2009. szeptember 28., hétfő

Anna Ahmatova: Tengerparti szonett

A korhadt seregélyducok,
még azok is túlélnek engem,
s a szél, a szél, mely idelebben,
és tengerek hangján suhog.

Szólít egy öröktől való,
nem-földi hang. Nevem kiáltja.
Virághabos cseresznyefákra
holdfény csobog, ezüstfolyó.

Olyan könnyű-simának érzem
az utat: szalagzik fehéren
a sűrűben - hová vezet?

A törzsek közt fénycsóva lobban,
s a fák...mint Carszkoje Szelóban
az a fasor...a tó felett...

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5