmel kísérni, amint enyhén emelkedve vonul a háznak.

Ha valaki jön lefelé, például Zsuzsa , a fiatalabb Csabonyi felesége, akkor annak először a lábai tűnnek fel. Ha fehérek és keményen teltek az alsó lábszárak, akkor Zsuzsa a közeledő, ha kissé terebélyesek és löttyedtek, akkor meg az öregasszony, Csabonyi Jánosné totyog az árokhoz, hogy a szennyes vizet, esetleg az éjjeliedény tartalmát beleöntse. (Emiatt az árok mentén lakók haragusznak is mind a két asszonyra, mert még mosogatáshoz való vizet sem meríthetnek a forrásból. Persze hiába szóltak már akárhányszor, mert Csabonyiék rájuk sem hederítettek.)

A kerítésen belül, közvetlenül mellette, van egy kis kutyaház. Az előtt nyugtalankodik egész nap Császár, a dühös kutya. Lánccal van megkötve: a másik kisajtóra, mely a házon túl nyílik az utcára, rá is írták Csabonyiék, hogy: A kutya harap. Csoda tőlük ennyi kímélet is. Nappalra sem mások védelmére láncolják meg Császárt, hanem csakis azért, nehogy kárt tegyen a szárnyasokban.

Ez a Császár egész nap rágja, feszegeti a láncát, dühösen ugat és ha valaki, például a postás átmegy a pallón, be a Csabonyi-házba, hát nekiugrik, szinte lóg a levegőben a láncon: ugat, hörög, vicsorít, ha elérné talán széttépné. Nősténykutya a Császár, nagy rozsdavörös, fajilag meghatározhatatlan. Évenként kölykei születnek Császárnak. Az idén hat kölyke született. A hat kölyök mind másféle volt. Az egyik kisebb, a másik nagyobb, fehér, szürke, fekete. Az egyik fehéret Csabonyiék megtartották és Bundásnak nevezték el.

Bundás, amint szaporán nőtt, mamlasz kutya maradt, de igen helyes és kedves volt. A pallón átjárt a Berkó-házba. Ott mindenki szerette. Simogatták, játszottak vele, a Sebestyén-gyerekek, meg a Karmazsin-család. (A Karmazsin fiú hazajött a városból iskolai szünetre.) Az asszonyok kedvére adtak Bundásnak enni, jól ment a dolga, csak este járt haza. Sebestyén meg is próbálta elkérni gazdáitól. "Ni, hogy ugat már! Jó házőrző lesz belőle!" Az idősebb Csabonyiné azt felelte neki: "Majd szólok az uramnak. De nem hiszem, hogy odaadjuk, mert megtartjuk a Császár helyébe, aki már vén."

Csabonyi azután legyintett: "Minek az ilyen koszosnak kutya! Új földtulajdonos! Örüljön, ha saját kölykeinek adhat enni!" Ezt persze megtudta Sebestyén, mert a szomszédságban, de meg az egész faluban mindenki tudott minden rosszat, amit róla mondtak, mintha a rögnek is füle lett volna. Ő meg azután azt mondta, hogy az egész Csabonyi-család gőgös népség, fejükbe szállt a vagyon. Ezt viszont Csabonyiék tudták meg. Attól fogva haragos lett a viszony a két család közt: a tanítóékat nem is kellett számba venni, mert azokat a Csabonyi-család kezdettől fogva nem szívlelte. "Új tanító! A régit elűzték. Ez kell nekik, a jöttment, mert ez majd megkótyagosítja a koldusgyerekek fejét."

Ezek után, amikor a gabona behordásához kocsira, lóra lett volna szüksége Sebestyénnek, ő maga már nem is mert kérésével Csabonyihoz fordulni, Szklenárt küldte maga helyett. Szklenár, ahogy visszajött, már a pallón tagadólag ingatta a fejét. "Nem ad fogatot, már másoknak ígérte." Mindjárt hozzáfűzte a maga véleményét: "Pocsék nép ez, komám. Ezekre ugyan ne számíts máskor se. Mindig utáltam őket. Még a fiatalasszonyt elnézem valahogy. No de törlöm is őket a választói jegyzékből. Ezek nem szavaznak." Szklenár volt ugyanis a szavazatszedő bizottság elnöke. Sebestyén kérdően nézett rá. Ő aztán megmagyarázta: "Tolvajok, fasiszta disznók. Pártolták a németeket, jártatták a szájukat, a Róth üzletét is ők fosztották ki. Ha házkutatást tartanának náluk, ma is találnának még lámpákat is, meg villanyégőket, meg húsdarálót, mákőrlőt, kaszát, puccpasztát, a jó isten tudja mit, rengeteget."

Ezt is megtudták Csabonyiék. De nem, hogy megijedtek volna, hanem a haragjuk csak egyre nőtt, dúltak, fúltak, a Berkó-házból senkinek nem köszöntek többé, a köszönést sem fogadták.

A Sebestyénék egy csirkéje átment a Csabonyi-kertbe, azt a fiatal Csabonyi egy husánggal úgy meghajította, hogy menten felfordult, aztán odadobta Császárnak. A kis kutya azonban, a Bundás, mit sem sejtve, reggelenként beállított új hivatalába, ahol abból állt a teendője, hogy hízelgett, törleszkedett az asszonyokhoz, ugrált a gyerekek körül, értetlenül pislogott a Karmazsin Pistára, amikor az kétlábon állásra és egyéb mókákra akarta tanítani, de értelmesen megevett mindent, amit kapott, sőt újra és újra kért, úgy, hogy ágaskodott és kaparta az asszonyok térdét. Olyan kedves volt, hogy már kellemetlenné is vált, mert eltépte például Karmazsinné harisnyáját. Azért csak simogatták, becézgették, nevettek rajta, időnként meg is fürösztötték, hogy tiszta és szép fehér legyen, meg hogy irtsák a bolhát belőle. "Jaj, milyen aranyos dög - sóhajtotta Karmazsinné - csak bolhája ne lenne." Karmazsin Pista fölvetette a javaslatot: "Meg kellene venni tőlük, ha már ingyen nem adják." Sebestyén a fejét csóválta. "Nem adnák azok nekünk száz forintért sem." "Pedig annyi pénzünk nincs is" - mondta Karmazsin, a tanító.

Nemcsak hogy a csirkét agyoncsapta a gonosz Csabonyi, hanem nekik meg, már mint Csabonyiéknak, elveszett két kacsájuk a kis csapatból, amelyeket reggelenként rá szoktak ereszteni a forrás vizére, egy kiszélesedett gödörbe. Azt mondták menten, hogy ellopták a kacsákat és csakis Karmazsinné lehetett a tettes.

A rágalom mellé, hogy annál hatásosabb legyen, még jobban fellobogtatták a dühüket. Valahányszor a kerítés közelébe jártak, mindig vasvillatekinteteket vetettek át. Egy nap, estefelé, mikor éppen az udvaron nagyban szórakoztak Bundással, s kedvességének jutalmául egy kis maradék tejet öntöttek a pléhtányérjába, az ifjabb Csabonyi kemény léptekkel átjött a pallón, egyenesen a lefetyelő Bundáshoz lépett, senkinek nem köszönt persze, megragadta a Bundás egyik fülét, magasra emelte, rácsapott egyet a hasára, szidta - "már megint itt vagy, te patkány!" - s vitte haza, odavágta az anyja mellé, hogy csak úgy nyekkent: visszafordulva a pallót fölvette és azt bedobta az udvarukra, a kerítésajtót is becsukta s végül megint belerúgott Bundásba. És ment be a házba.

Sebestyénné, Karmazsinné és Karmazsin csak bámultak. Sebestyén éppen nem volt otthon, de hát mit tehetett volna ő is? "Milyen szemtelen, milyen aljas!" - csak így beszélték meg egymás közt az esetet. "Mit csinálhatunk, mit?" - lihegte Karmazsin és szétvetette a két kezét.

Később beállított Szklenár, űrlapokat osztott ki, személyesen. El kellett panaszolni, hogy mi történt. Szklenár hangosan, hogy odaát is meghallhassák, ha éppen valaki a kerítés közelébe kerül, ezt mondta:"Legalább rákiabáltak volna, hogy mit csinál maga marha!"

Ekkor piroslott ki odaát a lombok közül a fiatalasszony szoknyája, aki éppen rőzséért jött a kutyaház mellé. Szklenár szeme felcsillant. No, legalább ennyi mégiscsak történt! Csabonyiék különben féltek Szklenártól. Szklenár már többször kijelentette, hogy addig nem nyugszik, míg a nyakukat ki nem töri. De hát eddig nem sokra ment, mert Csabonyiékat már háromszor is feljelentették a hatóságoknál, a Róth-féle üzlet kirablása miatt is, azonban eredménytelenül.

Még azon a napon este, amikor a kacsákat beterelték, nyitva maradt a kisajtó. Bundás kisurrant rajta, de nem lévén már palló, csak az árok partján ült le s az elveszett paradicsom felé nézve, keservesen sírt, olykor el-elvakkantotta magát. "Istenem, akárcsak egy gyerek!" - sóhajtotta Karmazsinné.

Bundás másnap reggel is kiült az árok partjára és szorgalmasan sírt. A Csabonyi-család tagjai közül hol ez, hol az került a kerítéshez és egyszer, amikor Karmazsinék és Sebestyénné künn álltak az udvaron, az öregasszony odalépett Bundáshoz és teljes erejével belerúgott. Így folyt ez napokon át. Vasárnap délelőtt meg az öreg Csabonyi tűnt fel, parádésan kiöltözve, lakkszárú csizmában, szúrósra pedert ősz bajuszával, átnézett a koszos népségre, aztán ő is belerúgott Bundásba. És mivel az nem nyivákolt elég keservesen, felkapott egy szőlőkarót és néhányszor alaposan ráhúzott: "Nesze, te dög. Az anyja istenit valamennyinek!"

Kiss Jenő: Rovásírás

Gyerekszáj

Mennyi korona van a szádban!
Te vagy a fogak királya!

Nagy

Változatok egy szóra

Nagy kár:
kiürült a magtár.

Nagy baj:
divat, hobby, agybaj.

Nagy szem:
vagy többet lát, vagy sem.

Vagy-vagy!
- mondod bőszen. Nagy vagy!

Holtbiztos időjóslás

Holtbiztos időjóslást ígérnek a tudósok.
Vajon nem túlontúl is derűlátók e jósok?
Annyit tudok csak én - bár kívánom: úgy
legyen -:
biztos jós egyelőre csak egy van - a tyúkszemem.

Kérdések télen

Minek
e förtelmes hideg?
Megértetnünk a téllel hogy lehetne,
hogy másra vágyunk: napfényre, melegre?

Perzsa vásár

Ízléses eszmék, elegáns jogok,
megannyi vonzó holmi hív be venni.
De bent a perzsa tétován topog:
a polcon mindezekből semmi, semmi.

Csap

Boldog bogár ez, ott a csápja,
kitapogatja: hol s mi várja.
De sanyarúbb a sorsa annak:
nincs csápja, nekiront a falnak.

Kétlaki

Ember vízben, hal szárazon
fullad meg - egy kár, egy haszon -,
s van, aki jól érzi magát
szárazon, vízben egyaránt.

Eszmény

Egy ferde képű gangster
éppúgy eszmény lehet. -
Eszmény, mitől kigyúl a képzelet.
S az is, nemegyszer.

A ring törvénye

Képébe mászhatsz, állon kaphatod,
és nem kell még pardont sem mondanod.
De legjobb szépen kiterítened:
úgy lesz csak tisztelt igazán neved.

Az ember

Egy ember volt a legjobb isten,
és ördög is jobb nála nincsen.
Hol ez, hol az, mikor melyik -
belőle minden kitelik.

Hajdani gúnydal nyomán

Van itt a földön annyi jó,
szerelmek, farsang, hallihó,
hárman szerették Dantont is - bizony! -,
egy nő, egy nép s egy nyaktiló.

Apró gonoszok

Az igazi veszélyt rád nem ám az elefántok
hozzák,
hanem a bolhák!
Az apró, telhetetlen férgek,
melyek egészen bőrödig elérnek.
A vírusok, a sztreptokokkuszok
veszélyesebbek rád, mint a buszok.
Tanulság: mennél apróbb a gonosz,
annál több bajt okoz.

Síremlék

"Ó, Hiszpánia..."

A diktátor még életében
síremléket emelt magának:
roppant kereszt egy sziklaélen,
és sírbolt, mit sziklába vágtak.
Szikla s kereszt...Igen, találnak:
ily nagy kereszt volt ő a népen,
s tettei ily sziklasivárak.
A diktátor még életében
síremléket emelt magának.

Kiss Jenő: Rovásírás

Fizika

Mozgás: a helyváltoztatás.
Állás: a biztos,
zsíros
állás.
Ha nincs mozgás, van mozgatás.
A fő, hogy nincs megállás!

Süketnémák láttán

Be jól megértik egymás pár jelét ők!
Szégyenkezhetnénk mi, süket beszélők.

Méh

Hogy méh fullánkja gyakran ejt sebet?
Csak akkor szúr, ha másként nem tehet.

Megértés

A csirkesírást várod, hogy megértse
a vércse?

Építkezések

Jövőt épít ács, mérnök, traktoros,
múltat a történettudós.

A hajnal kára

Ahány kakast leöltök nagy ricsajjal,
annyival némább lesz a hajnal.

Méreg

Mindent megmérgez, mint konok beléndek,
az érdek.

Kit érhet vád?

Magunkban hordjuk legfőbb kincseinket.
Ha elvesznek, kit érhet vád? Csak minket.

Sérthetetlen

Az istent még lehet szapulni -
a félistent soha.

Archeológiai táj

Azt hiszik e kiásott, ormótlan istenek,
hatalmuk ép ma is még - s zordan megintenek.

Bölcs mondások sorsa

Non quis sed quid - így szólt a bölcs, a régi.
Non quid sed quis - a mai kor így érti.

Kérdező I.

A kérdést bölcsen teszi fel,
ki válaszolni is tud rá, ha kell!

Kérdező II.

Kérdezz,
s megmondom, mihez értesz.








2010. január 26., kedd

Kiss Jenő: Rovásírás



Tű, miért hetvenkedsz, hogy te nyitsz utat
a cérnaszálnak a tömött anyagba?
Ha nem követné, mit hegyed mutat,
a munkád meddő s céltalan maradna.

A cipő nyelvet ölt

A cipő nyelvet ölt a lábra,
de aztán hagyja, hogy tapossa.
Ilyen az alamuszta gyáva.
És ez a sorsa.

Látásmód

Mint foltos ablakon keresztül,
úgy néz a gyarló emberekre,
és megvan ő győződve szentül:
mind lepratáborba mehetne.

Jellemrajz

Oly súlytalan,
elbírná holmi vállfa.
Olyan üres,
akár letett kabátja.

Értjük egymást

- Egyet-mást tettem érted.
S a markát nyújtja. - Érted?
- Egyet-mást tettél értem.
S nyújtom a sápot. - Értem.

Egy irigyre

Játékban csal, beszédben hazudik -
mit tesz, ha nincs alkalma rája?
Úgy sejtem én: bosszankodik,
hogy tölti az időt hiába.

Képtelenségek

A halak elköltötték pénzüket.
A pingvin levetette frakkját.
A karnagy megvallotta, hogy süket.
A hölgy nem féltette alakját.

Luna

Ha Luna asszony, nem csoda,
hogy csupa jóvágású férfi
bolondul érte, megy oda
kegyét- szerelmét lesni, kérni.

Bibliai kép

Lángjai bűnös Szodomának
- férfiszemek, mik rácikáznak -
hány Lótnét csábítnak megállni,
erőtlen sóbálvánnyá válni.

A Hold meghódítása

Ugratták ostobán komondorok,
keresték kábán a holdkórosok,
mozdult felé a víz, a végtelen -
de csak egy érte el: az értelem.

Öregség, fiatalság

Fiatalnak már öreg
ám öregnek fiatal.
Ez is einsteini szöveg:
a viszonylagosra vall.


Kiss Jenő: Rovásírás

Ítéletek

Megveti a gyönge termőföldet,
és ő maga szivály.
Neveti a bicebóca bénát,
és ő is sántikál.

A csikó büszkesége

A háta bércén áthengeredett
a kiscsikó, és aztán talpra állt.
Azt gondolhatta közben: az eget
tapossa ő - pedig csak rúgkapált.

Lakkozás

Nem bűnös ő, csak vétkes.
Nem nagyevő, csak étkes.
Nem lusta, csak nehézkes.

A vers és magyarázói

A vers

Márvány,
már vén -
bálvány,
ál lény.

A költő magyarázata verséhez

Már vén a márvány,
pár ezer éves,
ál lény a bálvány,
csak látszatra rémes.

A szerkesztő magyarázata a költő
verséhez


A költő játszhat,
játéka látszat,
komolyra válhat,
célba találhat,
s a márvány
bálvány,
pár ezer éves,
rád nyitja éhes
száját s lenyel.

Így hull le minden műről
a lepel.

Abszurd

Baromi dolgok mennek végbe itt-ott.
Ezzel nem árulok el, persze, semmi titkot,

hiszen mi tud úgy szemet szúrni más,
mint az abszurditás?

Van úgy, az értelem
azzal dicsekszik, ami képtelen,

lidérces álom,
amelynek kulcsát, sajnos, nem találom.

Őrültekről mesélik józanok,
hogy mint a bölcsek, olyanok -

igen, úgy látszik, észre sem veszed,
amikor elmegy az eszed.

Nyugdíjas író

Nyugdíjas lettem. Nincs munkanapom.
Megértem végre, hogy dolgozhatom!

Tapintatos bírálók

Tudják a bírálók (megírtam):
a tömjénfüstöt sose bírtam,
zavarba ejt, ha megdicsérnek -
ezért hát ettől megkímélnek.

Válasz egy megjegyzésre

Nem "lélegzetelállító" a versem?
Jó olvasóm tán fojtogatni kezdjem?
Ellenkezőleg írni úgy szeretnék,
hogy tőle szabadabban lélegezzék.

Kiss Jenő: Rovásírás

Hajdanta rótták a betűt.
Az író metsző késsel dolgozott.
Jó módszer ez ma is - holott
a kés mint írószer letűnt.

Jerobel

- Hallgassatok meg - szólott Jerobel,
a próféta, az ég fia.
- Hallgassatok meg - szólott Jerobel:
és nem volt mit mondania.

A szerény alkotó

Szerény, de úgy, hogy lássék: van mire
szerénynek lennie.
Szerény, de minden félszóból kitetszik,
hogy voltaképp - dicsekszik.

Az első

Az első volt, ki ezt meg ezt csinálta.
Nagy garral hirdeti. De hátha
jobb munkát végzett, ki utána jött?
Ne tartsam azt nagyobbra, mint őt?

Kitűnően érti

Kitűnőn érti ő, hogy mint tegye
személyét minden dolognak elébe.
A maga ügyvédje, ha van pere,
s megnyerni azt - segíti leleménye.

Irodalmi jelenség

Kölcsönvett forma, tartás, hangulat.
Kölcsönvett pénzzel játssza az urat.
Azt szórja ő. Még nem tudná barátunk:
csak abból adhatunk, mi - a sajátunk?

Palozsna

Azért vagy ott a fészekben, palozsna:
a tyúk, meglátván, új tojást ha hozna.
Csali tojás vagy, biztató a tyúknak,
s azoknak, kik csak utánozni tudnak.

Nyelvbotlás

Az áll itt, kérem: vércsatornák,
s ön úgy olvassa: vércse-tornák.
Mért botlik nyelve? Fáradt? Izgatott?
Vagy tán sok újdon verset olvasott?

Szakállt növesztett

Szakállt növesztett a poéta.
Egészen jól fest ő azóta.
Ránézvén azt hinné az ember:
a költészetben ő a Mester.

Bábel

Orrfúvás, vaskos józanság - ezerszer
inkább te, mint hagymázas Bábele
a finnyás sznob hadnak!
A tetteid tán nem törnek egekbe,
de megmaradnak.

Némely írásművek olvasásakor

Nehéz nem gondolkodni.
És gondolkodni még nehezebb.
Az értelem sorsa
tán sohasem volt ily sanyarú.

Sóhaj

Jaj, amikor a dalnok
nem más, mint hivatalnok!

Tünet

Olvasó írók, író olvasók...
Egyik se ritka és egyik se sok.


2010. január 25., hétfő

Tömörkény István: Kutyavér a havon

Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és némaság van a tájon. Ilyenkor nemigen járnak-kelnek az emberek a hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni, mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak. Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.

Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe. Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is fizette, és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren, beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár, mint az uraság ökre. Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör jószágai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.

- No - mondja -, gyün a kend kutyája, a kuvasz.

- A Talpas?

- Az.

Hát csakugyan. Jön a kutya, s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál, és mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet jelent, s ha még trüsszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Az mondja ilyenkor a kutya:

- Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábúl.

A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:

- Az ördög bújjon beléd, miért nem maradtál otthon.

De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért, szólván:

- Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.

Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek belemek, mire felel kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a pulikutya is ész nélkül a szekér után, s a kis fekete gombóc állat szinte nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is ugyancsak:

- Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!

A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon, másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így elszökik hazulról a gazda után, s az orra után menve megtalálja, azt visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik, néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog, és olyan szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled lehessek... A külső ember, ha a város felé megy kocsin, s észreveszi, hogy a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya is. Otthon azután a kutyát megkötik, s a gazda újból elindulhat. Mert egy rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú, s ha a kutya a kocsival a városba kerül, ott eltéved és elvész.

Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz megtalálja a fák közt, lelövi.

Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj, hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású. De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van, és a tüzelő Franczia Péteréknél végképpen elfogyott.

A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jöjjenek az állatok. János mondja:

- Majd oda parancsolom őket a szekér alá, a kerekek közé.

- Hát persze, hogy persze - feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem az ő kutyáiról lévén szó.

És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.


Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova kívántatódik, mert íme, idő múltán ott vannak az erdőben. Franczia Péter tanulmányozza a rőzserakásokat, és bár még az ősszel vette meg a magáét, ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált, s azokat a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szólásmondás ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát, és egyben arról is tanúbizonysága szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki, hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna becsületes ember.

- Hát ez az no, ha mondom - vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.

- Hóha, hó - szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen: egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse, hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett, s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a két ember, és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat, kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak, s indulnak mindjárt visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.

Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni látszott, kijön a csősz, és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.

Öregapó mondja neki:

- Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.

De a kis vakarcs csak belekullancskodik, és húzatja pagát a zsebszélnél fogva. Így a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek, a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek, valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől. Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz bot nélkül lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket, sikít, ordít, kiabál.

Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába, és János a pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.

Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is, hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a szekérre a rőzsét. Sőt, ez a valószínűbb, és a kutyák szörnyű megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra, jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép, és az öreg szörnyű haraggal kiabál nekik.

- Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye nehézségössé az én unokámat.

Savanya fogja a kutyákat.

- Csak talán nem lüvi kend le?

- Lelüvöm én - kiabál a csősz.

- De nem engedöm ám!

A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát, és szalad utána a háznép is! Lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt, és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.

- Ne bántsa kend, ne bántsa kend! - kiabálja.

A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja derekát. A csősz ordít:

- Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!

- Nem eresztöm! - ordít vissza Savanya, és a sok ordítozás olyan lármát csap a havas erdőben, hogy a többfelé fákon dolgozó napszámosok is előfutnak: talán embert ölnek itt.

Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszűnik a gazdája lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.

Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a kötelet, káromkodások hallatszanak, és a csősz, akit nagy indulatából a fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a házba.

Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres feje mellett megáll a puli, és vékony, apró szűkülésekkel temeti a cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést, szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:

- Kár érte...

- Jó kutya volt...

- Röndös kutya volt...

Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami mégsem volna illő. Csak némán emeli föl az öklét a csőszház ellen.

Azután elhaladnak a szekérrel, amely után szomorúan ballag a puli.

A kuvasz teteme ott maradt az erdőszélben, a havon.

A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla, és átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá és azt mondja:

- Fiskálist köll fogadni.


Csakugyan, Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra, a járásbíróság elébe. Mert ez olyan dolog, hogyha a tanya egyik sarka rámegy is, itt igazságnak kell történni.

Egybegyűltek mindenek, panaszos, vádlott és tanúk is számosan. A fiatal fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az ostorfán, mikor a szél fújja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?

De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd, és megkérdezi az öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a vádat, bűnösnek érzi-e magát?

- Hát nem - mondja az öreg, és hivatali méltósággal lép előbbre -, mert én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság...

És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.

- De - mondja a bíró - a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a tanyákon, ha kártékony volna.

- De bizony csak - véli Szőke Hadadi -, kártékony az, ha nincsen kötve.

Ez érv. De most Savanya tanúi lépnek elő, és igazolják, hogy hiszen kötél volt a kuvasz nyakán, meg a gazda lábai között is volt.

- Itt - mutatja Savanya a lábait -, itt, a tulajdon két lábom közt volt.

- Hát pedig - mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen mindketten hivatalos emberek) -, én amellett vagyok, amit mondtam. Az a kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.

- De a gazdája lába közül lőtte kend ki?

- Hát ha onnan is - rángatja panyókára a vállát az öreg csősz -, akkor is törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.

A törvény... A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem megbosszulatlanul marad.

Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így adja föl a szót:

- Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, miért nem lőtte kend le a pulit is?

Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.

Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított. Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy gondolat, és csendesen feleli a bírónak:

- Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.

Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled, mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen múltjára való tekintettel az ítélet végrehajtását felfüggeszti.

- Hanem - mondja tovább - kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell fizetni.

- Hejnye, hejnye - csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.

- De pedig úgy, úgy - vélik Savanyáék, és a fiatal, szorgos fiskális azonnal meg is állapítja a kutya árát:

- Nyolcvan koronát ér a kutya!

Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre, és a kuvasz méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:

- Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor... Az üsmert a határban mindönkit.

Mélabúsan teszi hozzá:

- Ugyan űtet is üsmerte mindönki a határban.

A tanúk komoly meggyőződéssel bólogatnak:

- Hát ami igaz, az igaz.

- No, de - mondja a bíró - nyolcvan koronát mégsem ér egy házőrző kutya.

- Hát kit így, kit úgy - véli Savanya -, kutyája válogatja, mög gazdája válogatja.

Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis. A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Úgy hívja, hogy: kéj-becsár.

A bíró előszólít egy tanút:

- Hát ismerte maga azt a kutyát?

- Hát - feleli sértődve a tanú -, már mögkéröm az urat, hát hogyne üsmertem volna. Úgy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög űtet is üsmerte mindönki.

- No jó - mondja a bíró. - Hát mennyi pénzt adott volna érte?

A tanú előreteszi az egyik lábát, s gondolkozva nézi a csizmája fejét.

- Pénzt - szól -, pénzt nem adtam volna érte.

- Akkor hát nem is ért a kutya semmit.

Most többen is szólnak:

- Dehogynem, dehogynem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt adni. A kutyát cserélni szokás.

- Azután mit adott volna cserébe?

A tanú megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.

Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a jóváhagyást.

- Hát egy birkát löhetött volna érte adni.

- Milyen birkát? Valami kis bárányt?

- Nem. Öreg birkát.

- Mit ér egy öreg birka?

- Hét-nyolc pengőt.

- Jól van - állapodik meg a bíró a dologban. - Tehát egy nyolc forintot érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.

A tanú helyénvalónak találta a teljes igazság kedvéért még egy megjegyzést tenni.

- Már, kérem alássan - mondja, és lassan sikálja a keze fejével az állát -, én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna egy öreg birkát...

Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve, huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.

- Hallotta - szól Hadadihoz -, huszonöt korona. Ennyit tartozik kártérítésben fizetni.

Az öreg csősz fél szemmel néz a bíróra, azután kérdezi:

- Mennyi az, kéröm?

- Mennyi? - mondja a bíró. - Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az huszonöt korona.

- Nem értök én ahhoz - feleli Szőke Hadadi elütőleg. - Hanem, hogy mennyi pengőben?

- Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?

Az öreg elszomorodva feleli:

- Hát, ha muszáj...

Azonban Savanya János áll elő:

- De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.

- Elég az pedig, hallja - inti le a bíró.

- De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba miért volna az elég?

- Azért - mondja ki a bíró az igazságot -, mert a kutyának nincsen szalonnája.

Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy pénzeszacskót elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára. Savanya a pénzt zsebre teszi.

- No - mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után -, most már nincsen baj semmi, ugye? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?

Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.

- Hát a bírság... mindegy, no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tűllem: mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?

Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él, és a Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a szó verni:

- A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.

Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem, s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túl sok és túl kevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illatzene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem egyén, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Lucian Blaga: Dal az éjben

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.

Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.

Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.

/Ford.:Lengyel Ferenc/

Ioan Eminescu: Messze vagyok tőled

Messze vagyok tőled. Ülök a tűz mellett
S elgondolom mindazt, mit szenvednem kellett.
Nyolcvan éves aggnak képzelem magamat,
Vén vagyok, mint a tél... S te már rég halva vagy.
Apró-kicsi dolgok jutnak az eszembe,
Mintha látnám most itt, úgy hatnak lelkemre.
Ujjaival dobol ablakomon a szél,
Oly élénken látom, amiket csak beszél;
Te mégy el előttem, könnyes szemeiddel,
Picike, jéghideg, fehér kezeiddel.
Érzem, hogy karoddal átölelsz engemet,
Szólni akarsz ... Érzem a leheletedet...
Keblemre ölellek, nem eresztelek el,
És csókoljuk egymást örök szerelemmel.
Maradj, maradj csak el tőlem emlékezet,
Hogy feledjem, ami számomra elveszett.
Feledjem, hogy tőlem elszakítád magad.
Magam vagyok, s öreg... Te már rég halva vagy.

/Ford.:Szőcs Géza/

Dsida Jenő: Bujdosás és keresés


Nedves a pillám,
mint gyöngyvirág esti levele.

Zsongó-dongó szél suhan,
s illatod érkezik vele.

Édes, erjedt pusztulás,
súlyos pókhálók, sűrű szálak,

sebekre gyanta, vatta, gyom...
Már lefekszem, mert nem talállak.

Fohászkodásom szavai,
melyek közül egyet sem értek,

mint kis miazmák rajzanak,
szétnyüzsögnek, mint a férgek.

Csak rólad villan elmosódó
rajz: még látni, fogni akarom,

de elmosódom vele én is,
és lehull és elvész a karom.

Az éjszaka dudvás, fülleteg alja
rejti a bomladó királyfit.

... Hol vagy? Ibolyafényű csillagod
milyen avar alól világít?

Tóth Árpád: Kincs

Emléked már oly ódonan aranylik -
S ha este véle búsan bíbelődöm
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tűnődőn.

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak:
De egy se jő már s nem röpítnek hozzád.

S egy este majd, még úgy mered setéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem:
Tört bútorok az olcsó s vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában
S a kincs kisiklik ájult ujja közül
S sötét lomok közt lassan messzegördül.

Reviczky Gyula: Akit szerettünk...

Akit szerettünk,nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.

Hiába ámítjuk magunkat:
Csak játék volt, múló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd
Báját veszíti, véget ér.

Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetlenül.
Úgy őrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.

A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hír, vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el;
Őt áldja hűlő ajakunk.

Szentjóbi Szabó László: Glycerium Wielandból

Ah, nincs többé akit szerettem,
Az a jó nyájas lélek,
Ővele mindent elvesztettem,
Meg se kapom míg élek.

Ő érdemli szívem fájdalmát
S terhes súlyát kinomnak,
Egyedül csak az ő sírhalmát
Hívom tulajdonomnak.

Ahová őt eltemettettem,
Nincs senkinek tudtára,
S szép teljes rózsákat ültettem
Szomorú sírhalmára.

Melyek oly szépen virágoznak,
Mint az ő szép kebele,
S ott kedvesebben illatoznak,
Jobb szaggal lévén tele.

Egyszer, minden esztendőbe
A helyet megkeresem,
Hol egy magános erdőbe
Nyugszik az én kedvesem.

S búsult szívem unalmába
Rózsát vévén kezembe
Így virágzál hajdanába!
Elgondolom lelkembe.

S széjjeltépvén leveleit
Sírjára hintegetem,
S ifjúságom örömeit
Könnyezve emlegetem.

Ezen érzékeny harmatja
Hív szívem fájdalmának
Légyen kedves áldozatja
Kedvesem árnyékának.

Czóbel Minka: Hangtalan ének

Mi szép az álom, álomba járok,
Csak fényes álmot, mást ugy se várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szívem megrémül.

Álomban járó tágra nyitott szemmel,
Túlnant kívánó, kék szerelemmel.

Csak hang ne szálljon! hangok ha érnek
Eltünt az álom, elnémul az ének.
Mi szép az ének ha nincsen hangja,
Nappali éjnek zúgó harangja.

Még nem jött az óra - szemed se nézzen -
Csak az egy szóra, légy mindig készen!

Jüan Csen: Holt hitves siratása

Ki hal előbb meg? - tréfáltunk veled.
Egyszerre aztán elvesztettelek.
Ruháidat majd mind másoknak adtam.
Csak a hímzésed nem. Az zár alatt van.
És nem merem megnézni sohasem.
Most jó vagyok, amint te, kedvesem.
Háznépem ellátom pénzzel, vigasszal,
álmomban meg-megleplek ezzel-azzal...
Ez itt a sorsa a gazdagnak, szegénynek,
az istenek a dúsat is verik,
de ezt a bút csak azok ismerik,
kik hajdanában oly szegényen éltek...

Hsieh leánya, ó te szép, te boldog,
ki egy rongyos költőé lettél ifjan,
kis szatyrodból varrtál ruhámra foltot,
én meg aranyhajtűid is elittam.
Ebédre hányszor gizt-gazt szedegettünk,
télvíz-időn rőzsénél melegedtünk.
Most kézhez kaptam százezer ezüstöt.
S mit vettem néked? A templomba füstöt.
Itt üldögélek, és gyászollak téged, édes.
Számlálgatom, mikor leszek már hetven éves.
Jobb embereknek sem adott fiút az ég,
és jobb költőket is ért ily nagy veszteség.
De én halál után se látlak, hitvesem,
mert nem hiszek ebben, és nem hittél te sem.
Csak éjjelente, hogy rád gondolok,
látom a porban fáradt homlokod.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5