Google+ Followers

2009. szeptember 29., kedd

Iriarte nyomán írta Rónay György: A kacsa meg a kígyó



A kacsa vízparton totyogott, és folyton járt a szája. Folyton azt locsogta:

Sáp! Sáp! Sáp!
Tudd meg hát:
párja nincsen a kacsának,
többet tud, mint bármily állat!

S ahogy abbahagyta, kezdte elölről:

- Sáp, sáp! sáp! Tudd meg hát...

Volt a közelben egy bozót: ott hűsölt egy bokor tövében a kígyó. Hallgatta, hallgatta a locsogást, ügyet sem vetett az ostoba kacsára.

A kacsa olyan kifogyhatatlanul locsogott, hogy végül is felbosszantotta a kígyót.

- Ebből elegem volt! - mondta: nagy sziszegve elősiklott a bokor alól, és rákiáltott a kacsára: - Mit fecsegsz, te buta! - A kacsa meg:

Sáp! sáp! sáp!
Tudd meg hát:
párja nincsen a kacsának,
többet tud, mint bármely állat!

- Bolond vagy - mondta a kígyó. - Miért tudnál te többet, mint bármilyen más állat?

- Azért - felelte a kacsa -, mert én egyformán otthon vagyok földön és vízben és égben. Ha kifáraszt a járkálás, vízre szállok, ott úszkálok: ha eluntam az úszást, de járkálni sem akarok, kiterjesztem szárnyamat szépen, s hipp-hopp! - ott repülök máris a levegőégben! Éppen ezért:

Sáp! sáp! sáp!
Tudd meg hát:
párja nincsen a kacsának,
többet tud, mint bármily állat!

A kígyó szisszentett, ami kígyóéknál olyasmi, mint embereknél a gúnyos nevetés, és így szólt:

- Már a hencegésedből nyilvánvaló, hogy ostoba vagy: mert csak az ostoba henceg: az okosság mindig együtt jár a szerénységgel. Az pedig, amivel a hencegésedet megvédted, csak még nyilvánvalóbban mutatja a butaságodat. Mit érsz vele, hogy annyi mindenhez értesz? Tudsz a földön totyogni, de a szarvas ezerszer fürgébben szalad nálad. Tudsz a vízben úszkálni, de a legkisebb hal is ezerszer ügyesebben úszik nálad. Végül a levegőben is tudsz egy-két szárnycsapást tenni, de repülni egy veréb is jobban tud, mint te, hogy a sasról ne is beszéljünk! Jegyezd meg hát: többet ér egy dologhoz igazán jól érteni, mint sokhoz rosszul.

Paolo Santarcangeli: Homályból

Csak szóbeszéd miatt hagytál el engem -
s máig sem igazából.
Annyit se mondhattam: ne menj, maradj
még.
S most sem segít a szó, hisz
nem tanítottalak meg rámfigyelni.
Magadat is kijátszva lajstromoztad
szemfényvesztéseid: belőlük éltél,
sütkérezvén örökös árulásban.

Szemem izzása voltál
s zene a fékeveszett levegőben.
Megállt a levegő, kihúnyt az izzás -
magam vagyok. De nékem
zene és fény maradsz immár mindörökké.

Csalárd való, túladagolt elixir -
te éltettél sokáig,
majd fényedet kiloptad éjszakámból.

A szám hiába szólal,
ha meghallója nem vagy te szavamnak.
Hang nélkül koldulok az omladékon,
vánszorognak az órák,
éj éjt követ -
mind nekem táruló sír.

Csak éj, csak éj, csak éj van.

Ha nem segítesz: megsemmisít a semmi.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Juana Borrero: Élethimnusz

A dúslevelű erdő titkos mélyén
Ott a szerelem győztes birodalma:
Emésztő tüzet gyújt bűvös hatalma
A kis pillében, a szegfű bibéjén!

A méh vad mohósággal enyhít éhén
A pihegő liliomra tapadva.
Szellő a rózsa szűz kelyhének adja
A hímport, a vágy enyhültét remélvén.

Halljátok-e morajt? Neszez az erdő,
S a hangok miriádja zengve árad,
Mikor az új nap fényessége eljő.

Hevétől lángra gyúl a szép Natúra,
S most édes hangja csendül nászdalának:
Jegyeseként tekint fényes nap úrra.

/Ford.: Dobos Éva/


Ady Endre: Mert senki jobban

Úgy kellene fürkésznem a nyomodban,
Kis életed álságát mintha bánnám,
Mintha egy kicsi hazug, halavány lány
Fontossá tett légyen, mert szeme lobban.

S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván,
Csőröcskédet kívánom egyre jobban.
Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban,
Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány.

S bár ájulóan gondolok öledre,
Csábító, hívó tündöklésöd vedd le,
Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam.

S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad
Vágy-tagadásom negédes-hazugnak,
Mert senki jobban nem áhított nálam?

Eino Leino: Szeretlek

Benned szikrázó halmazban hever
sosem sejtett villámok ritka kincse,
kincs, amit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat,
s felrettenünk, siratva álmainkat.

/Ford.: Képes Géza/

Luis Carlos López: Esti harangszó

Dereng a hold riadt karéja pislán,
nem tündököl. Egy tengerész dalolgat -
bús dallam, egyszerű és póri is tán,
strófái most borízűen dadognak.

A tenger megtörik a partok izmán,
felvillan macska-háta a haboknak,
s kihallszik verses lüktetése tisztán,
amint az ár a partokon dobolgat.

Rád gondolok, és arra, hogy szeretlek,
- mert szomorú vagyok, és csak merengek,
amíg a kis torony harangja kong át,

az esten egy halk zokogás neszével,
s míg régi ábécém egy betűjével
a békák már az őszt, az őszt dalolják.

/Ford.: Wlassics Tibor/

2009. szeptember 28., hétfő

Indián mese: Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya


A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes.

- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?

- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?

- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.

- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?

- Holnap reggel.

- Jó. Holnap reggel várlak.

Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.

- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.

- Nincs semmi különös.

- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök.

A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.

- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva.

- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.

- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.

- Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri.

- Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.

- Ülj csak a lábamra - biztatta.

A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte.

- Rajta, komámuram, csak előre!

Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen.

Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!

Átdolgozta: Bartócz Ilona


Babits Mihály: Hegeso sírja (egy görög emlékére)

A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt, s vár reám.
A neve Hegeso. - lábhegytől arcig
márványszínű - s komoly és görög leány.

Élő, habár lehellete se hallszik,
keble átduzzad ráncos khitonán.
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány.

Előtte állva szolgálója tartja,
rabszolgalány, a drága ládikát,
amelyből ékszereit válogatja.

Talán azt nézi( lelkem bús reménye)
melyikkel ékesítse föl magát,
ha megjövök majd én, a vőlegénye.

Kosztolányi Dezső: Mint

Mint a beteg, ki néha visszagondol
egészségére s könnyez, és nem érti,
úgy gondolok én vissza rossz soromból
az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

Jaj, az enyém volt e régi hársfa,
amelyre a vidéki éj aláfolyt,
s én voltam-e a lánynak útitársa,
cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

Csak színezem tovább a régi hársfát,
és életemnek régi-régi társát,
mint a beteg, ki forró és fanyar

lázába édes képeket kavar
és álmodik, hogy jár a dombok alján,
előtte a kutyája s bot a karján.

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény...be szép volt!

S ugy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj,
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról.

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

Igor Vasziljevics Szeverjanyin: Szonett

Kihűlt a szerelem, - borongva gondolok
Mult örömökre és elmult ízű napokra.
Fáradt szened tüze nem villan fel ragyogva,
Nem égnek már benne rejtelmes távolok.

Kihűlt a szerelem s a lélek bús titok,
Mint süppedt hóhalom apad magábarogyva.
- Számodra nem virul a vágyak tarka csokra,
Kihűlt a szerelem - a tél ekkép susog.

Fent csillagmiriád habtalan óceánja
Hunyorgat hidegen a végtelenbe zárva...
Oly bántó mind e fény, oly hűvös, szenvtelen!

Nem vonz egyik se már a mult igézetébe...
A boldogságnak is, örökre vége.
Kihűlt a szerelem!...

/Ford.: Győri Juhász Jenő/

Gabriela Mistral: A jéghideg kriptából...

A jéghideg kriptából ahová eltemettek,
átviszlek majd a langyos napsütötte földbe, drágám.
Az emberek nem sejtik, hogy el nem engedhetlek,
s együtt kell, hogy aludjunk, ugyanazon a párnán.

A napsütte talajba temetlek el majd, szívem,
mint anya teszi ágyba fiát, kit őriz s megvéd,
s a föld, akár a bölcső, körülölel szelíden,
ahogy rácsos ágy tartja az alvó kisded testét.

A föld porával hintlek meg s elhervadt rózsákkal,
ki maroknyi por lettél a holdfény kék porában,
és otthagylak dalolva, hogy bosszúm milyen édes,

mert elfogtalak végre, enyém lettél, szerelmem,
és nyughatsz már a mélyben, a titokban, a csendben,
ahol más asszony többé nem kaparint meg téged.

/Ford.: Faludy György/

Anna Ahmatova: Tengerparti szonett

A korhadt seregélyducok,
még azok is túlélnek engem,
s a szél, a szél, mely idelebben,
és tengerek hangján suhog.

Szólít egy öröktől való,
nem-földi hang. Nevem kiáltja.
Virághabos cseresznyefákra
holdfény csobog, ezüstfolyó.

Olyan könnyű-simának érzem
az utat: szalagzik fehéren
a sűrűben - hová vezet?

A törzsek közt fénycsóva lobban,
s a fák...mint Carszkoje Szelóban
az a fasor...a tó felett...

/Ford.: Rab Zsuzsa/

2009. szeptember 27., vasárnap

La Fontaine: A szarvas, aki magát csodálta



Élt egyszer egy erdőben egy büszke szarvas.


Ez a szarvas minden szarvasnál fürgébb volt: úgy tudott futni, hogy soha semmilyen vadászkutya még csak a nyomába se ért: s nem volt az a sebes sodrú patak, amelyen könnyedén át ne szökkent volna. Mintha repülne, úgy vitte a lába: de ő nem a lábára volt büszke, hanem ágas-bogas agancsára.

Volt az erdőben a tisztás szélén egy forrás: mohos sziklából csobogott, s a szikla alatt, mielőtt tovább csörgedezett volna, kis tavacskává gyűlt a kristálytiszta víz.

Olyan volt ez a kis tó, mint egy tükör, és a szarvas, mikor inni ment, mindig elidőzött a partján. Sokáig nézegette magát a víz tükrében: nézte dús, királyi agancsát, nézte vékony, inas, göbös lábát, és így tűnődött.

"Milyen szép a fejem ezzel a pompás agancskoronával! Gyönyörű dísz ez, és hegye a legsűrűbb bozótból is kilátszik: nincs olyan bokor, amelynél, ha nyakam kinyújtom, magasabb ne volnék. Agancsom miatt igazán megérdemelném, hogy én legyek az állatok királya."

Nem győzte csodálni pompás agancsa tükörképét a tóban. Ám ahogy a víz tükrében a lábát is megpillantotta, nyomban elkedvetlenedett.

"Igen, bízvást az állatok királya lehetnék - gondolta keserűen -, ha nem ilyen piszkafa lábakon állnék. Ez az én bánatom, ez az én szégyenem: csúfságom ez a pókos, pipaszár láb, és még csak meg sem szabadulhatok tőle!"

Ahogy így kesereg, rezzen a bokor, és a tisztás szélén megjelenik egy kopó. Nézi a szarvast, csahol egyet: távolból, mint a visszhang, felel a többi kopó csaholása.

A szarvas fölriad, azon nyomban megfeledkezett minden keserűségéről, átszökkent a tavacskán, s mint a nyúl, nekiiramodott a tisztás túlsó felén az erdőnek, és eltűnt a sűrűben.

A kopó se volt rest, vad csaholással utána vetette magát.

A szarvas hátrapillantott, látta, hogy üldözik, nem is egy kopó már, hanem mögötte, kissé elmaradva, egy egész falka.

Nem ijedt meg: friss, táncos ugrásokkal, szinte ingerkedve menekült a csapáson. A szálerdő véget ért, sűrűbb irtás következett. A szarvast itt is könnyedén vitte a lába, agancsa azonban minduntalan beleakadt az alacsonyabb ágakba. A zsenge ágakat még egy rántással letörte, de az erősebbekből már alig bírta kiszabadítani magát. Futása meglassúdott, s már hallotta maga mögött a kopók lihegését.

"Ó, jaj - gondolta -, milyen ostoba voltam! Lábamat átkoztam, pedig az megmentené az életemet, s agancsomra voltam büszke, pedig most az okozza siralmas vesztemet! Nemcsak azt kell becsülnünk, ami díszünkre, hanem azt, ami hasznunkra válik: most saját káromon tanulom meg ezt a bölcsességet, akkor, amikor már késő."

Átdolgozta:Rónay György


Edna St. Vincent Millay: Hol csókolt ajkam...

Hol csókolt ajkam, mért, és mennyi ajkat,
már nem tudom, s hogy fejem alá hányan
fektették karjukat az éjszakában:
de most, mikor eső kopog az ablak

üvegjén és kísértet bámul énrám:
csendes bánat kezd mozdulni szívemben
a fiúkért, kik éjfélkor pihegve
nem fordítják szép mellüket felém már.

A téli fa nem érti, ágbogáról
a madarak hogyan s mért tűntek el,
de érzi, hogy magánosabb, mint máskor:

így én sem tudom, mint jött s tűnt szerelmem,
csak azt tudom: a nyár énekelt bennem
néhány napig, de már nem énekel.

/Ford.: Faludy György/

Nadányi Zoltán: Hódoló vers

Ha akarom, a válladon brokát ég
és drágakő borít el százezer,
ha akarom, szoborrá vetkezel
s oly jól esik e pillanatnyi játék.

Ne kicsinyeld a tarka rím-parádét,
a tréfát, mit rabszolgád kieszel,
fogadd szívedbe, jóért jót teszel
s én meghalnék, ha életembe látnék.

Hadd álmodozzam körmöd rózsaszínjén,
hadd szüreteljek mézet, ajkad ínyén,
ki oly sokáig éltem mérgeken.

Hiszen szeretlek. Jól tudom, gyerekség,
de kebled drága halma több nekem
e csöpp kerekség, mint a földkerekség.

Federico Garcia Lorca: Szonett

Rezgő ezüst, elnyúlt fantomja, mélán
nyöszörgő éji szellő szürke karma:
feltépte régi sebemet, majd némán
elszállt, s a vággyal itt hagyott magamra.

Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám,
vérforrásom te légy s az élet napja,
mély árok, hol elnémult Filomélám,
fájdalmam alá puha fészkét rakja.

Legyen szívem szédült zsongása mézem,
ha majd a vadvirágok közt kinyúltam,
s szépséged helyett lelked leng fölébem.

A kis csermely meg okkersárgán surran,
hol párás parti fűcsomók tövében
vörös vérem a vándorvízbe csurran.

/Ford.: Faludy György/

József Attila: Sacrilegium

Mint vad, részeg legény, kit mámorában
templomba visznek ördöngős borok
s kurjongatván a Szűzhöz ott galádan
felé ölelni vágyva kujtorog,

hogy megremeg a gyermek is karjában,
midőn a szeme véresen forog -
hogy távol vagy, ilyennek látom vágyam,
így motyog feléd és így tántorog.

Madonna-lélek, ó, azért ne vess meg,
hisz engemet, halálra, már keresnek
a bánatok, mint bősz tömeg, ha lát

szentségtörést, vagy bosszúért kiált.
Tudom, hogy engem durván megköveznek.
Csak te megadd a Szűz bocsánatát.

2009. szeptember 26., szombat

Dsida Jenő: Egy angyal dicsérete

E ködvilágban képe csöndben, árván
csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt,
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.

Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Az ágya deszka: durva és fűrészelt.

Ám egy napon kitárul majd a porta,
elhagyja őt a földi, kerge kín,
áldja a percet, mely idesodorta.

S való világunk pompás berkein
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.

Vas István: Kettős fogat

Te voltál az a fehérnél fehérebb,
Éjnél sötétebb cikázás karomban?
Te voltál, akit habzsolt szörnyű szomjam?
Te személytelen tengere a vérnek,

Beléd torkoltak az egyéni mérgek,
És kihunytak a fények a toronyban.
A nyáj, amelynek sorsáért szorongtam,
E legelőre ugrándozva tért meg.

Te voltál az? ilyen határtalan?
Ó nem lehet, hogy pusztán általam
S tőlem tudod e bősz liturgiákat!

Most az ragyogja körül arcodat,
Hogy mi voltunk a kettős, vad fogat,
Mellyel a lét az őrületbe vágtat.

Eugen Jebeleanu: Az aluvó szép

Én félek - Rémít minden pillanat,
amikor alszol. Olyankor az álom
ölel, s én nem vagyok veled az ágyon,
s az álomé olyankor bronz hajad.

Jő, láthatatlan fátylakban, sováron
jő, jő feléd - különös szörnyalak -
rubintokat szór rád s az árnyakat
a homlokodról szétfújja az álom.

S hogy rád ne ismerjenek s hogy meg ne lássam
arcod e láthatatlan rohanásban,
az álom furcsa maszkot dob reád,

únottat, némát, rémült-tétovát,
de szétfoszlik e sátán-arc, mikor vad
hajnali órán szám a szádra forrad.

/Ford.: Kardos László/

Chiaro Davanzati: A kedves dicsérete

Ha meglátom: a mennyország hajol rám,
elönt körötte mindent a meleg fény -
azért imádom mindenek felett én
az én erényes, tiszta szép madonnám.

Ki szárnyszegetten jár, búsan, mogorván:
felvidítja az égnél ékesebb lény -
bár méltó lenne hozzá szívem, elmém,
hogy egyre csak dicséretét dalolnám!

A nők szemében ő a példa, zászló:
gyöngéd, finom és mégis csupa fölség,
utat mutat, mint zord éjben a fáklya.

A festők arra vágynak, hogy lefössék,
s képen az eljövő kor megcsodálja,
ki oly szép és szelíd s olyan sugárzó.

/Ford.: Képes Géza/

Compiuta Donzella: Tavaszi bánat

Most, hogy a föld frissen zöldel és virágzik:
a szomjú szívben vágy s öröm fakad,
s hol a madárhad élesen trillázik:
a párok fák alatt bolyonganak.

Látom: ez évszak minden férfit lázít,
hogy lányokért lánggal lobogjanak,
s minden lány lelke fényözönben ázik:
vérem remeg, szívem majd szétszakad...

De zord apám oly szörnyű sorsot ró rám,
hogy bennem gyér reménysugár se kél:
gazdag kérőhöz kényszerít mogorván.

De ily nászból egy porcikám se kér:
gyötrődésben pereg le minden órám,
s nem vidít fel sem virág, se zöld levél.

/Ford.: Képes Géza/

Spanyol mese: A félkakas


Volt egyszer egy szép fiastyúk. Gondtalanul élt sok-sok kis csibéjével a baromfiudvaron, s nem is lett volna semmi baja, ha az egyik fiacskája, nem születik nyomoréknak. De hát ez a kis kakas bizony csúnya, csámpás, hibás kis jószág volt, az anyja mégis őt szerette a legjobban valamennyi gyereke közül. Tulajdonképpen nem is volt egész kakas, hanem csak egy fele a kakasnak, ugyanis fél szeme volt, fél szárnya, fél lába: ráadásul sokkal dölyfösebb és sokkal felfuvalkodottabb volt még az apjánál is, holott az öreg kakasnak messze földön nem akadt párja, olyan szép, olyan derék, olyan vitéz állat volt.

Bizony, ez a nyomorék kis kakas elbizakodottságában az egész baromfinemzetség díszének-virágának tartotta magát, s ha a többi kis kakas kicsúfolta, ezt csak irigységnek vette, ha pedig a jércék kinevették, ezt úgy magyarázta, hogy bosszúságukban nevetik ki, amiért fütyül rájuk.

Egyszer aztán azt mondja ez a kis kakas az anyjának:

- Ide hallgasson, anyámasszony. Én már nagyon unom itt magam, a vidéken. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a fővárosba, a király székhelyére, mert látni akarom a királyt meg a királynét.

A szegény fiastyúk ennek hallatára remegni kezdett, úgy megrémült.

- Fiacskám, édes fiacskám - kiáltott fel -, ki vett rá erre az eszeveszettségre? Az apád egész életében itt élt ezen az udvaron, soha ki nem tette a lábát innen, és mégis az maradt, aki volt: a kakasok nemzetségének büszkesége. Hol találsz te még egy ilyen majort, mint ez? Hol találsz még egy ilyen hatalmas szemétdombot? Ilyen kiadós és tápláló kosztot, ilyen jó ellátást, ilyen biztonságos baromfiólat meg egy ilyen családot, aki téged annyira szeret?

- Nego (tagadom) - felelte a kis félkakas latinul, mert nagyra volt vele, hogy el tud kukorékolni és le tud kapirgálni néhány szót latin nyelven. - A tetsvéreim és a rokonaim itt mind nagyon buták, és tudatlanok hozzám képest!

- Ej, ej, fiacskám - mondta az anya rosszalló hangon -, hát még sohasem néztél a tükörbe? Nem vetted észre, hogy hiányzik a fél szemed és a fél lábad?

- Még ezt veted a szememre, anyám? - kiáltott fel a félkakas. - No szép dolog, mondhatom. Te hánytorgatod fel nekem, hogy fél lábam van és fél szemem, éppen te, akinek mindezt köszönhetem? Inkább a föld alá kellene süllyedned szégyenedben, hogy így hoztál a világra. Miféle tojásból költöttél ki engem? Talán valami öreg kakas tojta azt a tojást?

- Nem, nem, fiacskám - tiltakozott az anyja. - Kakastojásból csak baziliszkuszok (szárnyas kígyó) kelnek ki. Azt a tojást azonban, amelyből téged kiköltöttelek, én magam tojtam, az utolsó tojásom volt, s éppen azért sikerültél ilyen tökéletlenre és gyöngécskére, mert már fáradt voltam és kimerült. Nem az én hibámból történt, láthatod.

- Eh! - mondta a kis félkakas, s a taraja úgy elvörösödött, mint a cékla. - Eh! Talán a városban majd találok egy ügyes sebészt, aki a hiányzó tagjaimat pótolni tudja. Egy szó, mint száz, kár minden beszédért, megyek a fővárosba.

Az anyja nagyon elszomorodott, látván, hogy semmi módon nem tudja eltántorítani feltett szándékától. Búcsúzóul hát még ennyit mondott neki:

- Ha már nem hallgatsz a jó szóra, édes fiam, fogadd hát meg legalább szegény jó anyád okos tanácsait. Kerüld azokat a templomokat, fiacskám, ahol Szent Péternek faragott képe áll: ugyanis Péter nem nagyon kedveki a kakasokat, a kakasszót meg egyenesen ki nem állhatja. Óvakodj továbbá bizonyos fajta emberektől, akiket szakácsnak neveznek: mert a szakácsok a mi ádáz ellenségeink, kitekerik a nyakunkat, mielőtt észbe kaphatnánk. Most pedig, kedves fiam, isten vezéreljen utadon, s vigyázzon lépteidre az utasok védőszentje. Eredj, búcsúzz el apádtól, és kérd meg, hogy adja rád az áldását.

A kis félkakas elbúcsúzott apjától, megcsókolta a kaparóját, és megkérte, hogy adja rá az áldását. A tiszteletre méltó öreg kakas megáldotta fiát, méltóságteljesen, de nem nagy szeretettel, mert ezt a dölyfös és makrancos kis nyomorékot sohasem tudta igazán a szívébe fogadni. A tyúkanyót azonban úgy elfogta a meghatottság, hogy alig győzte törülgetni a könnyeit egy száraz falevéllel.

A kis félkakas nekivágott hát a fél lábával az útnak, búcsúzóul csapdosni kezdett a fél szárnyával, és hármat kukorékolt.

Ment, ment, s ahogy egyszer egy patak partjára ér, hát hallja, hogy a patakocska megszólítja. A nyár derekán jártak éppen, s a patakocska majdnem egészen ki volt száradva, csak egy vékony erecske csörgedezett a medrében - azazhogy csörgedezett volna, ha azt is el nem torlaszolja egy csomó lehullott gally.

Ahogy a patak megpillantotta a kis félkakast, így szólt hozzá:

- Nézd csak, nézd, mennyire elgyöngültem, kedves barátom. Jártányi erőm sincs már, láthatod. Nem bírom elhárítani utamból ezeket a kellemetlen gallyacskákat, amelyek elzsilipelik a medremet. Azt sem merem megkockáztatni, hogy megkerüljem az akadályt, mert így még nagyobb utat kellene megtennem, s ez biztosan végképp elcsigázna. De te könnyűszerrel segíthetsz rajtam, kedves barátom, csak félre kell húznod a gallyakat a csőröddel. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, jutalmul ihatsz a vizemből, sőt nem csak a szomjúságodat olthatod velem, hanem örök életedben számíthatsz a hálámra és viszontszolgálataimra, ha majd az ég forrásai újból visszaadják az erőmet.

A félkakas azonban így felelt a pataknak:

- Segíthetnék rajtad, az igaz, de nem segítek. Minek nézel engem? Azt hiszed talán, hogy cselédje vagyok mindenféle rongyos, bágyadt, zavaros kis patakocskának?

- Eszedbe jutok még, ne félj, hamarább, mint gondolnád! - csobogta a patak gyenge hangon.

- No, még csak az hiányzik, hogy fenyegetőzzél! - kiáltott fel a félkakas mérgesen. - Talán bizony arra számítasz, hogy egy új vízözön jön a földre?

S azzal faképnél hagyta a patakot, és ment tovább. Nemsokára találkozott a széllel. A szél a földön feküdt elnyúlva, és már alig lélegzett. Épp csak annyi ereje volt, hogy megszólítsa a kis kakast:

- Kedves kakaska! - mondta. - Mindnyájan rá vagyunk szorulva egymásra ezen a világon. Gyere ide, és pillants rám. Nézd, hogy tönkretett engem ez a nyári hőség, hogy elgyöngített?: pedig máskor milyen erős vagyok, milyen hatalmas, milyen félelmetes: felkorbácsolom a hullámokat, sivataggá változtatom a földeket, szilaj rohamaimnak semmi nem tud ellenállni! Most pedig itt heverek tehetetlenül, csúnyán elbánt velem ez a kánikula: addig enyelegtem a virágokkal, amíg elkábultam az illatuktól, és elszenderedtem: s most itt láthatsz gyámoltalanul, tikkadtan, egészen ellankadva. Ha megtennéd nekem azt a szívességet, hogy a csőröddel felemelsz a földről, csak egy-két ujjnyira, s ha a szárnyaddal egy kicsit meglegyintenél, az már elég lenne hozzá, hogy életre keljek megint, és hazajussak a barlangunkba, ahol az anyám és a húgaim, a szélleányok azokat az ócska felhőket foldozgatják, amelyeket széttéptem. Otthon aztán főznének nekem egy kis levest, hogy meggyógyuljak, és lábra kapjak tőle.

- Caballero (lovag) - felelte a gonosz kis kakas -, kegyelmed sokszor tréfát űzött már velem, sokszor a hátamba fújt, s felborzolta a farkamat, mint egy legyezőt, sokszor csúffá tett már mindenki szeme láttára. Nem, barátom, nem segítek magán. Minden farsangnak eljön a böjtje. Isten áldja, tisztelt tréfacsináló úr, nagy kópé! - Így beszélt a kis kakas, aztán hármat kukorékolt, felfújta magát, és ment tovább.

Hamarosan egy búzaföldre ért: az aratók a tarlót felperzselték, de egy vékony kis füstcsík még szálldogált az égnek. Ahogy a kis félkakas közelebb lépdelt, látta, hogy a hamu alatt még pislog egy kis parázs, de már éppen kialvóban van.

- Kedves jó félkakaska - kiáltott fel a parázs, amint megpillantotta őt. - Éppen jókor jössz, hogy megmentsd az életemet. Nincs, ami tápláljon, s már-már kihúnyófélben vagyok. Nem tudom, hol járhat a szél, az én jó komám. Máskor mindig a segítségemre szokott jönni, ha ilyen bajba kerülök. Légy szíves, hozz nekem néhány szalmaszálat, hogy feléledjek kissé.

- Fütyülök rád - felelte a félkakas. - Hozzám ne fordulj segítségért! Bánom is én, hogy mi lesz veled. Pukkadj meg, ha kedved tartja: jól is néznék ki, ha valaha életemben még a te segítségedre szorulnék!

- Mit lehet tudni, hogy egy szép napon nem lesz-e szükséged a segítségemre? - mondta a parázs. - Senki nem tudhatja, mit hoz a holnap!

- Mi a szösz! - kiáltott fel a gonosz kis kakas. - Még hencegsz, hetvenkedsz? Nesze neked!

S azzal hamut borított a parázsra, és szokásához híven kukorékolni kezdett, mintha valami nagy hőstettet hajtott volna végre.

Hosszú gyaloglás után végül megérkezett a fővárosba a félkakas. Megállt egy templom előtt, és megkérdezte az egyik járókelőtől:

- Miféle templom ez?

- Ez a Szent Péter temploma.

Több se kellett a gonosz kis kakasnak. Ahogy ezt megtudta, nyomban odaállt a templom kapujába, és kukorékolni kezdett.

Kukorékolt, amíg csak be nem rekedt - hogy bosszantsa vele Szent Pétert, és hogy szófogadatlan legyen az anyjával szemben.

De hát azért jött a fővárosba, hogy felkeresse a királyt és a királynét. El is indult hát a királyi palota felé, de ahogy odaért, és be akart menni a kapun, az alabárdos őrök ráförmedtek:

- Vissza!

Ettől megijedt a kis félkakas, és visszafordult. Nem mert bemenni a főkapun, keresett hát egy másik bejáratot a palotába. Talált is egy oldalajtót, ahol sikerült beosonnia, mert sokan jöttek-mentek itt. Egy nagy terembe ért.

- Ki ez a sok ember, aki itt jön-megy? - kérdezte.

- Ezek mind a király szakácsai - felelték neki.

Eszébe jutott a félkakasnak, hogy az anyja a lelkére kötötte, óvakodjon a szakácsoktól: de olyan felfuvalkodott kis jószág volt, hogy nem törődöztt az anyai intelemmel. Ahelyett, hogy menekült volna a szakácsok elől, magasra tartott taréjjal és farokkal egyenesen feléjük indult. Még jóformán oda se ért eléjük, mikor az egyik kukta hirtelen elkapta, s máris kitekerte a nyakát.

Aztán a kukta egy dézsa forró vizet hozatott, hogy megkopassza a kiskakast.

- Jaj, kedves jó víz - kezdett erre kiabálni a félkakas - segíts rajtam, ne forázz le, kérlek, kedves jó, kristályriszta, szép patakvíz! Könyörülj meg rajtam!

- Te talán megkönyörültél rajtam, amikor hozzád fordultam segítségért? - kérdezte a víz haragosan: s azzal leforrázta a félkakast tetőtől talpig, úgyhogy a kuktának már nem is akadt dolga a kopasztással.

Aztán a szakács nyársra tűzte a megkopasztott félkakast, és forgatni kezdte a tűz fölött.

- Jaj, tűz, te szép arany tűz! - jajgatott a szerencsétlen kiskakas. - Te hatalmas, világító, fényes tűz, légy irgalommal hozzám, tekintsd szomorú állapotomat, tartsd vissza a lángod lobogását, fékezd forróságodat, ne süss meg engem!

- Adta szemtelen kölyke! - kiáltott fel a tűz. - Hát van hozzá bátorságod, hogy még hozzám folyamodjál, amikor éppen te voltál az, aki hamut hintett rám, és el akart fojtani?! És még azzal kérkedtél, hogy úgysem leszel rászorulva soha a segítségemre! Gyere csak, gyere, majd ellátom én a bajodat!

S csakugyan, a tűz roppant mérgesen lobogott, nem érte be annyival, hogy kisütötte szép aranybarnára a kiskakast, hanem még erősebben lángolt, és végül elégette szegényt szénfeketére.

A szakács látta, hogy a kakas szénné égett, megfogta hát a lábánál fogva, és kihajította az ablakon.

A félkakas az utca porába került, s egyszerre csak azt vette észre, hogy itt meg a szél ragadja meg, és kezdi vinni magával.

- Jaj, szél - kiáltotta a kis kakas. - Kedves, jó szél, te dicső, te hatalmas, mindenkinél hatalmasabb szél! Könyörülj meg rajtam, szél, te királyoknál hatalmasabb, akinek senkisem parancsolhat! Könyörülj meg rajtam, és tégy le ezen a szemétdombon, hadd jussak végre egy kis nyugalomhoz!

- Nyugalomhoz akarsz jutni? - fütyülte indulatosan a szél, s még jobban felkapta a félkakast, és pörgette, forgatta, dobálta vadul ide-oda a levegőben. - Hát tudd meg, hogy nem lesz többé soha nyugalmad!

Addig hurcolta magával a kis kakast, amíg Szent Péter-templom tornyához nem ért vele. Itt lerakta a torony tetején, Szent Péter pedig megfogta a félkakast, és odaszögezte. Azóta ott van a torony tetején, feketén, kopaszon, soványan, s az eső szakadatlanul veri, a szél szüntelenül forgatja. De most már nem félkakasnak hívják, hanem szélkakasnak.

Átdolgozta: Ottlik Géza

2009. szeptember 25., péntek

Francia népmese: A lusta nyulacska


Egy messzi-messzi országban egyszer olyan forró nyár volt, hogy még az erdei patakok is kiszáradtak. Az állatokat szomjúság gyötörte, és elhatározták, hogy ásnak egy kutat, amiből friss vizet ihatnak. A nyulacska azonban nyafogni kezdett:

- Nem akarok ásni! Kicsi vagyok, különben is gyöngék a mancsaim.

Az állatoknak csöppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.

- Tudsz te dolgozni, ha akarsz! - mondták neki.

- Csakhogy nem akarok! - jelentette ki a nyuszi.

Az állatok szorgalmasan dolgoztak, az elefánt, a gazella és az oroszlán egymással versengve ásták a kutat. Még a kis madár is segített: csőrében hordta el a földet. A nyulacska meg csak nézelődött, szundikált, s néha megszólalt:

- Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csöpp kis jószág vagyok.

Az állatok nagyon megharagudtak rá, s mikor elkészült a kút, ittak a tiszta, hűvös vízből, de egy csöppet sem adtak a nyulacskának.

- Bánom is én! - mondta a nyulacska. - Ha most nem adtok, majd adtok később!

-Szégyelld magad! - szólt rá a strucc. - Dolgozni nem akarsz, kérni nem tudsz, mi lesz így belőled?

- Mi is kicsinyek vagyunk - mondták a madárkák. - De lásd, mi is dolgoztunk a kútért, ihatunk is most kedvünkre!

- A nyulacska egy csöpp vizet sem ihat a kutunkból - jelentette ki az oroszlán. - A leopárd egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz a kútra. A nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!

A nyulacska sértődötten ment a bokrok közé, de nem tudott aludni, gyötörte a szomjúság. Nagy nehezen megvirradt, minden állat ihatott kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.

Következő éjszaka az elefánt őrködött a kút mellett. Csakhogy nappal sokat dolgozott, nagyon elfáradt szegény, és amint letelepedett a kút mellé, nyomban elaludt. "Az elefánt nagyon jószívű - gondolta a nyulacska -, ha szépen megkérem, majd csak ad egy kis vizet!" Ébresztgetni kezdte az elefántot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor - mit tehetett mást? - megcsípte az elefánt fülét. Az elefánt fölugrott, közben véletlenül meglökött egy nagy követ, az a kútba esett, s utána még sok-sok kavics záporozott a gödörbe: betemetődött a kút.

- Ó, jaj, mi lesz velünk?! - jajgatott az elefánt. - Szomjan pusztulunk mindannyian.

- Dehogy pusztulunk! - mondta a nyulacska. - Együttes erővel kiszedjük a köveket a kútból!

- De hiszen kicsi vagy, és gyöngék a mancsocskáid! - mondta az elefánt.

- Ne félj - vigasztalta a nyulacska -, majd meglátod, milyen erős vagyok, ha kell!

Az elefánt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét tiszta víz bugyogott a kútból. Az elefánt elmesélte az állatoknak, hogy a nyulacska milyen szorgalmasan dolgozott, és akkor az oroszlán megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar.

A nyulacska ivott, ivott, aztán boldogan letelepedett a kút szélére, és megtörölte csinos kis bajuszát.

Átdolgozta: Bartócz Ilona


Jacopo da Lentini: Szívem szerint...

Szívem szerint szolgálom én az Istent,
hogy feljuthassak egyszer majd a mennybe,
az égi hon csodás hírnevének örvend,
hisz mindeneknek fényes ott a kedve.

De hölgyem nélkül semmi dolgom ott fent, -
nincs szebb vónású arc, szőkébb fejecske
mint az övé - megtennék érte mindent,
s nem lennék boldog tőle elrekesztve.

Nem káromló beszéd ez, ám kivánom,
hogy szavaimat pontosan megértsék:
pokol nekem, ha nincsen mód csodálnom

bársony szemű, szép arcú, tiszta lényét,
hisz legfőbb óhajom s vigasztalásom
hölgyem dicsőségének látni fényét.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

Jékely Zoltán: Téli éjszakák

Mult életem utcáin, itten-ottan,
ahol jártam valaha nélküled,
s kertek mélyén, hol könnyes betüket
növendék gesztenyék kérgébe róttam,

álmomban szobraid felállítottam.
És lelkedet is hányszor hazavittem!
Együtt úszkáltunk régi patakokban
s mint a halak, összecsaptunk mezítlen.

Hogy tervezgettem én abban a hitben,
hogy örök a szerelmünk s háborítlan,
nagy útakat, hol nyomom is alig van,

hogy múltamat eképpen kiteljesítsem,
s ura legyek jövődnek holtodiglan! -
de mást határozott valami isten.

Garai Gábor: Balaton

Szerelmünk egyetlen: holtunk előtt
majd az arcok erdejéből kiválik.
Talán az lesz, ki elkísér odáig
s ránk illeszti gonddal a szemfedőt,

talán az, ki elhagy...Én mindig őt,
a még talányost sejtem, ha a tóra
búcsúzni visszanézek elfogódva,
s marasztalnám, űzném is az időt.

Mert ilyenkor, csupán egy pillanatra,
a víz minden színét meglobogtatja,
s mennék, de rá kell bámulnom - habár

Orfeusz árulását újra-játssza
velem a látvány: haldokló varázsa
az örök vágy poklába visszazár.

Faludy György: Elmentél harminc éve

Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek.
Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon?
Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett.
Az emigránsok léte nyomor és siralom.

Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad.
Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt.
Pedig a párzást, durva marcangolásnak mondtad
és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak.

De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel
oly szorosan öleltél karod közé az éjjel,
hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested.

"Nem értem. Túlvilági gyönyörűség", lihegted
és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra.
Először volt így - sírtam. Először s utoljára.

Rustico di Filippo: Dal az örömről

Mint a forrás, ha bő vizét kiontja
s pezsegve bugyog szét tiszta árja:
örömem is belőlem így kiontva
dől és dagad, szétárad a világra.

"Szökellj!" - minden tagom sürgetve mondja, -
"tódulj öröm, ne légy tovább bezárva!"
Madár zeng így: majd szétreped a torka,
midőn párját szólítva száll az ágra.

Emésztő régi vágyam most elértem:
szerelmét végre nékem adta hölgyem: -
ez tett büszkévé, könnyűvé, vidámmá.

Ily ritka kincset el nem érhet érdem:
ajándék ez, - s az áradó gyönyörben
kinyil a szív, s örömdalt zeng világgá!

/Ford.: Képes Géza/

Bondie Dietaiuti: Mikor a lég

Mikor a lég megfényesül köröttem:
gyönyörűsége éled a világnak,
a tiszta forrásból a víz kiszökken
s a pompázó, virágos rétre árad.

Fújja az édes verseket erősen
fák ágain a megpezsdült madárhad,
felgyúl a boldog láng a szeretőkben,
kik szép napokra oly régóta várnak!

Én meg csak csüggedek, gyötör az élet,
másokkal vigadozni semmi kedvem,
bánkódom hölgyem büszkesége végett,

mert nem lehet szolgálnom őt s szeretnem.
Nem örvendek a mások örömének
s a zsendülés csak búval tölt el engem.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

2009. szeptember 24., csütörtök

Móricz Zsigmond: A kesergő kocsmáros

A kis piszkos városnak van egy hegyoldala, ahol pincézni szokás. Ott vannak sorban a pincék, ahol a gazdag szőlőbirtokosok már századok óta átélik a nehéz időket, mert nehéz idők mindig voltak, de a pincében ezt elfelejti az ember.

Egyik-másik pincér már kocsmának alakította át, hogy azok is részesülhessenek a jóban, akik maguk nem kapálják a szőlő tövét, de szintén szükségük van egy kis enyhületre.

Itt üldögélt egy este a három sógor.

Az egyik ügyvéd a kisvárosban, ügyetlen ügyvéd, akinek nincs ügye, s ha van, akkor se sokat nyer belőle. De azért megél. Van már egy kis saját szőlője is, de nem ezen a soron, hanem a másikon, s nincs ilyen alkalmas pincéje, hát a két sógorát, akik hivatalnok emberek különböző városokban, ide hozta fel egy kis üdülésre.

Éjfél felé már éppen elpanaszolták egymásnak az életüket. A feleségüket. Az egyiké pazarló, a másiké kupori, a harmadiké tehetetlen. Házas embernek sok baja van, de legnagyobb baja, hogy a szerelem elmúlik, az asszony megmarad.

Hirtelen a csöndes helyen, mert rajtuk kívül több vendég nincs az acetilénlámpák füstölgő fényében, viharos nóta vágódik fel. Valaki dalol. Ennek is baja van.

A nótázó emberen egy darabig elviccelnek, a nótázó, borostás képű magyar megérzi, hogy róla folyik a szó, s feláll a fröccse mellől és odajön az asztalukhoz.

- Uraim - mondja -, egye meg a fene a világot.

- Egye, egye - egyezik bele a három sógor.

- Szerelmes vagyok, uraim, ez a baj.

A sógorok nevetnek. Az bizony elég baj. A bánatos emberből azonban dől a szó.

- Uraim, ne gondoljanak rólam semmi rosszat. Az ügyvéd úr ismer. Van házam, nagy szőlőm, saját kocsmám. Én vagyok a szomszéd pincekocsmának a tulajdonosa.

- Az ám - mondja az ügyvéd -, hiszen maga Fanczal úr.

- A' vagyok, ha a' vagyok még. Fanczal András vónék, ha még megérdemlem a nevemet.

- Hát a nevet nem érdem szerint osztogatják - élcel az ügyvéd -, azt örökli az ember, s viselni kell, míg ő maga el nem kopik.

- Ippen azért, ügyvéd úr, ippen azért. Mert én már elkoptam: úgy elkoptam, mint a csoroszlya, amivel sokat szántottak. De a csoroszlyát meg lehet vasalni, fejelni, de ki fejel meg engemet?

- Hát mi baj van, Fanczal uram?

- Szerelem, ügyvéd úr, szerelem...

- Ugyan ne beszéljen már, a szerelem gyerekbetegség. Azon fiatalon esik át az ember: ebbe a korba...

- Nem vagyok én még korba, kérem: negyvenöt éves vagyok összesen.

- Azér.

- Azér, azér...Mondja, ügyvéd úr, azér jöttem ide magukhoz - mondja meg nekem, mi az isten nyavalyája az a szerelem?

- Betegség, betegség, semmi más. De ez olyan betegség, ami csak addig tart, mint az éhség, míg jól nem lakik vele. Akkor aztán lecsillapodik. Házasodjon meg, biztosítom, ha elveszi, akit szeret, elfelejti, még meg is unja.

- Aj, kérem házasság...Házas vagyok én már húsz esztendő óta. Öt gyermekem van. A legnagyobbik tizenkilenc. A legkisebbik ötéves. Mégis ki tudott törni rajtam ez a betyár nyavalya.

- A mán baj. Szóval hát nem a feleségébe szerelmes.

- Á mit. Az csak veszedelem. Sose is vótam bele. Nem ismertem én ezt soha...A feleségemet azért vettem el, mert szőlője volt, háza volt. Ember akartam lenni. Meg is volt. Húsz éve dolgozok neki, mint egy igavonó barom. Se éjjelem, se nappalom. Azt sem tudtam, mi az, embernek lenni. Hajnaltól éjfél utánig csak a munka volt az enyém, ügyvéd úr, semmi öröm. És most kérem ide kerül hozzám egy utolsó rongy személy, kérem. Hát nem beleesek a szerelembe...El kell nekem menni kérem a magam kocsmájából a szomszédba inni...mert otthon nem bírom...nem bírom, mikor rám jön...Jaj, azt a keserves mindenit, ügyvéd úr, válasszon el a feleségemtől...

- Az asszony mindent tud?

- Hogy a sárgafenébe ne tudná, mikor így vagyok. Nem bírok magamon uralkodni...Kiordítom a világnak, nem fér belém...

A sógorok nevettek.

- Ne ordítsa ki a világnak. Ha az a nőszemély olyan, akkor nincsen baj, akkor megkaphatja.

- Semmit se ér - legyintett az ember -, semmit se ér, uram. Higgye el, az egész életem nem ér semmit...Válasszon el engem a feleségemtől, még ma éccaka...

- Hát akkor magának nem is a szerelem a nagyobbik baja, hanem a gyűlölet. Maga nem azt a nőszemélyt szereti, hanem a feleségét utálja.

- Utálom, uram, úgy utálom, hogy nem tudok a házánál maradni.

- De gyerekei vannak.

- Ezért kell megbolondulni. Mer a gyerekeimet szeretem. A gyerekeimért meghalok. De a feleségemet sohasem szerettem, csak a vagyonáért vettem el, soha örömet nem éreztem mellette. És én most örülni akarok az életemnek, ügyvéd úr. Itt az öregség a nyakamon, hát nekem még az se jusson, hogy egy napra megnyugodjak? Uram, bele kell pusztulni ebbe a nyomorúságba.

- Bizony, ezen nehéz segíteni.

- De ezen segíteni kell, ügyvéd úr - s verte az asztalt -, ezen segíteni kell, vagy emberhalál lesz belőle. Vagy én, vagy más, de valaki belepusztul...Tudja azt a nótát?...

Van a szívembe bú, szerelem, bánat,
Több, mint a nagyerdő minden galambjának...

- Ej, Fanczal uram...Mondok én magának valamit. Magát csak irigyelni lehet...Mert a más szívébe is van, de nem tudja kidalolni, nem tudja kiordítani...Maga legalább kiadja magából a mérgét...Kergesse el azt a nőszemélyt, megnyugszik.

Az ember megállt, rájuk nézett:

- Uram...Inkább megölöm magamat, megölöm a feleségemet, megölöm az urakat...De arra a büdös rohadt nőszemélyre nekem senki rosszat ne mondjon, mert abból világrengés lesz...

Ezzel újra rákezdett nótájára, hogy van az ő szívében bú, szerelem, bánat, s több, mint a nagyerdő minden galambjának...

Lengyel mese: Civakodás

Nem is oly rég - talán tegnap vagy tegnapelőtt lehetett - élt, éldegélt három jó barát: a lobbanékony Filip kutya, a kényeskedő Bolyhos cica meg az ábrándos, álmodozó kis sárga kanári - Szívecske. Mindig együtt jártak, ettek, aludtak, és sohase veszekedtek.

Egyszer azonban a sétányon mit láttak? Nagy, kerek tükör állt a bokorhoz támasztva. Filip tüstént odaszaladt, jókedvű ugrándozással, de ahogy belepillantott, szőrét nyomban felborzolta, s vicsorogni kezdett:

- Hej, te gyáva kutya ott! Csaholsz meg morogsz, idegen létedre? Hát nem tudod, hogy én vagyok a félelmetes Filip? Gyertek, barátaim, verjük meg! - ugatta a tükörbe.

Bolyhos cica tüstént segítségére ugrott, de ahogy a tükörbe pillantott, mérges pofikáját bársonyos mosoly derítette fel, és bájosan ezt dorombolta:

- Hol van itt kutya? Én csak egy gyönyörű cicát látok. Milyen csodás bundája van! - illegette magát a tükör előtt. - Szeretnék barátkozni vele.

- Hadd nézzem! - kérte Szívecske, és a tükör elé lebbent. - De hisz itt nincs se kutya, se cica - dalolta -, csak egy szépséges, álmodozó szemű, sárga kanári! Ugye nem haragusztok, ha eléneklem neki a legszebb dalomat?

- Micsoda cica meg kanári? - hörrent fel Filip. - Kutya!

- Nem! - nyávogta szívet tépően Bolyhos. - Cica!

- Nem igaz! - vágta rá a másik kettő.

- Kanári! - fütyülte élesen Szívecske.

- Kutya! - vonította Filip.

De már ekkor a civakodásból verekedés lett, püfölték, csípték, karmolták egymást, ahol érték, borzasztó mérgesen.

S ekkor egyszer csak megpendült valami ...Mind a hárman felkapták a fejüket, és odanéztek. Bele a tükörbe. Egyszerre. S ugyan mit láttak?...

Szörnyen elszégyellték magukat.

Filip bocsánatkérőn csóválni kezdte a farkát. Bolyhos a hátára telepedett, és bársonyos mancsával finoman átölelte a nyakát. Szívecske meg kimerülten, boldogan rebbent a cica fejére, s ott dalra gyújtott.

Ettől kezdve sohase veszekedtek.

Átdolgozta: Sebők Éva




Adam Mickiewicz: Reggel és este

Felhők tüzes füzére között fölkelt a nap,
nyugaton még a holdat rejti az éj sötétje,
kinyílott rózsabimbó remeg a napsütésbe,
hajló viola térdel a harmatcsepp alatt.

A balkonon kivillan Laura, s pillanat,
letérdelek aranyló dús varkocsát becézve.
- Mért oly szomorú - kérdi - reggel a hold sütése,
szemed s a violáké miért oly bágyatag?

Viszem elébe este megújult arcomat,
már visszajött a hold is, kerek meg rőt a képe,
violák is kinyújtják fölfrissült szirmukat.

Ott vár ismét a kedves, még szebb az öltözéke,
csak áll az ablak mellett, a szeme még vigabb,
s akárcsak reggel, búsan hullok le én elébe.

/Ford.: Fodor András/

Adam Mickiewicz: Találkozás a csalitban

"Te jársz itt éji órán?" -"Rossz helyre vitt utam.
Az erdőben a holdfény oly téveteg sütött.
"S mondd, vágyódtál utánam?" - "Sok ábrándom között
gondolhatnék e másra, te szép hálátalan?"

"Lábad, kezed becézném, csókolnám boldogan.
Remegsz? Miért? - "Ki tudja, a láptól rémülök,
ha vadmadár kiáltoz, ha falevél zörög,
vagy mert bünösnek érzem így melletted magam."

"Tekints fel homlokomra, ily nyugodalmasan
nézhetnék-é, ha gyáván a bűnre készülök?
S hogy melléd telepedtem, nagy vétek-é, Uram?"

"Jó, távolabb húzódom, némuljon el szavam,
s bár csöndesen enyelgünk, én mégis örülök,
mint földi angyalomnak, ki már a mennyben van."

/Ford.: Fodor András/

Adam Mickiewicz: Nem vagy tanult....

Nem vagy tanult, nem érted a szó varázslatát,
nem ragyogóbb, mint másé, arcod, tekinteted,
örül mégis, ki láthat, ki hallgatód lehet:
királynő vagy te, hordjál bár pásztorlány-ruhát.

Tegnap zengett a nóta, s a zajgó társaság
barátnőid köréről vígan beszélgetett:
ez tréfát ont feléjük, amaz dicséretet, -
belépsz, - s szent hallgatással figyel mindenki rád.

És lakomán, ha dalnok s a kórus dalba vág,
ha táncolok csoportja a termen átpereg,
megállít ujra mindent a hökkent némaság.

Nem tudja senki, honnét e csönd, mivégre lett.
- Én tudom - szól a költő -, itt angyal suhan át.
Minden vendég csodálja, kevés ismerte meg.

/Ford.: Fodor András/

Adam Mickiewicz: Beszélgetek magamban

Beszélgetek magamban, ha szól a szám, dadog,
lélekzetem kihágy, a szívem verése vad,
arcom fehér, szemembe szikrák esője csap,
néhány idegen ember megkérdi: hogy vagyok?

Majd suttog, mintha félne, netán meghibbanok:
mig én ágyamra dőlve gyötrődöm napra-nap,
futó álomba lopnám keserves kínomat,
s szívem lidérces álma agyamba vet lobot.

Ugrok, futok, sorolnám, amit rólad tudok,
kegyetlenségedért hogy megvádolhassalak,
elejtek, ujra gyüjtök ezernyi mondatot...

S miért, magam sem értem, ha megpillantalak,
hideg a lelkem ujra, s mint sziklatömb, nyugodt,
mig régi némaságom ismét uj lángra csap.

/Ford.: Fodor András/

Adam Mickiewicz: Laurához

Még alig láttalak meg, már arcom elpirult,
a régi ismeretség rejtelme volt szemed:
és mint a rózsa keblén, mit hajnal fölfedett,
a lángoló pir arcod hamván is ott pirult.

Alighogy dalba fogtál, már könnyem árja hullt,
lelkembe sajgó hangod szívig megrendített:
akár az angyalének, nevemen szólítva meg,
a boldog óra percét zendítve - égi húrt.

Drágám, szemed ne féljen belátni, hogy kigyúlt
pillantásomtól arcod, szavam, hogy meglepett.
Rámtörhet bár a sors és akárki háborult

elűzhet tőled, mondván: reményem sem lehet,
és frigyre lépve érted kezet akárki nyújt,
ismerd be: nékem adná az ég is lelkedet.

/Ford.: Fodor András/

Guido Guinizelli: Szerelmi bánat

Emészt a gyötrő kín, epeszt a bánat,
keserűségem sóhajjal tetézem,
ki mondhatná meg, énrám itt mi várhat,
miféle sors lehet még földi részem.

Akárha pergő lombja hull a fának,
elszakadtam az ágtól észrevétlen,
a természet gyökere ugy kiszáradt
bennem is, mint az erek a levélen.

Oly öröm, érzem , többé sose érhet,
mely fordítván a vigasztalanságon
ujult örömre buzdíthatna engem.

Mint párjavesztett vadgalamb ugy élek,
egyedül járva keserű világom,
daccal pörölve nagy sérelmem ellen.

/Ford.: Fodor András/

2009. szeptember 23., szerda

Japán népmese: A mosómedve meg a csiga


Réges-régen ősidőkben történt.

Találkozott a mosómedve a tavi csigával, és így szólt hozzá:

- Üdvözöllek, tiszteletre méltó barátom! Éppen zarándokúton vagyok, fel akarom keresni az áldott Ize szent helyeit. Nem tartanál velem?

A csiga először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy rá is ráférne Ize szent helyeinek áldásos hatása, ezért aztán így válaszolt:

- Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosómedve, magam is éppen zarándokút tervét forgatom fejemben.

Elindultak hát együtt.

Útjuk utolsó napján a csiga így szólt a mosómedvéhez:

- Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosómedve uram, ha nem vennéd zokon.

- Hallom - felelte méltóságteljesen a mosómedve.

- Azt akarom mondani - folytatta a csiga -, hogy bizony nagyon unalmas már nap nap után így vándorolni az úton, nem sértenénk meg talán zarándoklatunk komolyságát, ha innen a szentélyig versenyfutást rendeznénk. Vagy talán te másként gondolod?

- Egyetértek - felelte a mosómedve.

Elhatározták hát, hogy versenyt futnak.

A csiga azonban gondolt egyet, kibújt a házából, és felmászott a mosómedve farkára, ott visszabújt a héjába, és jó erősen belecsimpaszkodott a sűrű és bozontos szőrzetbe.

A mosómedve persze nem vett észre semmit a dologból. Teljes erejéből futni kezdett. Futott, futott egész napon át lélekszakadva, mert mindenáron győzni akart.

Végül estefelé kifulladva megérkezett a szentély kapujához.

Nagyon büszke és elégedett volt, mert biztosra vette, hogy megelőzte a csigát. Boldogságában farkát csóválva fel-alá járkált a kapu előtt, közben a farka véletlenül odacsapódott a szentély kőfalához, s az ütéstől a csiga héja kettétört, ő maga pedig a földre pottyant.

Éles fájdalmat érzett a csiga, de megemberelte magát, és hamar felkiáltott:

- Hé, tiszteletre méltó mosómedve uram, mintha kissé megkéstél volna! Hol jártál ennyi ideig? Jó ideje itt rostokolok, közben annyira untam magam, hogy leterítettem a héjruhámat, ráheveredtem, és jó alaposan kipihentem magam.

Átdolgozta: Fazekas László

Arany János: Haja, haja hagyma-haja

Haja, haja, hagyma-haja,
Sír a leány: mi a baja?
Kicsi a lyány mint egy bögre:
Nagy szerelem teszi tönkre.

"Veszett is vón' hagyma földbe':
Nem könnyezne szemem tőle!
Veszett vón' az úrfi Pesten:
Nem verne így az úristen!"

Arany János: A Három-pipa utca

Kisfaludy egy pipáról
Monda elmés pipadalt:
Illő, hogy e "három pipa"
Nyujtson érte diadalt.
Éljen hát az ő utcája!
S a magyarnak "nagy pipája"
(Mint a régi példa jár),
Legyen egyszer tömve már!

Arany János: Érzékeny búcsu

Télen-nyáron nincs több, csak egy kabátom,
Ez is elhágy, e régi hű barátom,
Alig-alig tartóztatom az ujját,
Tépett keble vészi tőlem bucsúját.

Vén kabátom, oh, mért hagysz engem el?
Nincs, ki hozzád már simulna, hű kebel:
Nem találsz te sehol ilyen gazdára,
Ki szeressen gyöngeségid dacára.

Vékony a te egészségi alkatod:
A levegőt soha ki nem állhatod,
Eddig is én adtam egy kis meleget,
Úgy birád ki a süvöltő szeleket.

Nem fogadtam hű szerelmet pap előtt,
Voltam azért állhatatos viselőd:
Cifra köntös rám hiába kacsintott,
Cifrasága tőled el nem csábitott.

Hej pedig volt egy időben pénz elég,
Válóperünk egy szavamból kitelék,
Csak egy szóval mondtam volna: menj öreg!
Most te hitvány sipka volnál legfölebb.

Jobb időkben - nem tenné azt sok barát -
Hű maradtam gyöngéidhez, oh kabát:
Illik-e most idehagynod engemet,
Csak azért, hogy nem hizlalom a zsebed?

De minek a szemrehányás! hű valál,
Egyszerű, mint a kebel, kit takarál,
Egyszerű és igénytelen valami,
Nem akartál soha többnek látszani.

Nem ohajtál cifraságot, díszjelet:
Egy zsinórkát magyarosan legfölebb...
Az is, az is lekopott már, ami volt:
Szegény kabát, te éled túl a zsinórt!

Nem soká élsz, könnyű ezt megjóslani:
Im beálltak feloszlásod napjai,
Fogsz heverni, megvetett rongy, útfelen:
Nem baj! úgyis csak lenéztek szüntelen.

Fognak ottan jőni-menni emberek,
De nyugalmad senki sem zavarja meg:
Azt a ruhát a koldus sem veszi fel,
Mit egy magam-szőrü ember elvisel.

Már bocsátlak. Menj, kiszolgált veterán,
Valahol még összejövünk mi talán:
Az idő ha éltem is majd elnyüvé,
Ki tudja, hogy hol kerülünk együvé?

Arany János: Háziuraság

Költők! a végzet ellen
Ám zúgolódjatok:
Én nem panaszkodom már:
Én háziúr vagyok.

Bizúgy, barátim, isten
Fölvitte dolgomat:
Hiába sápadoztok
Irigykedés miatt.

Szegény, szegény csavargók!
Tudjátok-e, mi a:
Valakinek tulajdon
Lakházzal bírnia?

Hogyan tudnátok, hisz ti
Más ember tűzhelyén
Hányódtok...én is voltam
Olyan szegény legény.

Mit nem szenvedtem én is
Mióta elhagyám
Boldogságom bölcsőjét,
Szerény csöndes tanyám:

Midőn a hű komondor,
Mely gazdátlan maradt,
Olyan keservesen nyítt
Idegen ház alatt!

Ki tudja, mennyi földet
Betüslött, béfuta,
Míg volt urát föllelte
A jó öreg kutya!

S én a viszontlátáskor
Be nem fogadhatám:
Nem volt számára egy zug
A gazda udvarán. -

Most itt van ő is, a hű
Bodré, együtt velem:
Mintha magáé volna
Úgy őrzi tüzhelyem.

S fenntartja a tekintélyt
Mint háziúr ebe:
Szeretném látni, kedve
Ellen ki jőne be!

De ti, költő barátim,
Ha erre vét a hab,
Csak jöjjetek be bátran:
Bodré meg nem harap.

Csak jöjjetek be: nálam
Lehet nyugodnotok:
Fölösleg ágy van, a ház
Sem mindenütt csorog.

És kertem is van, ah, ez
Valóságos liget!
Hűs árnyat benne félszáz
Gyümölcsfa hinteget.

Itten merengek én el
Olykor s szemem ragyog:
Könnytől-e,,,vagy örömtül
Hogy háziúr vagyok?

Sőt ami több, lakóm is
Van, egy kis föcskepár,
Mely sárfalamra, sárból,
Szerény fészket csinál.

Mely nékem hajnalonként
Friss dallal fizeti
Le a lakbért - s a szállást
Igen szeretheti.

Három fészkét veré már
Le csintalan gyerek:
Most, a csüggedhetetlen!
Negyedszer rakta meg.

Hajh! kezdem én is, melyet
Vészek ledultanak.
Reményim föcske-fészkét
Építni újólag:

Megérem-e, hogy benne
Nyugtot s békét nyerek?
Vagy majd leszúrja a sors -
Az a pajkos gyerek...?

Arany János: Írószobám

Ez a szoba, hol én most
Tillaárom haj!
Pusztítom a papirost
Tillaárom haj!
Se nem csapszék, se nem bolt,
Csizmadia műhely volt.
Tillaárom haj!

A fő céhmester szabott
Tillaárom haj!
Benne csizmát, papucsot,
Tillaárom haj!
Ha megvarrta, eladta,
Jól eresztett a kapta.
Tillaárom haj!

Nem volt ártalmas annak
Tillaárom haj!
Sem a ragya, sem a nap,
Tillaárom haj!
Sem az árvíz, sem a hó,
Sem a revolúció.
Tillaárom haj!

Bezzeg, de nem megy nékem
Tillaárom haj!
Ez az én mesterségem,
Tillaárom haj!
Ha dolgoztam, kirakom:
Azt se kérdik, hogy adom.
Tillaárom haj!

Háborúban azt mondták,
Tillaárom haj!
Most kevesebbet adunk rád:
Tillaárom haj!
Béke-időn azt vetik,
Másra kell a pénz nekik.
Tillaárom haj!

Ne volnék csak ilyen vén!
Tillaárom haj!
Irótollam letenném,
Tillaárom haj!
S beszegődném maholnap
Csizmadia inasnak.
Tillaárom haj!

Arany János: Eh!...

Eh! mi a kő jutott hozzám,
Hogy nem megy az irka-firka:
Hiába van toll kezemben,
Csak bámúlok, mint a birka.

Gondolatim, mint a tűzok,
Melynek összefagyott szárnya,
Gyalog mennek a föld szinén,
Egy sincs, aki fentebb járna.

Olyan próza minden részem,
Mint egy kalmár, aki számol...
De hisz' én is azt teszem most!
Lám hol a bibéje, lám hol!

Úgy bizony, nagy számvetésbe
Merülék, tudniillik ebbe:
Egy dolog két vége közül
Melyik kerül kevesebbe:

Egyenesen dobni tűzre,
Mihelyt megvevém, papirom...?
Vagy akkor tüzelni fel, ha
Költeménnyel teleirom...?

2009. szeptember 22., kedd

Tibeti Mese: A nyúl és az elefánt

Élt egyszer a rengetegben egy Vasagyar nevű hatalmas elefánt, számos elefántcsorda vezére. Volt ebben a rengetegben egy tó is, körülötte üregi nyulacskák laktak. Az elefántok minden este levágtattak a tóhoz, hogy megmártsák magukat a vizében. Ezért még nem haragudtak volna a nyuszik, csakhogy az elefántok otromba lépteikkel mindig romba döntötték a házacskáikat.

Egy reggel összegyűltek a nyulak tanácskozásra. A legidősebb nyúl, akit Nyuszifülnek hívtak, emelkedett először szólásra:

- Kedves nyulaim-bulaim, ez így nem mehet tovább! Ki kellene találnunk valamit, amivel Vasagyar urat és számos csordáját elűzzük.

Nyuszifül hatalmas szónoklatához hozzászólt, aki csak a nyúlnemzetség tagja volt. Legutolsónak egy kis kajla fülű nyuszi, Lógófül lépett az alkalmi emelvényre.

- Rá kell ijesztenünk az elefántokra! - kezdte beszédét. - Elmegyek követségbe Vasagyarhoz, és elmagyarázom neki, hogy ez a tó mától kezdve Hold urunk birodalmához tartozik, és hogy a nyulak pedig az ő alattvalói, akiket személyes szolgálatára rendelt. Azt hiszem, tervemet siker koronázza, mert ma éppen telehold van.

Valamennyi nyúl és nyuszi örömrivalgásban tört ki, és vállukra vették volna Lógófület, ha őkelme nem tiltakozott volna ellene szerényen, de igen-igen határozottan.

Lógófül tehát, mikor az alkony közeledett, elindult egymaga a félelmetes Vasagyarhoz. Minden bátorságát összeszedve rontott neki az elefántvezérnek.

- Hej, te gonosz elefánt! - rivallt rá -, hogyan merészelsz a Hold-tó vizébe belegázolni tisztátalan testeddel?!

Vasagyar meghökkenten nézett a nyuszira.

- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? - kérdezte.

- Hogyne mernék! - adta a bankot Lógófül. - Hold urunk üzenteti neked, hogy még ma este kerekedj fel innen egész pereputtyoddal együtt, mert a színedet sem akarja látni többé!

Megijedt ám erre Vasagyar, és ormánya bánatában egészen a földig ért.

- Igazán, még ma este el kell mennünk? - köszörülte meg a torkát szipogva. - De jaj neked, ha rá akarsz szedni!

Szép, derűs, nyári este volt, s a holdvilág fenn tündökölt az égen. Ahogy megérkeztek a tó partjára, Lógófül rámutatott a vízre:

- Íme, Hold urunk, aki lejött közénk, hogy parancsát teljesítsük. Hajts neki fejet és térdet, és távozz mihamar a vidékről! Legjobb lesz, ha nesztelenül viszed el az irhádat, mert látod, hogy fenséges urunk gondolataiba mélyedve tűnődik a vízen...

Vasagyar rémülten látta, hogy a nyuszi valóban igazat mondott, és hétrét görnyedve, olyan nesztelenül, ahogy csak tellett tőle, még aznap éjjel eltávozott a vidékről, valamennyi csordájával együtt.

S azóta a nyuszik boldogan élnek abban a rengetegben.

Átdolgozta: Végh György/



Krátész (i.e. IV. sz.): Szerelem

Ha sírsz nappal, nyögsz éjjel,
mert nagyon szerelmes vagy:
próbálkozz éhezéssel
és bujaságod elhagy,
s ha nem segít e módszer,
úgy izzadj, rohanj, dolgozz,
az idő is jó gyógyszer,
mert feledtet és oldoz,
de hogyha a konok vágy
tovább kínoz, nem ernyed:
marad az öngyilkosság
hatékony ellenszernek.

/Ford.: Faludy György/

Kallimakhosz: Egy lány küszöbén

Árva, hideg küszöbödre lerogyva hever szeretőd itt,
rossz szeretőm, mialatt téged az álom ölel.
Lám, aki látja keservem, elönti miattam a részvét,
csak te nem érzed a kínt, melytől a szívem eped.
Várj, ha sötét hajadat telehintik az évek ezüsttel,
s megkeserít a magány, sokszor eszedbe jutok.

/Ford.: Rácz Olivér/

Kallimakhosz (i.e. 310 - i.e. 240): Mint a vadász

Mint a vadász a hegyekben az őzike lábnyomát, a
nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át
s nem csügged: de ha így szólnál neki:"Itt van előtted
mozdulatlan a vad!" - rá se tekintene tán:
épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan,
s elfordúl attól, ami kinálja magát.

/Ford.: Babits Mihály/

Aszklepiadész (i.e. III.sz.): A legfőbb gyönyörűség

A nyári sivatagban jeget
nyalni: megejtő gondolat,
ennél is jobb, mikor az ember
őszesten forralt bort hozat
a kocsmában, nyájas tűz mellett,
bár most vagyok legboldogabb,
hogy meztelen széplánnyal fekszem
egy áprilisi domb alatt.

/Ford.: Faludy György/

Palladász ( 360-430): Rossz házasság

Ki házsártos asszonyt vett feleségül,
házában ül s a messzeségbe réved.
Szeme előtt a világ elsötétül,
ha alkonyatkor behozzák a mécset.

/Ford.: Faludy György/

Sztratón: Szeretőm alszik

Szeretőm alszik. Haja vörös. Bőre
fehér. Halvány almavirág-fehér.
Olyan fehér, hogy piszkos-szürke tőle
a párna sarka, mely vállához ér.

Ölében könnyű, bíbor fű terem
s e fűben - többet vágyol tudni róla? -
úgy álmodik a fáradt szerelem,
mint bimbódzó, skarlát tearózsa.

/Ford.: Faludy György/

Sztratón ( II. és III. sz. fordulója): Erőtlen a farizma

Erőtlen a farizma -
a lányban nincs karizma.

A műveletlen meghülyít,
míg a tudákos feldühít.

Ágyán mint deszka kushad,
úgy vár, hogy meggyaluljad.

S nincs semmi, hová letegyed
ölében bolygó kezedet.

/Ford.: Faludy György/

Meleagrosz: Egy hűtlenhez

Tanúmnak téged hívlak, néma mécses,
ki meghallgattad éji esküinket:
ő sírva szólt, hogy már csupán enyém lesz,
s én, hogy semmi el nem választ minket.

A hűtelen napját most mással éli,
hazug könnyét a más mellére sírja,
és hogyha rólam kérdik, azt beszéli,
hogy esküit futó vizekbe írja.

/Ford.: Faludy György/

Meleagrosz: Egybe fehér violát

Egybe fehér violát kötök én s mirtusszal az édes
nárciszt és nevető liljomokat kötök én
friss sáfránnyal s bíborszín jácinttal egybe,
s végül a rózsával: kedveli azt, ki szeret.
Hadd zúdítson esőt szirmokból illatozó-szép
Héliodórám lágy fürtje közé koszorúm.

/Ford.: Somlyó György/

Meleagrosz (i.e. I. század): Nyíl a fehér szegfű

Nyíl a fehér szegfű, nyíl már az esőbe szerelmes
nárcisz, nyílnak már a hegyi liliomok.
Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben
a fiatal vágyak drága virága kihajt.
...Óh ragyogó, zöldfürtű mezők, be hiába nevettek!
Szebb csokor ő, mint méz-illatu bokraitok.

/Ford.: Babits Mihály/

2009. szeptember 21., hétfő

Móricz Zsigmond: Tücsök

A tücsök addig ugrált a zöld leveleken, melyek a ház falára kúsztak fel, míg egyszer csak az emeleti ablakpárkányon volt és beugrott a szobába.

Itt körülnézett s nagy szökellésekkel járt, de nagyon félt a halott deszkákon s megörült, mikor egy kis repedést látott a félelmes fehér falban, egy kis sötét repedést: azonnal bebújt.

Ott kuksolt egész nap és hiába voltak benne gerjedő vágyak a füvek és a nedves virágok árnyéka után, nem mert egész nap kimozdulni. Egy nagy szörnyű lakás volt, még nappal is teljes sötétség, már azt sem tudta, hányadán van az idővel, mikor meghallotta, hogy odakint megszólalt egy vékony hangú kis nőstény ciripelése, erre ő is rázendített. Lám, alkonyat van s ő börtönben lakik. Harsányan sikított, sokkal harsányabban, mint odakint bármelyik barátja és ellensége. Ami a kis szívében volt, azt mind kiénekelte. A rettegést, a félelmet, a fájdalmat és különösen a vágyakozást.

A szoba a diák hálókabinetje volt. Mikor felment lefeküdni, azt mondta:

- Nini, egy tücsök.

Tetszett neki, hogy tücsök van a közelben. Sokat nevetett. Ki is szólott, s tudtul adta mindenkinek, hogy neki tücske van és nagyon el volt tőle ragadtatva.

Mikor lefeküdt, egy kicsit hallgatta, akkor kíváncsi lett, hogy vajon hol a tücsök.

Felkelt és lábujjhegyen ment az ablakhoz, kihajlott és fülelt. A tücsökciripelés halványabb lett. Soká próbálgatta, végre rájött, hogy a tücsök a szobában van, nem a szabadban.

Most a szobát kezdte körülvizsgálni. De oly erős visszhangos volt a szobácska, hogy nem lehetett megállapítani, merre lehet a tücsök. Akárhol volt, mindig a háta mögött szólott.

No nem baj, gondolta: a tücsök az enyém.

Ezzel visszafeküdt az ágyába, s arra gondolt, hogy holnap felevez egészen a negyedik faluig. Van ott egy kis ház a víz partján.

Pontosan és részletesen elgondolta a kis házat a víz partján s a kislányt a ház ablakában. A tücsök megnyitotta a fantáziáját, és mintha meg is történt volna, gondolatai pontosan kiszolgálták egész érzékenységét s valósággal átélte a holnapi vizitelést a karcsú csónakkal a ház alatt.

Soká tartott, de a tücsök még kiratóbb volt. Ahogy a ház elcsendesedett, minden ciripelés hatványozottabb lett. Ideges cirip-cirip. Hol hosszabb, hol rövidebb, valósággal haláljajgatás.

Erre a fiú az iskolára gondolt s percek alatt rémes dolgok forogtak az eszében. Az iskolában volt egy riválisa, akivel már a múlt iskolai évben halálos ellenségek voltak, most elkezdett fantáziálni, hogy ezt a fiút megfogja holnap, és végiggondolta, hogy vesz tőle elégtételt, amért tegnap az első iskolai napon kihívó volt vele szemben.

Látta magát, ahogy vakmerőn a szemébe néz, nem köszön s ha az számonkéri, fumigálva fogja elrántani a száját.

Pontosan végigélte a vihart, ahogy szembe állnak s végignézik egymást. Egyszer csak már a hajában van s olyan dulakodásba kezd vele, hogy az ágy majdnem leszakad.

Erre fölébred az álomból s megdörzsöli a szemét.

A tücsök iszonyúan visít. Úgy visít, mint a halál sípja. Ő felül az ágyban, körülnéz.

- No, ezt a tücsköt megfogom, ez itt nagyon rosszul érzi magát. Kidobom az ablakon, hadd menjen, amerre akar.

Felkel, meggyűjtja a villanyt s hozzáfog terepszemlét tartani. Minden sarkot megnéz, minden bútort elmozdít s egy ingben mezítláb a hűvösödő éjszakában ott guggol és vadászik a tücsökre.

Már elmúlt a barátsága, már el van keseredve, pláne, hogy a tücsök sem mutatkozik s a hangja után lehetetlen felfedezni. De hová is bújhatott el. A padló széle mellett sem lel sehol annyi rést sem, ahol egy bolhánál nagyobb fenevad elrejtőzködhetik.

Egyre idegesebb lesz, ez a kíméletlen dög mindig jobban sivít és lehetetlen megtalálni a búvóhelyét.

Végre dühösen visszafekszik az ágyba s elkezd azon gondolkozni, hogy az egész világ tele van szennyel. Szenny és piszok. Ki kellne takarítani a világot. Nagy razziát kellene tartani. Már látja a rendőrök hatalmas sorfalát, ahogy az éjszakában kivonulnak, karddal az oldalukon és seprővel a kezükben és minden fát lemosnak, minden rögöt megforgatnak és láncra fűzve viszik a tücsköket, a békákat, az egereket és óriási szívókosárba gyűjtik össze a hangyákat. Rendet kell csinálni a természetben. Ki kell húzni a legutolsó gyomnak a tövét is. Semmi se maradjon, csak ami nemes és hasznos növény.

Még a virágokat is szortírozza, a petúniát is halálra ítéli. Így nem virágozhatnak a szegfűk és a nemes őszirózsák, ha a silány dudva mindent kiöl. Hirtelen már kész a törvényjavaslat, utólag, annak igazolására, hogy a tisztogató rendőrei a razziát végezhessék. S egyre szörnyetegebb méreteket ölt a föld, a Föld nagytakarítása. Már a házakat is rendbe szedik. Mint Mussolini Rómában lerombolta a gettót, csak mutatványnak hagyott meg belőle, hogy belépődíj mellett nézhessék az idegenek, hogy ez is volt. Ő is sorra lerombolja a külvárosi nyomortanyákat és új házakat épít a legtökéletesebb cementből s beborít mindent csempével és úgy ágyazza be a lapokat, hogy tücsök be ne bújhasson, de hiszen már nincs is tücsök, minden tücsköt elvittek már és óriási krematóriumban elégették, látja a krematórium nagy gyárkéményét, ott égeti el a barátját is, akivel holnap verekedni fog és a tanárokat és az iskolát és az árnyékát és a szelet és a vihart és a káoszt...igen, ezt kell legelőször, a káoszt és kíséretnek egészen nagyszerű a tücsök harsány trombitája.

És végre elalszik, de még ott is iszonyú álmai vannak.

És nem tudja, hogy szegény tücsök még jobban szenved, mint ő: a tücsök rapszódiát énekel, az embertől megtisztított földről.

Ludwig Bechstein: A kakas meg a róka



Egy csikorgó téli éjjel zsákmányért indult a róka. Inalt, loholt, egyszer csak kakaskukorékolást hall. Tanya volt a közelben, a tanya udvarán egy magas cseresznyefa, annak az ágán üldögélt a kakas, és kukorékolt egész éjjel.

Odasompolygott a róka a fa tövébe, s felszólt hízelkedve:

- Nagy jó uram, kakas, mit énekelsz ezen a hideg, sötét éjszakán?

Lefelelt a kakas nagy gőgösen:

- A nap eljövetelét hirdetem, mert olyan a természetem, hogy előre megérzem a közeledtét!

Álmélkodott a róka nagy ravaszul:

- Ó, kakas, nagy jó uram, kicsoda vagy te, hogy a jövőbe látsz? - aztán táncra kerekedett a fa tövében.

Megkérdezte kakas:

- Hát te miért táncolsz, róka koma?

- Olyan csodálatos az éneked, fényességes kakas, hogy táncolok rá, így hódolok neked. Ó, kakas, legnemesebb úr a madarak között, nem elég, hogy repülni tudsz, még a jövendőmondáshoz is értesz! A madarak királya vagy, legdicsőbb királya! Milyen boldoggá tennél, ha kegyelmesen leereszkednél hozzám! Milyen boldog lennék, ha csókkal illethetném bölcsességtől fényes fejedet! Ó, ha eldicsekedhetném az egész világnak: "Az a szerencse jutott nekem, hogy csókkal illethettem a legbölcsebb jövendőmondó nemes fejét!"

A hiú kakas elhitte a hízelkedő, ravasz róka minden szavát. Leröppent a fáról, odatartotta fejét csókra a rókának. Annak sem kellett több, fogai közé kapta, s jót nevetett magában:

- A bölcs jövendőmondónak egy csepp esze sem volt!

Átdolgozta: Rónay György

Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed

Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre:
Kór és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis - hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, - de lám,
Nekem hibátlan remek.

Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt:
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.

Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjjelre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!

Szépség, álom, éj kimúl: -
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít.
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bánatom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!

/Ford.: Franyó Zoltán/

Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

Csak állj a lépcső legfelső kövére -
hajolj a kert urnáira -
hajadat fesse a napkelte vére -
öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel -
vágd földhöz, és szikrázzon a
szemed szökevény szerelemmel:
hajadat fesse a napkelte vére.

Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
bár ilyen könnyen hagyott volna el,
ilyen emberi-tisztán,
mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
ha többé nem emel föl.

Hiszen találnék
kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
valami mindkettőnknek jó megoldást,
hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

És elfordult a lány, de őszi szélben
képzeletemet tűnt napokba rántja,
napokba s tűnt pillanatokba:
haja vállára hull, kezében liliom van,
s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
Ma is megráz az emlékezet álma
zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

/Ford.: Csillag Tibor/

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádtak hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

/Ford.: Csillag Tibor/

Thomas Hardy: A férfi temetésén

Viszik nyugodni - csöndesen
vonúl a gyászmenet vele,
én hátúl megyek, idegen:
ők, család, s én, a kedvese.

Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín:
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tűzként emészt a kín.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Algernon Charles Swinburne: Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzám szökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelmem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen: jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett: a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

/Ford.: Babits Mihály/

Christina Georgina Rossetti: Emlékezz

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Dante Gabriel Rossetti: Fényvillanás (Az Élet háza című ciklusból)

Már jártam itt, igen!
Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
s az illatár,
a sóhajtás, a part sok fénye sem.

Enyém voltál. Igen.
Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
fordult fejed,
fátylad lehullt - de rég volt, Istenem!

Így volt? S így lesz? Igen?
Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?

/Ford.: Baranyi Ferenc/

2009. szeptember 20., vasárnap

Móricz Zsigmond: Boszorka a tüzön

A Skvarka-hegyen már füstöl az őszi köd. Hiába fúj a szél, a köd ott van, s hiába van köd, az az átkozott szél még a legkisebb zugot és a legjobban bepólyált csontokat is átjárja.

Póli néni egész nap kint fagyoskodott, mert az a bitang Hanka, a vén bejáróné, mindig becsapja. Soha nem lehet számítani rá. Ha megígér valamit, az már biztos, hogy nem teljesíti. Így neki magának kell a kukoricadarálón megdarálni a két malacnak a moslékba valót. Szikkadt karjával, és fogatlan száját összeszorítva, forgatja a darálókő fáját, s dolgozik, míg csak bele nem hal. Közben a könnyei lassan szivárognak a méregtől. Hogy ezt neki kell csinálni, mikor annak a gaz Hankának csak legutóbb is odaadta azt az öreg ujjaskabátot, amit még szegény férje, Jani bácsi hagyott itt. Hogy rongyos volt? Hát persze hogy rongyos volt, másképp nem adta volna oda. De meleg volt, vattával volt bélelve. Míg a követ forgatja, folyton azon dühöngött, hogy lehetett volna annyi esze, hogy legalább a vattát kiszedte volna belőle, az jó lett volna gondosan megtépve, paplankába.

Rajta is férfikabát volt. Mert a férfiak ruhája melegebb, mint a női ruhák. S az embernek nagyon kímélni kell mindent. De az a baj, hogy ez a kabát nagyon bő neki. Mindenütt belefúj a szél. Hátul aláfúj, a karjain csak úgy fütyül keresztül. Semmi meleget nem tart. Azért adta oda a régit Hankának, mert hogy csúfságra jártak vele, hogy semmi felső posztója nem volt, azt mondták a rokonok, ha jöttek, hogy ilyen gazdag asszony csak csúfságot hoz a családra, hogy annyira spórol. De mit törődik ő ilyeneknek a locsogásával, fő, hogy olyan meleg volt, abba sose érezte a szelet, se hideget, még télen se. Most mit csináljon ezzel. Ez kemény is, nem is simul oda a testhez. Az már olyan volt, mint a meleg, puha bőröcske. Most is van ezalatt egy kis báránybőr mellényke, de annak nincsen ujja, s a szél még a velejét is átfagyasztja, s az az átkozott Hanka elrabolta, s nem jön és nem jön, s a kukoricát neki kell megdarálni. Pedig úgy fúj a szél erről a Skvarkáról, mint a pokol fenekéről.

A foga is vacogott már, mikorra elkészítette a moslékot, s megkavarta, hogy a magának jobban essen. Könyökig vizes volt a keze szára, és az a tapadós moslék szinte ráfagyott.

Alig várta már, hogy bemehessen a házba.

De mikor bement, akkor még jobban fázott, mert reggel csak egy kicsi tüzet rakott, mert a fa olyan gyorsan fogy, és nincsen neki, aki hozzon az erdőről, pedig kiváltotta a céduláit a városházán, mert mint háztulajdonosnak, jár neki a fa az erdőről. Csak most az idén olyan messze van a vágás, hogy a fuvarosok többet kérnek egy szekér fáért, mint amit megér. Spórolni kell hát a fácskával. Kukoricaszárat tüzelget, de annak is egykettőre vége lesz. Egy ilyen özvegyasszonynak csupa bánat és csupa méreg az élete.

Itt volna az özvegy menye, de annak három gyereke van, s nem meri magához venni, mert nem bírja a gyereklármát, és azok olyan sokat esznek, egész nap kenyeret rágnak, s ha ideveszi, akkor neki kell eltartani őket, elég, hogy majdnem mindennap eljön az anyjuk valamiért, már a hideg a hátába áll, ha a kapu nyílik, hogy nem a menye jön-e sírni és elkérni valamit. Hát neki ki ad? Mért nem tudott spórolni? Ő se volt tovább az urával, az ő ura is hamar meghalt, de már neki akkorára megvolt ez a kis háza és a hat darab földje. Igaz, mindenik kicsi, de mégis ugye abból él ma is és abból ad.

Egy kicsit tett-vett a szobában, aztán odament a sparherthez, amit télire behozatott szobába, hogy az ebédfőzést itt végezhesse s azt a meleget is élvezhesse.

Először arra gondolt, hogy megrakja a tüzet, de istenem, még messze van a tél, ha már most elkezd fűteni, mi lesz.

Megtapogatta a sparhert tetejét és örömmel tapasztalta, hogy még egész jó meleg.

Fogott hát egy régi terítőt, ami valamikor ágyterítő volt, aztán surolóruhának használta, azután megsajnálta, kimosta s most olyan ágy előtti pokróc helyett van, hogyha éjjel vagy reggel lelép a földre, mert bizony nincs padlózva a szoba, fel ne fázzon.

Ráterítette a terítőt a sparhert tetejére, akkor a sámlit odahozta, felállott rá, s nagy gonddal ráült a sparhertre.

Úgy megnyugodott.

Lassan kezdett melegedni a teste. Jaj, nagyon jól esett ez a kis meleg.

Milyen jó egy sparhert ez, hogy úgy megtartja a meleget. Már az élettel is kezdett megbékülni. A férfikabát is kezdett rámelegedni. Egy félóra alatt egészen rendbe jött, szinte más embernek érezte magát.

Akkor ijedten hallotta, hogy kint nyílik a kiskapu, s nagy nehéz lépésekkel jött valaki.

- Hej hó, mutterka - kiáltotta a testvére, az öreg nyugalmazott jegyző.

Ő meg se mozdult, a száját dacosan felbiggyesztette. Ha jön, jöjjön.

A bácsi belépett, s mikor őt meglátta, összecsapta a kezét.

- Boszorka a tűzön - kiáltotta.

- Ach, mit - brummogott mérgesen Póli néni.

De a bácsi elkezdett kiabálni:

- Gyere csak be, gyere csak be, te gyerek, nézd meg a nagyanyádat.

A menyének a kisfia jött be. Nagy kabátban, lila orral és piros fülekkel és vékony arcát széjjelhúzta, ahogy a nagymamát meglátta a tűzhelyen.

- Nézd meg, csak nézd meg a nagymamácskádat. Látod, boszorka a tűzrevaló - kiabált a bácsi.

- Te szemtelen - kiáltotta Póli néni visító siránkozó hangon -, jobb volna, ha behoznád a fámat az erdőről.

Akkor a didergő kisgyerekre nézett és megszánta.

- Gyere ide, kicsikém - mondta - , gyere ide a nagymamácska mellé.

Fölsegítette a gyereket maga mellé és helyet szorított neki a sparherten.

A gyereknek nagyon tetszett.

- Nagymama, ez jó.

- Jó, fiacskám, várj egy kicsikét, mingyárt megmelegszel.

Ludwig Bechstein: A róka meg a nyúl


Együtt vándorolt az országúton a róka meg a nyúl. Kemény télidő volt, hó borított mindent, nem zöldellt sehol szép kerek káposzta, nem szaladgált egér a mezőn, még egy fia se.

- De keserves a tél! - panaszkodott a róka. - Üres a gyomrom, lapos a horpaszom!

- Olyan éhes vagyok én is, hogy szikrát hány a szemem - siránkozott a nyúl. - Már a fülemet is rágcsálom, hogy azt higgyem: eszem.

Így mentek, baktattak nagy éhesen.

Egyszer csak egy parasztlány közeledett feléjük. Kosár volt a kezében, a kosárból finom illat áradt: frissen sült cipó illata.

- Mondok én egyet - szólalt meg a róka. - Feküdj le az út szélére, s nyújtózz el, mintha a végét járnád. A lány majd leteszi a kosarát, hogy felvegyen téged, és kesztyűt varrjon a bőrödből. Én meg azalatt elcsenem a kosarat, és vége a nyomorúságnak!

Úgy is tett a nyúl, ahogy a róka tanácsolta. Lefeküdt, elnyújtózott, holtnak tettette magát. A róka pedig meglapult egy hóbucka mögött.

Odaért a lány, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka megmondta. Látta a lány, hogy ott fekszik a nyúl, égnek rúgva a négy lába. Gyorsan letette a kosarat, s lehajolt a nyúlhoz.

Több se kellett a rókának. Előugrott a hóbucka mögül, fölkapta a kosarat, s futott vele árkon-bokron keresztül. Föltámadt rögtön a nyúl is, és utána iramodott.

Hanem a róka nem állt ám meg! Látszott a ravasz ábrázatán, mit forgat a fejében: maga falja fel a friss cipót, a nyúlnak egy falatot se ad belőle!

Látta ezt a nyúl, s nagyon zokon vette. Utolérte végre a rókát, éppen egy halastó partján. Azt mondta neki:

- Róka pajtás, de jólesne egy kis hal vacsorára! Halat eddegélnénk, fehér cipót harapnánk hozzá - a király se él jobban! Ereszd be a farkadat a lékbe, hátha ráharapnak a halak, ebben a keserves télben úgy sincs más harapnivalójuk! De siess, mert hamarosan befagy a lék!

Nem kellett a rókát kétszer biztatni. Loholt a lékhez, belógatta a farkát, csalétkül a halaknak.

Hal nem akadt rá, de a farka befagyott lékbe. Ezt várta csak a nyúl. Fogta a kosarat, elővette a fehér cipót, ette, ette, egy morzsát sem hagyott belőle. A róka meg csak nézte, szikrát hányt a szeme.

A nyúl azt mondta neki:

- Várj csak türelemmel, majd felolvad a jég! Tavaszra biztosan felolvad! - azzal eliramodott, a róka meg dühösen csaholt utána, mint a kutya a láncon.

Átdolgozta: Rónay György


Robert Browning: Az elveszett kedves

Nos, végre! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csiz is
már a tornác ivén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár? - óh,
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

/Ford.: Tóth Árpád/

John Keats: Mikor elcsüggeszt...

Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok,
s nem gyűjti be termését agyam,
s nem őrzöm meg - mint csűrök ért magot -
feltornyozott könyvhalmokban magam:
s mikor eszembe villan, hogy a sors
varázskeze már nem soká segít
lefesteni nekem a csillagos
mennybolt regényes, nagy jelképeit:
s mikor felrémlik, hogy többé talán
nem látlak már, te illanó csoda,
s bűverejét nem sugározza rám
egy mondhatatlan érzés - akkor a
világ partján megállok s figyelem,
mint süllyed el a hírnév, szerelem.

/Ford.: Baranyi Ferenc/

John Keats: Csitt, csitt!

Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!
Alszik az egész ház, de leselkedik rád,
édes Izabellám, a kopasz féltékeny,
hiába is húztad fejére a sipkát -
hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér,
mely táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél.
Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!
Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.

A levél se rezzen, a patak se csobban -
csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme,
cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,
halálra bűvölve, halk éjjeli zene.
Az őrködő hold is eltün szemem elül,
gúnyból-e, jóságból, messze tűz se remeg,
édes Izabellám, csak ajkad és szemed.

Nyisd ki a kilincset! de az égre - halkan!
Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak.
Végre! - s most ajkadat virágos ágyadban -
aludjon az öreg, szikrázzon a csillag,
mirólunk álmodik a szunnyadó rózsa,
tüzünktől bimbózik első kakasszóra.
Tojást költ a galamb, dala ideröppen,
míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Percy Bysshe Shelley: Indián szerenád

Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón
illat és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szívén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a fűből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad...

/Ford.: Babits Mihály/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5