A bankban késő estig folyt a munka. Még egészen új bank volt: a tisztviselőket kevés fizetéssel fogadták és azzal, hogy nincs határozott munkaidő.
Fél kilenc lehetett, amikor Karcag igazgató - egy egészséges arcú, alacsony, őszülő ember - elment. A lépcsőkön találkozott Sebő Imrével, a segédkönyvvezetővel.
- Jó estét, Sebő - mondotta -, nem jönne velem, hiszen egyfelé lakunk.
Ahán - gondolta magában Sebő -, ma meg akarod takarítani a kocsipénzt: és azt mondotta: - Tartom szerencsémnek, nagyságos uram!
Karcag minden este kocsin járt haza, vagy hazakísértette magát valakivel. Sokan haragudtak rá. A parasztoknak egyre-másra árvereztette el a földjeit, a váltóadósokkal is nagyon kegyetlenül bánt. Félt.
Eleinte szótlanul haladtak egymás mellett. Aztán a bankár kérdezett:
- Mit szokott ilyenkor csinálni, Sebő? Kicsit kávéházozik, mi?...
- Nem, nagyságos uram, csak igen ritkán vetődöm a kávéházba, rendesen hazamegyek, és pénzügyi könyveket olvasok.
- Szép, szép, képezi magát, ez szükséges is: különben nincs valami szenvedélye?
- Semmi, néha kezembe veszem a hegedűmet...
- Helyes: a legszebb szórakozás a zene...
- És a legolcsóbb is.
Persze, a legolcsóbb.
Sebő elmosolyodott a bankár gyenge társalgási tudományán. Eközben elfordította a fejét. Akkor látta meg, hogy a sötét utcán valaki megy utánuk. A sarki gázlámpánál még egyszer visszapillantott. Megismerte az embert.
Popovics volt, a molnár, akit Karcag bankja tett tönkre, és forgatott ki a birtokaiból. Fegyvert látott megcsillanni a kezében. Sebő nem merte jelezni, hogy meglátta. Valami szédítő érzés vett rajta erőt, melyből arra ocsúdott fel, hogy a rác pár ugrással utolérte őket, és botjával hátulról teljes erővel Karcag feje felé sújtott. Ebben a pillanatban Sebő megfordult, és bal kézzel hatalmasan meglökte a bankárt. Karcag félretántorodott, és a rác botja a földre sújtott. Vasbot volt, és a nagy erővel mért ütés előrehúzta a támadót. E pillanatban Sebő jobb kézzel átkapta a nyakát, és rávetette magát. Fél perc alatt a földre teperete, a mellére térdelt, és a kezeit lefogta Karcag.
Nem ijedt meg éppen túlságosan, rendőrért kiáltott. A parasztot átadták az őrszemnek, és folytatták útjukat. Sebőnek vérzett a kézfeje, egy mély harapást kapott a dulakodásban, kábult volt a feje, és valami féktelen örömérzet tette ittassá. Arra gondolt, hogy most már minden másképp lesz a banknál. És eszébe jutott Karcag Adél. A gyerekarcú, hatalmas termetű Sebőt ingerelte ez a gőgös arcú lány, azok a violafényű, álmodó szemek. Erre az arcra gondolt már abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a küzdelemben Popovicsot sikerül legyűrnie.
Hazáig már nem nagy volt az út. A bankár szidta a város közbiztonsági viszonyait, azután ajánlotta, hogy Sebő a sebével mindjárt orvoshoz menjen. Végre elbúcsúzott, és így szólt:
- Azután kérem, Sebő, jöjjön be majd hozzám holnap délelőtt, megbeszéljük a dolgokat.
Hazamenet Sebő így monologizált.
- Meg fogom ismerni Karcag Adélt, és beszélek vele, és a szemébe nézek.
Ezt elmondta hazáig vagy százszor.
Másnap délelőtt sápadtan állított be a hivatalba. Hosszú levélben megírta az esetet öccsének, aki Pesten a technikán tanult, és utána keveset nyugtalanul aludt.
A kollégáknak nem mondott el semmit. Az íróasztalához ült, és dolgozott, mint rendesen.
Az igazgatónál sokan jártak. Csak tizenegy felé mehetett be. Akkorára híre terjedt az esetnek, a kollégák kérdezgették a részletekről. Ő nem akart beszélni. Mikor belépett az igazgatóhoz, az kezet fogott vele, és megkínálta szivarral. Rágyújtottak.
- Kedves Sebő - kezdte a bankár -, az ön ügyessége megmentett engem egy komoly balesettől. Az a kérdés, mit kíván tőlem a szívességért. Ami hatalmamban áll, megteszem. Persze, például fizetésemelésnél a részvényektől függ a dolog.
- Köszönöm, nagyságos uram, fizetésemelést nem kérek, hiszen talán nem is lenne igazság, hogy csak azzal, hogy én szerencsés lehettem azt a gazembert ártalmatlanná tenni, megelőzzem az érdemesebb, tapasztaltabb kollégákat. - Sebő lassan és megfontoltan beszélt, a hangja kissé reszketett, mert természetellenes volt nála ez a lassú beszéd.
- Nos, tehát mivel lehetek szolgálatára? - szólt az igazgató, és kinézett az ablakon.
- Ha megengedné nagyságod, hogy tiszteletemet tegyem, hogy viziteljek... - mondta Sebő igen lassan.
Karcag egy pillanatig komolyan nézett maga elé, azután kellemetlenül, röviden, szárazon fölnevetett.
- Hát hiszen, ha gondolja, csak jöjjön el valamelyik nap - mondotta, és vonogatta a vállát.
Sebő fülig pirult, mint akit rajtacsíptek a legtitkosabb gondolatán, és még ki is csúfoltak utána. Egészen világos lett előtte, hogy az ő hőstette és életmentése máról holnapra teljesen összezsugorodott, semmivé lett. Hiszen csak a mesében adnak egy megmentett király életéért fele királyságot és hercegkisasszony feleséget! Karcag Adél!...milyen ostobaság volt arra gondolni, hogy azt a lányt most könnyebb lesz megkapni!
Majdnem kiabálva mondta:
- Nem, igazgató úr, nem megyek el!
Azután határozott léptekkel kiment a szobából. Az ajtót keményen becsapta maga után.
Fél kilenc lehetett, amikor Karcag igazgató - egy egészséges arcú, alacsony, őszülő ember - elment. A lépcsőkön találkozott Sebő Imrével, a segédkönyvvezetővel.
- Jó estét, Sebő - mondotta -, nem jönne velem, hiszen egyfelé lakunk.
Ahán - gondolta magában Sebő -, ma meg akarod takarítani a kocsipénzt: és azt mondotta: - Tartom szerencsémnek, nagyságos uram!
Karcag minden este kocsin járt haza, vagy hazakísértette magát valakivel. Sokan haragudtak rá. A parasztoknak egyre-másra árvereztette el a földjeit, a váltóadósokkal is nagyon kegyetlenül bánt. Félt.
Eleinte szótlanul haladtak egymás mellett. Aztán a bankár kérdezett:
- Mit szokott ilyenkor csinálni, Sebő? Kicsit kávéházozik, mi?...
- Nem, nagyságos uram, csak igen ritkán vetődöm a kávéházba, rendesen hazamegyek, és pénzügyi könyveket olvasok.
- Szép, szép, képezi magát, ez szükséges is: különben nincs valami szenvedélye?
- Semmi, néha kezembe veszem a hegedűmet...
- Helyes: a legszebb szórakozás a zene...
- És a legolcsóbb is.
Persze, a legolcsóbb.
Sebő elmosolyodott a bankár gyenge társalgási tudományán. Eközben elfordította a fejét. Akkor látta meg, hogy a sötét utcán valaki megy utánuk. A sarki gázlámpánál még egyszer visszapillantott. Megismerte az embert.
