Az ifjú élet lánca hát lehullt,
ütött az óra, hazavisz az út,
oda, ahol nincs múlt és nincs jövő,
nincs örökkévalóság, nincs idő,
se szenvedély, se sóvárgott öröm,
se hír, dicsőség, se keserű könny,
hol mélyen alszik emlék, öntudat,
s a szív szűk házában a föld alatt
nem érzi meg a falánk régeket.
Megfárasztott a földi zaj. Megyek.
Talán a zajgó, lelketlen gyönyör,
az eszmélés, mely hasztalan gyötör,
talán az önző, hitvány sokaság,
mely oly bölcsen teszi az ostobát,
talán a szép, álnok-szerelmű nők
lépre csalnak még halálom előtt?
Hát kezdeném az életet megint,
hordoznám bensőmben tovább e kínt,
s szeretnék és szeretnék? Istenem,
te tudod, nincs hozzá erőm nekem.
Inkább a poklok legmélyére vess,
volt napjaimért lelkem kétszeres
kínszenvedést is megnyugodva tűr,
csak el, csak el az emberek közül!
(Ford.: Lator László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése