Google+ Followers

2009. október 31., szombat

Móricz Zsigmond: A tehén és a szamár

Mikor Firenzében jártam, fent laktam Fiesoléban. Ez egy tündéri szép hely, olyanformán van ott az ember a város felett, mintha a Budapestre jövő idegen a Svábhegyen venne szállást. A kilátás elbűvölő, pláne ezekben az áprilisi napokban oly feledhetetlen szép volt, hogy a szív elszorul az emlékétől. A szomszédomban volt az a kert, ahol Boccaccio mesélte történeteit. Itt megérti az ember nemcsak a költőt, de a világot is, mely ezeket a finoman gáláns kalandokat valósággal kitermelte.


Furcsa a miliőt felelőssé tenni az emberi élet dolgaiért, de itt valóban a szépség hazáját leltem meg. Az a ködfátyol, amely a város felett állandóan ott lebegett, olyan volt, mint valami bűbájos tündérfátyol, a szép hajdan játékos emléke.


És itt, bármilyen groteszk is, mégis legerősebb emlékem egy tehén s egy szamár esete.


*

Házigazdám, egy kedves öreg úr, büszke volt rá, hogy tehene van, de én sehol semmi nyomát nem láttam a tehénnek. Dús virágoskert volt az egész terület s az istállót nem bírtam felfedez­ni, pláne annak semmi nyoma sem volt, hogy a tehén merre szokott kimenni a legelőre.


- Hol a tehén? - kérdem egyszer a kisfiútól, aki azonnal pattant s vezetett egy komor, ablak­talan várbástya felé, ahol véleményem szerint csak a baglyok élhetnek meg.


Vagy esetleg kincskamra, mert az ajtó is lakatra, volt lezárva, úgy kellett a kertésztől a kulcsot elővadászni. De mikor beléptem a sötét terembe, szalmát láttam a tartóban s a tehén szagát lehetett érezni. Látni nem lehetett. Ellenben az istálló betonnal volt burkolva s villanyvilágítás volt, amelyet mikor felgyujtottak, az egész helyiség mint valami pedáns szoba tűnt fel.


A tehén ott állott baloldalt a falnál s nyugodtan majszolta a szénát. Nagy barna állat volt, s véres szemekkel, mogorván nézett ránk az erős fényben.


- Merre megy ez a rétre? - kérdeztem.


- Ez? Semerre.


- Mindig istállóban van?


- Igen. Ez még nem volt kinn a szabad levegőn, csak mikor vettük s elhoztuk.


Bámulva néztem a hosszúszőrű állatot.


- Nézze csak a körmét, - mondta a fiú - hogy megnőtt. Nem is tud járni.


A tehénnek furcsa, hosszú csülke volt s az egész állat vad s kietlen jelenség. Feltűnt, hogy a kisfiú nem mert közel menni hozzá. Aztán megmagyarázta, hogy itt minden tehén olyan, mint a vadállat: harap és barátságtalan. Soha nem látnak idegent, csak azt az egyetlen férfit, aki feji őket.


Ez is úgy tűnt fel nekem, mint valami ősi dolog, a rómaiak tehene ez, talán kétezeréves ez is, annyira furcsa s idegen.


Hogy kellett becézni a mi riskánkat, emlékszem gyerekkoromból, hogy ami jó volt, az mind neki ment. Vakargattuk, simogattuk, káposztalevelet, tökbelet, édes füvecskét gyüjtöttünk neki, a család szemefénye volt és boldogok voltunk, ha érdes nyelvével megnyalta a kezünket. A tehén az én emlékeimben a legszelídebb, a legjobblelkű állat, de ezt a fiesolei vad tehenet szinte félve néztem: a sötétség mily mizantróppá tette.


Egy barna csacsi volt még az istállóban. Ez nem volt megkötve, jött-ment s a tehén mellett bujkált.


- Ez nem fél tőle?


- Nem, - mondta a kisfiú - ezzel jóbarátok. Ha a csacsit kivisszük az istállóból, visszafordul és sokáig bőg utána, sőt néha az utcán is megáll a kocsival s errefelé fordul, és míg ki nem jajgatja magát a tehén után, addig nem megy tovább. De a kertész kitalálta a módját, hogy lehet megbékíteni. Mindig visz magával egy pamacs tehénszőrt és mikor a szamár az úton makrancoskodik, akkor fogja s az orra elé tartja a szőrcsomót. És akkor a csacsi tovább húzza a kétkerekű kordét.


Nagyon meghatott ez a szerelem, megsimogattam a csacsit, mire az elkezdett ugrálni s olyan eszeveszett volt, hogy ki kellett menni az istállóból. Két hátulsó lábával legalább tizenötször rúgott a levegőbe, csak úgy bolondjába.


Nevettem rajta és érthetetlen volt ez az állatélet.


Mikor bezárták, hermetice, a nagy pántos várkaput s azok ott maradtak a sötétben, mert hisz alig volt valami kis lőrés a hátsó falon, mindjárt béke volt odabent s csönd, csak a szamár ihházott egyet, bizonyára örömének adott kifejezést a kétlábú korcs állatok eltávozása felett.


Kint az olajfák dúsan rügyeztek, a fügefák görcsösen bimbóztak, mintha kínlódnának a tavaszi gyönyörtől; de ezek az állatok nem kéredztek a napra.


*


Pár nap mulva arról értesültem, hogy a tehenet eladták, mire reggel felkeltem, már nem is volt ott, elhajtották.


Kíváncsi voltam, mit csinál most a szamár.


A szamár, mikor az ajtót benyitottuk, ott feküdt az egyik sarokban s hörgött.


Megvizsgálja a kertész, mi van vele: hát szörnyű vértócsa van körülötte s a patája bele szorulva a fejébe.


Szétrúgta az agyát s most az utolsó perceit élte.


Példátlan. Öngyilkos lett a tehén utáni bánatában.


Szegény szamár úgy járt, mint aki színésznőbe szerelmes és elkötik az orra elől.

Nikolaus Lenau : Szerelem tavasza

Vágy ölén tavasz van
s a csodás tavaszban
szép arctól hirtelen
nyílik a szerelem

Ezt az arcot látom
az erdőt ha járom
fa mögött, bokorban
ő mindenütt ott van

S ha ősz ül a bokron
elég rá gondolnom
szívemben valahol
már új tavaz dalol

(Ford.: Vecsey Kiss Mária)

Nikolaus Lenau : A szélhez

Még mielőtt elindultam
láttam, édes ajka remeg
elhaló szavakat rebeg
a búcsútól felindultan

Nem hallottam, hogy mit beszél
talán e bús utazásra
nyílt az ajka biztatásra
elfújta egy hirtelen szél

Oly kegyetlen szél a tetted!
Itt hagyni édes angyalom,
tudod-e milyen fájdalom
s vigaszomat is elvetted?

(Ford.: Vecsey Kiss Mária)

Gellért Oszkár: Óh csúnya szók...

Óh csúnya szók, óh csúnya szók,
Amik szivébe marnak,
S amikre húnyt szemhéja alatt
Ugy ül meg most a könnycsepp
Mint szirmok közt a harmat.


Óh csúnya ujj, óh csúnya ujj,
Ami végighúz: te könnycsep!
Te kis patak! hogy megdagadj
S hogy orcáját elöntsed!


Óh széles tó s piciny cölöp:
Pihécske te az ajk fölött!
Óh pattanás rózsája te,
Piros korállok szigete!
S óh lehelet cimpáin át,
Hogy szítsd egy tenger viharát:


Ugy érzem, az áradat ellep,
Ha most rögtön meg nem ölellek.

Mécs Lászó: A bánatutcán ballagok...

A bánatutcán ballagok, fehér az este holdja.
A hold ma minden bánatát a bánatútra hordja.

A bánatutca két felén kicsinyke, szürke házak,
de bennük boldog és vidám tündérlányok tanyáznak.

A hold az udvarukra hint öröm-esőt aranyból
s a fákra sátort sző, a mit a fellegen barangol.

A boldogságnak városán megy át a bánatutca,
de minden házikón a zár belülről van becsukva.

A bánatutcán ballagó kopogtat itten,ottan,
de nem mozdul zár s tovább bolyong oly elhagyottan.

Olyan közel van az öröm s olyan nehéz elérni!
Uram! Mikor fog bús fiad egy kis kapun betérni?

Bjornhson, Bjornstjerne : Honvágy

A dalom hazasír:
hazavárjon a sír!
Hazavon
az a hon,
hol születtem, a föld
- ege kék, füve zöld -
ha talál
a halál.

Higgyem halva: való
hogy a szív csupa jó.
hogy a kín, hogy a bűn
síromon tova tűn,
hogy a szélfuvalom
tovakapja dalom;
s ki tagad,
befogad.

A dalom hazasír:
hazavárjon a sír!
Szememen
lepihen
tengerár, hegyorom;
hazavár a sírom,
ha talál
a halál.

(Ford.: Kemény Ferenc)

Puskin: Madárka

A múlt idők kedves szokását
Itt távol is megőrzöm én:
Kiengedek egy rab madárkát
A tavasz fényes ünnepén.

Szelíd vigasz suhan felettem,
Szívemben újra kél a hit:
Hisz, íme, szabaddá tehettem
E földön én is valakit!

(Ford.: Kardos László)

William Butler Yeats : Fehér madarak

Lennénk mi fehér madarak, drágám, akiket visz az ár!
Fáraszt ha reánk hunyó meteorból hull a sugár,
s a lidérc kék fénye, mi lángol alant, hol hajlik az ég,
Drágám, bút kelt a szívünkben, amelyre nem jő soha vég.

A rózsa, a harmatosálmú, bánatot hozna reánk.
Drágám, ne merengj mennyboltrul, amelyen villan a láng,
S a kéktüzű csillagról, ami pislog a harmat alatt,
mert vágyom: lennénk bár a vizén mi fehér madarak!

Járék, hol hosszú a part, sűrű a szigetkoszorú -
feledne talán az idő ott s ránk nem, jönne ború,
és távol lenne a rózsa, a láng nem kínzana már,
lennénk mi fehér madarak, drágám, kiket úsztat az ár!


(Ford.: Kemény Ferenc)

Nadányi Zoltán: Mért dalolok?

Nem kell nekem babér,
Nem kell nekem pálma,
Nem kell nekem hírnév,
Nem vágyom utána.



Másért dalolok én,
A magam kedvéért,
A magam kedvéért,
Nem holmi babérért.


Azért dalolok, mert
Nyíló rózsát láttam...
Mert csillagot láttam
Égről lehulltában.



Mert elandalított
Az alkony pompája...
Mert belenéztem egy
Ragyogó szempárba...

Kiss József : Ó,mért oly későn...

Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?


Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!...

Kiss József : Nagy fekete erdő...

Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.


Te fekete madár, sötét Gond, azt kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenként vérem!
Bölcsőtől a sírig, társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra - mikor válunk végre?


"Mit érnél te avval, ha el is hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna, felhője csak nyomna.
Örök szomorúság úgy is körülfogna..."

Czóbel Minka: Tört sugárban

Ismét csak üldöz a régi talány:

Ki jön ott szembe? – Én magam talán?


Bokrok aljából fehéren kiválva

Jövőm emléke, múltamnak árnya,


Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,

Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.


Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!

De hisz’ voltam, leszek, hisz’ érzem, hogy élek.


Megálljatok!! nem – elsuhan előlem –

Feltűnik a hold egy fényes felhőben.

Czóbel Minka: Ezüst nyárfák

Mintha csak egyedül
Lennék e világon,
Körültem nagy nehéz,
Meleg nyári álom.
Száz fehér virággal,
Száz tündér mesével
A napsugár tüzes,
Arany szemével.

Merre terjed szárnya
A nagy boldogságnak?...
- Hát a fehér felhők
Hova, merre szállnak? -

Keletről nyugotra,
Elfújta már a szél...
Megzörren a gyenge
Ezüst nyárfa-levél.

Sej-Min: Vers

A horizonton az eukaliptusz
Fekete árnya áll. A teaföldön
Friss, fiatal madarak csivitelnek.
Tealevél az ajkaim között,
S rád gondolok, ki búval tölti szívem.
Hol jársz? Mikor utolszor láttalak,
Rizs-zsákot vittél gyönge válladon
Az öreg kalyibába; rekkenő
Meleg nap volt, akár csak most, s az arcod
Olyan fehér volt, mint a porcelán,
És megpihentél az eukaliptusz
Tövében. Én csüggedten jártam arra -
Oly szép voltál, s úgy dobogott a szívem.
Most merre jársz? Azt sem tudod, hogy élek.
Sohase láttál. Arany szíved alján
Valaki másnak drága képe ring,
S te rája gondolsz könnyel, vágyakozva.
A horizonton az eukaliptusz
Fekete váza áll.
S úgy elbúsít, hogy bele tudnék halni.
(Ford.: Kardos László)

2009. október 30., péntek

Dsida Jenő: Fázol

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.

Mihai Eminescu: Miért nem jössz?

Nézd, indul már a fecskehad,
Diófáról a lomb szakad.
Szőlők felé dért küld az ősz,
Miért nem jössz, miért nem jössz?


Ó, jöjj karomba, jöjj megint,
Szomjú szemem rád hadd tekint,
S édes nyugvásom ott legyen
A kebleden, a kebleden.


Idézed-é a múlt időt,
Bejártunk völgyet és mezőt,
Karommal átkulcsoltalak,
Úgy óvtalak, úgy óvtalak!


Sok asszonyt hordoz még e föld,
S szemükben szikrázó gyönyört,
De mint te - légyen bár csodás -
Nincs senki más, nincs senki más.


Mert lelkem árva éjjelén
Derűt te küldesz énfelém,
Szebbet, mint csillag-hatalom:
Én angyalom, én angyalom!


Az esztendő későre jár,
Szakad a lomb az útra már,
Tar földeken tanyáz az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?


(Ford.: Berde Mária)

Várnai Zseni: Egyedül botorkálok

Úgy éreztem, hogy Valaki fogja a kezem...


Megyek, megyek szakadékok és roppant
mélységek szélén.
Húnyt szemmel: vak énekes
víziós képek után
és mélységekbe szállok,
magasságokba röppenek
rejtelmes utamon,
de érzem, hogy mellettem, mögöttem
szívek dobognak
s hallom a lihegést,
amint fáradtan loholnak utánam,
és arcom:
verejtékes, fáradt arcom
szemek napfénye simogatja.


Erős voltam,
ó, milyen erős és bátor, én vak énekes.
Lépések dübörgő ütemét hallottam
mellettem és mögöttem
s úgy éreztem, hogy valaki fogja a kezem!


S csak későn, nagyon későre már,
mikor mind nagymessze elmaradtak,
csak későn, későn neszeltem én,
hogy egyedül vagyok az éjben, s világban
s nem hallom léptek dübörgését köröttem,


nem hallom társaim lélekzetét,
sem szívük dobbanását a rideg magányosságban,
szemük simogatását nem érzem...
egyedül botorkálok:
vak énekes a dermesztő hidegben
s a kezem, a kezem:


üres levegőt markol!

Li Taj-po: Keserű szerelem

Széthúzza gyöngyös függönyét a lány.
Kinéz az ablakon, oly halavány.
Egyszerre fényes könnye megered.
Jaj, kit szeret?

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Kosztolányi Dezső: A magány papja

Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet,
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.


A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénét égetem.


Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.


S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,

mint zord csuháját a bús szerzetes.

Kosztolányi Dezső: Lankadt ibolya

Lankadt ibolya forró délelőttön
ez a lány. Szája keserű, fáradt.
Úgy mosolyog, hogy fáj, s régi álmok
kísértetei játszanak árnyas, nagy szeme körül,
halovány arcán pedig a múlt emlékezik,
mindenre, ami volt. Kopott és megdicsőült.
Szórakozottan megy az utcán. Otthon
sír. Nevetése zavart, mint a szegény
lányok, kik félnek, hogy megsértik,
vagy lenézik őket. Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét, s maga elé tarthassa, vagy belé-
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.

Kosztolányi Dezső: Ébredés

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,


de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,


üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,


és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.

Kassák Lajos: A jó hétköznap

Egyedül. A januári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél,
akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalmai itt virulnak a szívemben
és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegít engem.
Jó tehát igy egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem
s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kíváncsi vagyok, felel a kérdéseimre s ha fáradt vagyok, felcsigázza kíváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Ó, ember, egyedül vagy megint, mondom szelíden s a karjaimban tartom magam úgy,
ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét. Hideg van és nem fázom,
sötét van és nem félek és hallom, hogy szólít a világ, amellyel
gyökérig egy vagyok ezen a magányos órán.

Móricz Zsigmond: Epizód

Későn értek haza a vadászatról s azonmód sáros csizmákkal vetették le magukat a nagy üveges verandán a fonott kerti székekbe. Endrének furcsa volt, hogy ő most házigazda, itthon van, az övé a ház, a bútorok, a cseléd s a drága kis asszonyka bent a ház kedves mélyén...


Roppant fáradtak voltak, örültek, ha mozdulni sem kell s fújtak, mint a lihegő lovak. Csinos cselédleány terített s gyorsan, de ügyetlenül mozgott köztük, Endre derűsen elmosolyodott s kicsinyelve biggyesztette fel a száját; házas ember, fiatal férj!...


Hanyatt dőlt a székben, a plafont nézte s mosolygott.

Egyszerre csak ruhasusogásra ijedt fel.


A felesége bejött s ettől egész váratlanul úgy megrémült, mintha baj érte volna. Az asszony­kán bódult álmosság káprázata volt. Az arca piros és gyűrött a lágy párnától s könnyű pongyolája alatt mintha semmi se lett volna.


Endre elpirult, mert ostoba módon szemérmes ember volt. Érthetetlenül sértette, hogy a fele­sége kikelt az ágyból s közéjük, mocskos és kihajszolt s otrombaszájú férfiak közé jött. Felugrott, elébe állott, mintha csak el akarta volna testével takarni az asszonyt, a szent titkot profán és barbár korhelyszemű legénycimborái elől. De nem bírt semmi ürügyet találni, hogy visszazárja a nőcskéjét az éjszaka sötét szobáiba, elkeseredett szájjal kellett néznie, hogy pajtásai látszólag tiszteletteljes kézzel fogják meg az ő isteni törvények szerinti párja kis kezét s ökölbe kapott dühvel képzelte el, miket gondolnak most ezek a galádok magukban.


Ledobta magát a székbe s ránézett a szemben vele belépő leánycselédre, aki nagy tálcán készen hozta a hideg vacsorát.


Egész odavolt az elképedéstől. A leányon valami uras szabású ing volt, biztosan az asszo­nyától kapta, de úgy viselte, mintha parasztingváll volna; az előbb fel sem tűnt neki, hogy ingben van, most égett az arca a szégyentől. Ebben a percben az ing lecsúszott a leány fél­vállán, le a kar közepéig, úgy feszült meg a mellen keresztül.


Ekkora szemérmetlenség! Hát az ő házában így jönnek ki nők éjszaka. Hát mi ez a ház! Örömház?


Nagy izgalommal, szinte dühvel evett. Vastag, kövér disznókarajfalatokat harapott s kemény erős foga alatt ropogott a porcogó. Érezte, hogy az asszonykája néha melegen s bágyadtan, szerelmesen felejti rajta a szemét, de csak lopva lesett oda rá, olyankor, mikor tudta, hogy a két férfi tréfás beszédén, mint valami himbálózó ágon gubbaszt ez az álombögyű madár.

Vacsora után azt pityegte a kicsi asszony:


- Aludni, aludni. Fáradtak az urak. Pihenni, pihenni.


S lassan, ide-oda törő mozdulattal akart feltápászkodni, de nem ment. Az ura után nézett segít­ségért s a tekintete könyörögve, szerelmesen fúlt bele a férj szemébe: Gyere már, gyere már. Nem látod, hogy hívlak, várlak, áhítalak... Karolj már, ölelj már, vigyél már... a tied vagyok... hát nem akarod?


Endrének a halántékába rohant minden vére s megszédült az erős vágyrohamtól. De a másik percben már belebőszült az orrába a másik két férfi bűze s egy szempillantás alatt elvadult.


Mit! Ő most karra ölelje, magával hurcolja, mindenkinek a szeme láttára. Ezek előtt, akik tudják a következő perceket, a zsebórán számolják... Hogy ő maga fertőztesse meg a családi élet szentségét ezzel a nyers, és otromba leleplezéssel!


Mogorva képpel hörögte:


- Eh. Nem lehet tele hassal lefeküdni. Üssünk egyet.


Kivágta zsebből a pakli kártyát s nem csapta a másik két férfinak a szemébe, bár ráállott a keze, mikor azoknak szemtelenül durva kacagása kitört.


Az asszonyka kényeskedett egy kicsit, de aztán türelmes megadással húzta a székét az ura mögé. Rákönyökölt a vállára, úgy kibicelt.


Endrének lángolt a feje s a kártyák gúnyosan vihogtak a szemébe. A fülében érezte az asszony lassú pihegő lélekzését s káromkodva szidta magát:


- A fene egye meg a szemérmességemet, hogy mennyi kínom volt már miatta! - s vad erővel csapta bele a leadásba az ászt. - Tízesztendős voltam, mikor elszaladtam a pesztonka elől, aki játszani akart velem... Azóta hányszor pottyant ki a számból a jó falat. Kell nekem itt ülni és kártyázni, mikor...


Vesztett.


A homlokán vastagra dagadtak az erek s a fogát csikorgatta.


Az asszony látta, érezte, hogy valami baja van az urának; a nyakát átfonta ártatlan kis puha karjával s apró, csipegetett csókokat szórt a hajába.


Endre nézte a kártyát s a szeme előtt fényes ködök szikráztak. A karján elkezdett rezegni az izom, bár tudta, hogy a kártya nem reszket a kezében.


Bejött a szobalány. Endre vak, kimeredt szemmel bámult rá. A leányon látszott, hogy közben már aludt s a szeme hunyorgott az erős fényben. Az inge most is rendetlen volt, de most a másik vállon lógott s a mint felemelte a karját, hogy önkéntelen mozdulattal megigazítsa, Endre látta barna, erős gömbölyű vállát és sötét hónát.


Úgy vitte ki a tálcát, mint egy alvajáró s az Endre szeme, mint egy ideges kopó követte, bár minden sűrű pillantás alatt a kártyát is ép olyan zsibbadt tudatlanul nézte.


- Ejnye drágám, - szólt az asszonyka s megcibálta üstökét, - csak nem adod ki a tromfot! - s kedves asszonyi igazságérzéssel már vissza is vette a kidobott kártyát.


- Hát játsszál, - kiáltott fel Endre s odalökte a kártyát a feleségének. Szégyellte, hogy rápirított, égett az arca és el kellett fordulnia, hogy ne lássák szemérmes restelkedését.


Az asszonyka nevetve vette át a kártyát. Endre pedig megszökött. A fejébe csapta kalapját s kiment.


Amint a hosszú folyosón végigment, hirtelen megállott s elszorult a tüdeje, hogy azt hitte megfúl.


A leány visszajött a konyhából, ahova az edényt kivitte s most a kisebbik cselédszoba ajtaját nyitotta ki, hogy bemenjen aludni.


Ez a szoba azelőtt kamara volt, csak most adták ennek a lánynak, mert ez nem fért el a többi cseléd közt a különálló cselédházban, kellett is, hogy közelebb legyen s itt hált egyedül.


- Zsuzsi! - szólt Endre s azt se tudta, mit beszél fullatag remegéssel, - várjon csak.


Odaugrott az ajtóhoz, de lábujjhegyen, mégis ostoba merészen, mert a veranda nagy acetilénlámpája végigvilágította a folyosót s ha valaki utánafigyelt, láthatta is.


A leány borzasztóan megrémülve lapult meg az ajtóban..


- Mondok v... - morogta Endre s az egész teste úgy reszketett, szinte tajték verte ki s belépett az ajtón.


Mikor később kilépett, ásított, felnézett az égre, nagyot nyújtózott, megforgatta a derekát, sorra ropogtatta vállpereceit. Lelépett a könnyű sárba, járkált egy kicsit a jó hűs szellőn és szivarra gyujtott.


- Szép éccaka van, - mondta s hallgatta a másik udvarról a lovak tombolását.


Mikor jól lehűlt, megnyugodott, bement a verandára.


Nézte egy kicsit a kártyázókat, de unta a nevetést, lenézte a semmis izgulásokat a kártyalapok fölött, egyszerűen halvérrel szólt bele.


- No fiacskám, nem megyünk aludni?


Az asszonyka kapott az ürügyön, mert már nyert pár forintot s szeretett volna megszökni vele.


- Menjünk kis öregem, menjünk.


- Hát akkor jó éjszakát! - s hidegen, minden mellékgondolat nélkül kezet nyujtott az uraknak.


- Aj, de fáradt vagyok, - szólt odabenn Endre, míg ledobta magáról a kabátot. - Hogy ki tudja egy komisz nyúl hajtani az embert.


- Szegény kicsi uram, - szólt az asszony a könnyű nyári paplan alól, - hadd csókoljam meg azt a fáradt homlokodat.


Endre odatartotta a homlokát s arra gondolt, hogy az ispán, a gazember biztosan becsapja most, mert harminc napszámost számít fel, pedig ő nem látott annyi népet, mikor ma ott hajtottak el a kukoricás mellett.

2009. október 29., csütörtök

Szergej Durov: Mi az élet

Mi az élet, ha már senkit sem szeretünk,
s ha már minket se tud senki viszontszeretni,
ha jót ne láthatunk abban, mi már letűnt,
s mit a jövő kínál: szívünk számára semmi?

Bánat, bánat csupán! S a kínokkal teli
napoknak láncait hordozzuk a világban,
s válláról életét senki le nem veti,
és nincs, ki a halál szemébe nézne bátran.

Nem így van-e, midőn hosszú estén, magunk,
egy könyvnek ostoba, üres történetére
mindegyik sor fölött százat is ásítunk,
és mégis, makacsul várjuk, mi lesz a vége?...

(Ford.: Lothár László)

József Attila: A fán a levelek

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konyhadt, puha.


Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.


Így csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.

József Attila: Magány

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.


Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le a gyom.


Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kívánság.
Meg se rebbenneél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet.


Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjű aligátorok.


Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.

Dsida Jenő: Nincs többé ember





Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréből.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejtő titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsendű ház
márványlépcsőzetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

Dsida Jenő: A láthatatlan ember

Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyandár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.

Kürtszó lobog a levegőben,
tüzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Én vagyok a láthatatlan ember.
Kinyújtott, merev jobbkezemen
nyugodtan ül és örök csendben alszik
a magányosság szentelt madara.

Babits Mihály: Egy szegény magára-maradott

Szívem magába szívott
ezer illatot,
ezerjó illat engem
hogy elkábított!
Szívem most illatzacskó,
lelkem illatház:
ez a sok illat engem
hogy megbabonáz!


Virágok illatával
tele bús fejem,
virágok illatáról
rád emlékezem,
gyönyöröm aki voltál,
most vagy bánatom,
hogy tested vánkosára
le nem nyughatom.


*


Hervad a kertem violákkal -
Szegény violák!
Akár a ma, akár a holnap,
akár a világ.
Napos napot napok napolnak, -
hol a türelem?
Életpapok csapot papolnak, -
ó zord szerelem!


Sok hosszú, hosszú éjszakákon,
megint egyedül
szegény, szegény zúgó fülembe
a Csönd hegedül:
komisz, keserves egy cigány ez
s ezer dala van:
kegyetlen, ős, örök vonóját
nyüvi nyomtalan.

Katona József: Éjeim

Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére
majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
fáknak Levelére
ismét leül a szellő -
Midőn a Hold hunyni megy,
s még haló súgára
is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst hím egy
Tölgy gyepes aljára
párnát jelelve kacsint -
Midőn egy véghetetlen
szent Kéz fél világot
szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
magosságra hágott
az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
teremtmény, e rendes
Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
egy Sírónak csendes
fájdalmain, a gőgök -
Akkor én a lankadó
bú közt lépdegélek
egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
csillagit a lélek,
hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
tavaszi ágárol
súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová levél?
melly virgonc vágyárol
jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
árván nyögdécselő
Madár - te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
kerűlöm, mert él Ő,
ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
de (mint az éjtszaka)
nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már a remény,
és ha sírok, csak a
visszhang jajdúl el velem.

Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szívembe lopja a magány.

Vajda János: Magány

Az emberek beszélnek fájdalomról,

Rakásra hordva sok bút, bánatot;

És mondja mindenik a magáéról,

Hogy már a földön az a legnagyobb.


Hallgatva némán ennyi bút, keservet,

A magamét én el nem mondhatom.

Keresem a magányt, a véghetetlent,

Csak ottan önthetem ki bánatom.


Hol legsürûbb az erdõ, legsötétebb,

S a szél elalszik a falevelen,

Mintha megállna percre idõ, élet, -

Leborulok sohajtva: "istenem,


Hát e világon semmi sem tökélyes!

Nincs alkotásod kifogástalan.

Ha fogyatékos minden, ami véges,

Teljes talán, ami határtalan?


Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,

Teremt, változtat, öl vezényszavad;

Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,

Elégedett volnál te egymagad?"


És láthatatlan elborul az égbolt.

Valami árny vonul el odafönt.

A mozdulatlan levegõ meredt, holt.

Mintha befagyna, dermesztõ a csönd.


És mintha megszólamlanék az isten,

És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:

"Hozzám hasonló e világon nincsen;

Mindig magamban, egyedül vagyok!"

Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.


Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.


A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.


Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.


Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.


Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.


Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.


Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.


Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.


Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.


Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5