Popovics volt, a molnár, akit Karcag bankja tett tönkre, és forgatott ki a birtokaiból. Fegyvert látott megcsillanni a kezében. Sebő nem merte jelezni, hogy meglátta. Valami szédítő érzés vett rajta erőt, melyből arra ocsúdott fel, hogy a rác pár ugrással utolérte őket, és botjával hátulról teljes erővel Karcag feje felé sújtott. Ebben a pillanatban Sebő megfordult, és bal kézzel hatalmasan meglökte a bankárt. Karcag félretántorodott, és a rác botja a földre sújtott. Vasbot volt, és a nagy erővel mért ütés előrehúzta a támadót. E pillanatban Sebő jobb kézzel átkapta a nyakát, és rávetette magát. Fél perc alatt a földre teperete, a mellére térdelt, és a kezeit lefogta Karcag.
Nem ijedt meg éppen túlságosan, rendőrért kiáltott. A parasztot átadták az őrszemnek, és folytatták útjukat. Sebőnek vérzett a kézfeje, egy mély harapást kapott a dulakodásban, kábult volt a feje, és valami féktelen örömérzet tette ittassá. Arra gondolt, hogy most már minden másképp lesz a banknál. És eszébe jutott Karcag Adél. A gyerekarcú, hatalmas termetű Sebőt ingerelte ez a gőgös arcú lány, azok a violafényű, álmodó szemek. Erre az arcra gondolt már abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a küzdelemben Popovicsot sikerül legyűrnie.
Hazáig már nem nagy volt az út. A bankár szidta a város közbiztonsági viszonyait, azután ajánlotta, hogy Sebő a sebével mindjárt orvoshoz menjen. Végre elbúcsúzott, és így szólt:
- Azután kérem, Sebő, jöjjön be majd hozzám holnap délelőtt, megbeszéljük a dolgokat.
Hazamenet Sebő így monologizált.
- Meg fogom ismerni Karcag Adélt, és beszélek vele, és a szemébe nézek.
Ezt elmondta hazáig vagy százszor.
Másnap délelőtt sápadtan állított be a hivatalba. Hosszú levélben megírta az esetet öccsének, aki Pesten a technikán tanult, és utána keveset nyugtalanul aludt.
A kollégáknak nem mondott el semmit. Az íróasztalához ült, és dolgozott, mint rendesen.
Az igazgatónál sokan jártak. Csak tizenegy felé mehetett be. Akkorára híre terjedt az esetnek, a kollégák kérdezgették a részletekről. Ő nem akart beszélni. Mikor belépett az igazgatóhoz, az kezet fogott vele, és megkínálta szivarral. Rágyújtottak.
- Kedves Sebő - kezdte a bankár -, az ön ügyessége megmentett engem egy komoly balesettől. Az a kérdés, mit kíván tőlem a szívességért. Ami hatalmamban áll, megteszem. Persze, például fizetésemelésnél a részvényektől függ a dolog.
- Köszönöm, nagyságos uram, fizetésemelést nem kérek, hiszen talán nem is lenne igazság, hogy csak azzal, hogy én szerencsés lehettem azt a gazembert ártalmatlanná tenni, megelőzzem az érdemesebb, tapasztaltabb kollégákat. - Sebő lassan és megfontoltan beszélt, a hangja kissé reszketett, mert természetellenes volt nála ez a lassú beszéd.
- Nos, tehát mivel lehetek szolgálatára? - szólt az igazgató, és kinézett az ablakon.
- Ha megengedné nagyságod, hogy tiszteletemet tegyem, hogy viziteljek... - mondta Sebő igen lassan.
Karcag egy pillanatig komolyan nézett maga elé, azután kellemetlenül, röviden, szárazon fölnevetett.
- Hát hiszen, ha gondolja, csak jöjjön el valamelyik nap - mondotta, és vonogatta a vállát.
Sebő fülig pirult, mint akit rajtacsíptek a legtitkosabb gondolatán, és még ki is csúfoltak utána. Egészen világos lett előtte, hogy az ő hőstette és életmentése máról holnapra teljesen összezsugorodott, semmivé lett. Hiszen csak a mesében adnak egy megmentett király életéért fele királyságot és hercegkisasszony feleséget! Karcag Adél!...milyen ostobaság volt arra gondolni, hogy azt a lányt most könnyebb lesz megkapni!
Majdnem kiabálva mondta:
- Nem, igazgató úr, nem megyek el!
Azután határozott léptekkel kiment a szobából. Az ajtót keményen becsapta maga után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése